A szuverenitását vesztett ország?

Krisztián Ungváry

történész, borász, az 1956-os Intézet munkatársa

A szuverenitását vesztett ország?


Magyarország alaptörvénye, és az ennek nyomán megjelenő emlékezetpolitikai koncepciók nagy hangsúlyt helyeznek annak bemutatására, hogy Magyarország német megszállása komoly cezúrát jelentett, mivel szerintük az ország szuverenitása ezzel megszűnt. Ebből az értelmezésből pedig egyenesen következik, hogy eleve elrendeltetett volt, ami 1944. március 19. után történt, mivel a németek kezdettől fogva ragaszkodtak a teljes magyar zsidóság deportálásához és megsemmisítéséhez – esetleg azért, mert ha már a háborút nem is nyerhetik meg, de a magyar zsidóságot még elpusztíthatják, és ezzel beteljesíthetik nemzetiszocialista programjukat. A dokumentumok azonban ezt egyáltalán nem támasztják alá, nem beszélve arról, hogy az ország szuverenitása egyáltalán nem szűnt meg a német megszállás után. Hitler számára a zsidókérdés egyfajta vesszőparipának számított, de érdekes módon elég sokáig nem gyakorolt nyomást a magyar politikára annak érdekében, hogy ezen a területen történjen valami. Sőt, 1941-ben éppen a magyar hatóságok önkéntes deportálási dühe váltott ki irritációkat a német fél részéről. A magyar hatóságok „idegenrendészeti akció” fedőnévvel ugyanis 1941 júliusában elkezdték deportálni Kamenyec-Podolszkij területére azokat, akik nem rendelkeztek magyar állampolgársággal (ennek különböző okai lehettek, például az, hogy az 1938 után visszatért területek lakóiként ezt nem kapták meg automatikusan). Az akció ellen német oldalról folyamatosan tiltakoztak, mivel ekkor még nem volt eldöntve az a kérdés, hogy mi történjen a keleti területek zsidóságával, ráadásul a magyar deportálások nem csak politikai terhet jelentettek az ukrán lakossággal kialakítandó kapcsolatban, hanem kifejezetten veszélyesek voltak közegészségügyi szempontból is, mivel a transzportok minden ellátás nélkül egy háborútól elpusztított területre érkeztek. Hitler, illetve a német diplomácia először 1942 őszén pendítette meg a „zsidókérdés elintézetlenségét”, de a Kállay-kormány sikerrel tért ki minden ilyen követelés elől. Hitler 1944. március 18-i klessheimi tárgyalásán a „zsidókérdés megoldását” követelte Horthytól is, hasonlóan ahhoz, ahogyan ezt a szomszéd országok tették. Éppen ez a fordulat mutatja azt a mozgásteret, ami a Kormányzó rendelkezésére állt. Szlovákia 1942-ig zsidósága jelentős részét deportálta, ám ezt követően a folyamatot leállították és a megmaradt tízezres nagyságrendű zsidóság megkülönböztető jelzés nélkül élhetett. Dániában a megszálló német hatóságok még azt sem merték megtenni, hogy erőszakkal feltörjék valakinek az ajtaját csak azért, mert zsidó. Románia 1918 előtti területeiről és Dél-Erdélyből egy zsidót sem deportáltak, sőt csillagot sem kellett hordaniuk, holott létszámuk korántsem volt elhanyagolható – több mint 250 000 főt tett ki. Komoly különbségek mutatkoztak Nyugat-Európa államaiban is: Franciaországból például a zsidóknak csak negyedét hurcolták el és Belgiumban sem haladta meg ez az arány a 40 százalékot. Ellentétben az 1940-ben elfoglalt nyugat-európai országokkal Budapesten nem lehetett éveket tölteni a zsidók összegyűjtésével, és arra sem lehetett számítani, hogy a Wehrmacht vagy a Waffen-SS ehhez jelentős létszámú erőt tud biztosítani. A Birodalom presztízse is túljutott zenitjén, és a feladat is sokkal nagyobb volt, mint másutt, hiszen Budapesten több zsidó élt, mint Franciaországot leszámítva a teljes németek által megszállt Nyugat-Európában összesen. Innen nézve az ország zsidótlanítási tanácsadójának, Eichmannak a feladata elég reménytelennek tűnhetett. Hitler 1944 március közepén Klessheimbe hívta Horthy Miklós kormányzót, akit megérkezése után kész tények elé állított, amennyiben közölte vele Magyarország megszállását. A későbbi események azonban azt támasztják alá, hogy Horthy még ebben a helyzetben is rendelkezett mozgástérrel. Német részről Imrédy Bélát kívánták kineveztetni miniszterlnöknek. Horthy azonban ezt kategorikusan megtagadta. Veesenmayer ezután Rátz Jenőt, majd Ruszkay Jenőt javasolta neki. Horthy az ő kinevezésükhöz sem volt hajlandó hozzájárulni. Három napon keresztül tartó alkudozás után állapodtak csak meg Sztójay Döme volt berlini követ személyében, akit német oldalról lojálisnak tartottak, de a kormányzó is bízott benne valamennyire. Hasonló mozgástér állapítható meg a deportálások kapcsán is. Hitler Klessheimben ezt nem követelte, csupán 50 000 zsidó munkás kiszállítását említette, amit Horthy állítólag el is fogadott. Természetesen a zsidókérdés megoldása a német követelések centrális eleme volt, de azt, hogy ez alatt pontosan mit kell érteni, nem írták elő. Hitler először 1944. április 7. között jelentette ki, hogy a föld alatti repülőgépgyárakban 100 000 zsidó munkásra van szükség Magyarországról és bizonyára ennek nyomán 1944. április 13-án magyarországi helytartóján, Edmund Veesenmayeren keresztül jelezte a magyar kormánynak zsidó kényszermunkások kiszállításának igényét. Veesenmayer aznap Berlinbe küldött táviratában arra hivatkozott, hogy Sztójay 50 ezer zsidó „munkás” kiszállítására tett ígéretet – amihez „a Kormányzó is hozzájárult” [!] – ez a kis megjegyzés is ékes bizonyíték arra, hogy Horthy állítása, amely szerint passzívan visszavonult a zsidóügyek intézésétől, a legendák birodalmába tartozik. Érdekes módon azonban három nappal korábban, amikor a magyar kormány felajánlott 10 000 állítólag már „előkészített” zsidót arra, hogy elszállítsák, a német fél ezt visszautasította azzal az indoklással, hogy ehhez hiányoznak a vagonok. Április 17. után kezdődött el egyáltalán annak tárgyalása, hogy honnan szerezzenek a németek vasúti szállítási lehetőségeket a deportálásokhoz. Érdekes módon a magyarországi felsőbb SS és rendőri vezető illetve a Biztonsági Rendőrség (SD) magyarországi vezetője ehhez nem látta lehetségesnek vasúti kapacitások biztosítását, ezért Veesenmayer a német Külügyi Hivataltól kért segítséget. Biztosra vehetjük, hogy Eichmann és felettesei, valamint magyar partnerei a teljes zsidóság likvidálását szerették volna elérni, de azt is figyelembe kell vennünk, hogy senki sem tudhatta előre azt, hogy ez pontosan hogyan is lesz megoldható és épp Szlovákia, Románia, Bulgária vagy Franciaország példája mutatta, hogy a „siker” nem vehető előre adottnak. Ebből adódóan eleinte fel sem merült, hogy rögtön maximális programot hirdessenek meg. Az igaz, hogy Endre László belügyi államtitkár 1944. március 31-ig Eichmannal megállapodott valamennyi zsidó gettósításáról, majd április 4-én megfogalmazott egy három nap múlva kihirdetett titkos belügyminisztériumi utasítást, amely szerint „a magyar kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól”, de ekkor még nem volt teljesen nyilvánvaló, hogy ez mit is jelent, és hogy kik lesznek a kivételezettek. Eichmann és Veesenmayer ekkor még nem sejthette, hogy a magyar közigazgatás mire is képes valójában. Több jel is utal arra, hogy azzal sem voltak tisztában, hogy a magyar hatóságok jelentős része öntevékenyen már évek óta minden előkészületet megtett annak érdekében, hogy a magyar zsidóságot deportálja. Ezért német oldalról a német „megszállás” első hónapjában még csak az állampolgárság nélküli, a hadműveleti területen lakó illetve a német vadászrepülő-program titkos gyáraiba szánt zsidók deportálását tárgyalták. A „megszállás” szót érdemes idézőjelbe tenni, mivel Magyarország területén valójában csak minimális német katonaság tartózkodott. A nyolc megszálló hadosztályból négy néhány héten belül távozott, az első már másnap. 1944. április 1-én a német csapatok élelmezési létszáma Magyarországon 70 000, május 1-én 57 300 főt tett ki. A számok mögött azonban döntő többségében komoly harcra nem alkalmazható, nehézfegyverzettel nem rendelkező csapatokat kell elképzelnünk. Nyilvánvaló, hogy a német félnek is voltak elképzelései a deportálásra, ezek megvalósítása azonban csak a magyar szervek együttműködésével volt lehetséges. Az auschwitzi tábor meglehetősen későn kezdett felkészülni a rá váró feladatokra – ez is arra utal, hogy a német vágyak mögött nem állt azonnali követelés. Március 29-én még az összes építkezés leállítását rendelték el. Április elején még az új kényszermunkásoknak tervezett barakkok építését is beszüntették, tehát épp ellenkezőjét csinálták annak, amit tenniük kellett volna, ha tudják, mi történik a következő hetekben. Csak 1944. május 9-én kezdte el Rudolf Höss (akit előző nap neveztek ki a tábor parancsnokának) szervezni a megsemmisítő apparátus bővítését. Az improvizált döntéshozatalt bizonyítja, hogy a magyar kormány még ekkor is rendelkezett annyi szuverenitással, hogy a német felet becsapja. Kényszermunkások helyett ugyanis alapvetően nőket, öregeket és gyermekeket tartalmaztak azok a szállítmányok, amelyek Magyarországról 1944. május 15-én elindultak. A legértékesebb munkaerőt, a 18 és 45 év közötti férfiakat a magyar hatóságok kivétel nélkül visszatartották, holott a német „megrendelő” éppen őket szerette volna megkapni ahhoz, hogy az új földalatti fegyvergyárai építési programjában tapasztalható munkaerőhiányt enyhítse. Eichmann az eredeti tervek szerint napi egy vonattal és 3000 zsidóval számolt (Rudolf Höss még ennyit sem akart fogadni, mondván, kapacitásai csak három naponta egy vonat „feldolgozását” teszik lehetővé), ámde a magyar hatóságok kérésére ezt napi négy vonatra, azaz 12 000 főre növelték, sőt esetenként még ezt is túlteljesítették, anélkül hogy erről Höss-szel egyeztettek volna. Ennek fatális következményei lettek, mivel ha az eredeti tervekhez ragaszkodnak, akkor 1944. július 9-ig, a deportálások leállításáig „csak” kb. 170 000 embert deportálhattak volna, szemben a ténylegesen elhurcolt 437 000-rel – tehát 150 000 ember megmenekülhetett volna Auschwitz gázkamráiból! Összefoglalva: az ország 1944 március 19. után nem vesztette el teljesen szuverenitását. Az igaz, hogy a zsidóság üldözése ez után teljesen más dimenziókat ért el, mint korábban. Igaz azonban az is, hogy ez a minőségi változás csak azért volt lehetséges, mert a magyar végrehajtók már évek óta kész tervekkel rendelkeztek arra, hogyan kell vagyontalanítani és összegyűjteni azokat, akiket nemkívánatosnak minősítettek. Éppen ezért 1944. március 19. korántsem jelent akkora cezúrát a magyar történelemben, mint ahogyan azt a szuverenitás elvesztésének tézisét képviselők hangoztatják.  

1944. március 19.: Német megszállás vagy magyar felelősség?


A német megszállás az addigi magyar politika folytatása
Nem magyar bűn, hanem magyar trauma

SZAVAZAT UTÁN