A titkok a társadalmat rágó férgek – interjú Dragomán Györggyel

Fotó: VS.hu / Kummer János / VS.hu / Kummer János

-

A harminc nyelven kiadott könyv, A fehér király szerzőjének, Dragomán Györgynek ősszel megjelenik régóta várt új regénye, a Máglya. Az elhagyott szülőföldről, az emlékezés és a valóság viszonyáról, az ostoba tévedhetetlenekről beszélgettünk.


Tizenöt évesen kerültél Marosvásárhelyről Szombathelyre. Az egyik esszédben pontosan leírod, milyen volt éveken keresztül búcsúzni a várostól, hiszen nem tudhattátok, mikor jön meg az áttelepülési engedély. Elkezdted becsomagolni magadnak a várost az emlékezetedbe. Ez a kivándorlásélmény engem nagyon megviselt, ráadásul egy érzékeny életkorban történt mindez, száműzetésként éltem meg az egészet. Én tényleg magammal hoztam a várost. Elég sok minden, amit írok, egy olyan helyen játszódik, ami nem Marosvásárhely, és nem is egy másik erdélyi város, de mégis az a világ. Mindez a Máglyára is igaz. Olyan érzése van az embernek, hogy nem tudtad ott hagyni, és nem is elsősorban a várost, hanem azt az egész világot. Én nem is akartam ott hagyni. Az enyém. Valószínűleg akkor lettem író, amikor megtanultam megnézni a dolgokat. Ez a „becsomagolás”, a búcsúzás úgy zajlott, hogy megpróbáltam megjegyezni különböző helyszíneket, házakat, kapukat. Az ember kis kamasz korában, 12-13 évesen egyébként nem foglalkozik azzal, hogy néz ki egy ajtó. Én viszont alaposan megnéztem mindent úgy, hogy örökre megjegyezzem.



Miért volt ez ennyire fontos? Nem tudom. Azt se mondhatom, hogy nem akartam eljönni, mert nyilvánvaló volt, hogy muszáj. Az első időben nem is volt honvágyam, de 89-ben, az átköltözés után egy évvel visszamentünk látogatóba, és utána ez megváltozott. Elkezdtem az elhozott emlékeket rávetíteni arra a városra, ahol akkor éltem, mindent Marosvásárhelyhez képest láttam csak, és ez nagyon fájdalmas volt. Egészen 2005-ig, A fehér király megjelenéséig nem tudtam visszamenni. Viszont a fájdalom oldásában sokat segített, hogy akkoriban kezdtem el rendszeresen írni. A pontos megfigyelésekből születtek a szövegek? Én vizuális típus vagyok, nálam az írás mindig valamilyen képből lesz. És nagyon jól emlékszem mindenre. Állandóan felidéződnek tárgyak, helyszínek, amelyeket elég pontosan látok. És azt is tudom, hogyan torzulnak, változnak ezek a képek a fejemben. A Máglyánál mi volt a kiinduló kép? A nagymamám kertje, ahol sok időt töltöttem gyerekkoromban. Egyre többször jelent meg nekem a kert és egy lány, aki ezt a kertet nézi. Elkezdtem az ő szemén keresztül látni a hangyákat meg a páfrányokat, azt, hogy milyen felmászni a diófára. Innentől kezdve gyorsan kibomlott a lány és a nagymama világa, amint jeleket írnak a lisztbe. Nem egy kép van egyébként, hanem sok. Megláttam körülöttük a várost, a forradalom utáni zűrzavaros és nagyon kalandos eseményeket. Rengeteg képzeletbeli képet hordok magammal, és nem tudom, hogy miből mi lesz.



Le is írod ezeket? Nem, nincs jegyzetfüzetem. A havon elsuhanó róka, az, amikor csillagszórókat dobálnak le egy félkész toronyház tetejéről, amikor a titkosrendőrség kapuját áttöri a páncélozott salakszállító teherautó (számomra fontos képek a Máglyából) – csak történet nélküli, elképzelt képek voltak, egészen addig, amíg el nem kezdem írni a könyvet. Pedig mindegyiket világosan láttam évekig. Írás közben azután ezek a képek a helyükre kerülnek. Olyan, mintha egy 3D-s kirakót raknék ki a fejemben éveken keresztül. Miért lett lány a főhős? Evidens volt, hogy lány. A fehér király főszereplőjének hadaró, gyors hangja az enyém is lehetett volna tizenkét éves koromban. De itt egyszerűen éreztem, hogy egy kamaszodó lány beszél. Abból, ahogy látott, gondolkozott meg viselkedett, azonnal látszott. De hiába lány, kimondom: Emma én vagyok. A regény egyik kulcsmondata, hogy milyen mérhetetlen nagy hazugság az, hogy ami elmúlt, elmúlt. Erre szinte „felel” néhány oldallal később a nagymama: „..csak az van, amire emlékszünk, amit elfelejtünk, az nincs többet.” Igen, az emlékezés és a valóság viszonya központi kérdés az egész könyvben. Hosszú történetek kerülnek elő a múltból, amelyekre nagyon intenzíven kell emlékezni, és meg kell próbálni megérteni őket. Hiszen véget ért egy diktatúra, utólag kell megfejteni, hogy mi történt velünk. Ez a folyamat nagyon fájdalmas és izgalmas egyszerre: kideríteni, hogy miért az történt, ami, és mi magunk mit csináltunk benne.


Dragomán György

Az igazsággal kapcsolatos számos regénybeli mondat azt sugallja, hogy eléggé reménytelen megtalálni, ha egyáltalán létezik. Én filozófusnak készültem, sokat foglalkoztam ezzel: ha ismeretelméleti oldalról nézzük, egyáltalán nem biztos, hogy létezik valóság. Az emberek újra és újra megpróbálják a saját maguk és mások számára elmesélni, hogy mi történt velük. Ennek az a következménye, hogy a valóság állandóan változik, és bizonytalanná válik. A könyvben elég erősen megjelenik a mágia is. Ugyanis azt vettem észre, hogy ez a fajta emlékezéskényszer varázslatossá teszi a valóságot. Ez a lány meg a nagymamája nemcsak megpróbálják megérteni a múltat, hanem ezáltal megváltoztatják a jelent is. Ez a szinte babonás-rituális módja a múlt és a jelen átalakításának nagyon közel áll ahhoz a gondolkodáshoz, amit a diktatúra kényszerít az emberre. Nem tudtuk, mit cenzúráznak, de próbáltuk kitalálni, hogy mi lehet az, és ezeket magunktól kerültük. A könyv a diktatúrát követő időszakban játszódik, már nem kellene így élni, de ez a viselkedésmód mégsem múlik el. Ahogy a félelmet, úgy ezt sem lehet egykönnyen elfelejteni. Erről eszembe jut egy másik jelenet, amelyben az iskolai rajztanár mondja a gyerekeknek, hogy „ úgy látszik, hogy nem tud itt senki se kezdeni semmit a szabadsággal”. Engem mindig is nagyon érdekelt, hogy mi a szabadság. Ebben a könyvben elég közelről vizsgálom, hogy mit jelent hirtelen kiszabadulni a rabságból. Egy felnőttnek nehéz megérteni ezt a helyzetet, de egy kamasznak nem. Valószínűleg ezért lett kamasz a narrátor, mert egy kamasz, az mindig szabad. Pontosan emlékszem a kamaszkoromra: szerelmes voltam, jött a rendszerváltás, és én azt éreztem, hogy minden lehetséges, nincsenek határok. Az a kérdés, hogy ebben a világban, ahol már elméletileg lehetséges a szabadság, átélhető-e valóban. Tud-e szabad lenni ez a lány, aki „tiszta lappal” indul, hiszen mindenét elveszíti, a szüleit, a múltját, és kap egy másikat a régi helyére. Emlékszem, kamaszkoromban hányszor elképzeltem, hogy tudok repülni. Emma néha tényleg tud. De azt hiszem, a szereplők közül ez csak neki sikerül. Igen, mert kiderül, hogy nem olyan egyszerű az átmenet, a diktatúra társadalmának belső struktúrái nem egyik napról a másikra bomlanak le, a társadalom a saját romjain épül.



A látomásokból és képekből formálódó szövegre mennyire hatnak az elmúlt évek magyarországi politikai történései? Az engem foglalkoztató ügyek mindenképpen beszivárognak, ilyen például az iratnyilvánosság kérdése. Ha valahol félresiklott a rendszerváltás, akkor ez az a pont. Máig őrizzük a titkokat. A titkokról azt hiszik az emberek, hogy a megőrzésük mindenkinek fontos, de közben igazából hosszú távon csak annak, akiről szólnak. Amikor annak idején megszületett az alku, hogy nem hozzák nyilvánosságra azokat a titkokat, amelyeket nyilvánosságra kellett volna hozni, akkor többnyire pitiáner információkat próbáltak tovább rejtegetni. Hazugságok, megcsalások, kisebb-nagyobb személyes bűnök, árulások. Ebből semmi se ér annyit, hogy cserébe feláldozzuk a tiszta szabadság lehetőségét. Nem könnyen, de együtt lehetett volna élni a tudással, ám a titkokat sokkal nehezebb elviselni. Én például sokáig nem szavaztam, mert azt mondtam, hogy addig nem szavazok, amíg nem kerül minden nyilvánosságra, nem tudunk meg mindent, hogy utána el lehessen felejteni, ne kelljen többet ezen gondolkozni. Hatalmas csalódás volt, hogy ez nem történt meg, és most már úgy tűnik, hogy nem is fog. Sokkal könnyebb tudni, hogy az apád besúgó volt, mint egész életedben azon gondolkodni, hogy vajon az volt-e. Így a titkok továbbra is, mint valami titkos féreg, rágják a társadalmat, mert mindenki tudja, hogy azért egyszer kiderülhetnek. Megmérgezik a világot körülöttünk. A titkok is felelősek azért, hogy az emberek nosztalgiával gondolnak a hatalmi struktúrákra, hogy egyesek élvezik a hatalmat, mások pedig félni kezdenek, és félelmükben szolgálják a hierarchia csúcsán lévőket. Ennek a következménye az, hogy a politika ma úgy működik, ahogy működik, hogy az emberek betagozódnak ezekbe a hatalmi struktúrákba. És én ezt nagyon utálom. Ha nem lennének titkok, akkor mindez nem lenne? Ilyen egyszerű volna? Az a katartikus megtisztulásérzés hiányzik, amit végleg elszalasztottunk. Én pont kamasz voltam a rendszerváltáskor, úgyhogy tudtam hinni a tökéletes újjászületésben, és a mai napig nosztalgiával gondolok erre a hitre. Az emberek hiába élnek szabadon, mégis attól félnek, hogy valami kiderülhet. Ez a „sose lehet tudni” érzés a diktatúra sajátja, és itt nálunk ez az érzés sose múlt el egészen. Ez egy súlyos probléma, ami még a gyerekeinknek is meghatározza majd az életét. Ezeket a kompromisszumokat lehet örökölni, ezt a mentalitást tovább lehet vinni. Az emberek belenyugszanak olyan dolgokba, amelyekről 89-ben nem gondoltam volna, hogy megtörténhetnek még Magyarországon, mint például ez az egyentankönyv-történet. Nevetségesnek tartom, hogy már megint ide jutottunk. És ezt nem lehet megindokolni semmivel. Ezt a tévedhetetlenséget én nem tudom komolyan venni. Ez ostobaság, akár jóindulat vezérli őket, akár nem. Magyarországon nem a jó kérdéseket teszi fel a politika, mert a kérdések csak a hatalomról magáról szólnak, nem a lényegi problémákról. Az kellene, hogy legyen a kérdés, akarod-e, hogy egy tankönyvből tanuljanak a gyerekeid, ehelyett a kérdés az, hogy akarsz-e inkább ennek az embernek hatalmat adni, mint a másiknak. Az a lényeg csak, hogy a mi embereink legyenek hatalmon, mert ők majd biztosan jól csinálják.