A szükséges szentek

Fotó: Bongarts/Getty Images / Christof Koepsel / Bongarts/Getty Images / Christof Koepsel

-

HÁTTÉR

Hosszabb ideje vagyok velük elfoglalva, mint Sir Alex a Manchesterrel, több címet nyertem mint ő, vagy bárki más bárhol a világon, még Vujadin Boskovot, a nagy és rejtélyes partizánt is sikerült túlélnem. Ötven éve irányítom a St. Étienne-t. Hogy lenne mindegy, mi következik még!


A futballban nem az elfoglalt hely a fontos, hanem az a rész, amit a futball az ember életéből elvesz. Fontos szabály: ha egy mód van rá, és esetleg még egyszer megszületsz, játékos legyél, senki és semmi más. Hosszú ideje a második alkalomra várok, de eközben soha meg nem fordult a fejemben máshová menni, pedig hogy mást ne mondjak, hívott a francia válogatott – ha én vagyok a kapitány, Zidane akkor is lefejeli Materazzit, semmi kétség, ennek így kell lennie –, és egyszer pont az Arsenal is, az érzelmi dobogóm örökös második helyezettje, a hosszú ideje első vesztő. De bárki jött is, mindig valami kevésbé fontos, a St.Étienne-hez mérve lényegtelent ajánlottak. Nem is tudom, a sokon vagy a nem elégen kívül a színek nem stimmeltek, a hely vagy egyszerűen, amire azt szokták mondani: ez valami igazán gyerekes dolog. Gondoljanak bele.


Mivel éppen nincs Önök előtt a GPS, elmondom, hol keressék St.Étienne-t. Franciaország belsejében. Lyonig kell elvergődni bármivel, ott bárki megmondja, merre tovább, bár közben elhúzza a száját, és olyasmit morog: „Ha odaérnek, menjenek tovább, nincs ott semmi látnivaló.” Tehát van a két város között némi ellentét. Magam egyszer jártam St.Étienne-ben (nem meccsen, legtovább a butikig jutottam, ahol vettem 30-ért egy nadrágot, 15 ért sportszárat), rendben van a hely, de nem voltam elragadtatva. Lakosainak száma megegyezik a klub facebook-rajongóinak – 300 ezer fölött jár – számával. Igazából a Franciaországban legerősebb kortárs kollekcióval bíró Musée d’Art Moderne-t fontos megnézni (igazgató: Hegyi Lóránd), meg esetleg a bicikligyárat, márha valakit komolyan érdekelnek a csillogó vázak, a komor pedálok és a bezsírozott meghajtóláncok.


Futballéletileg délnyugatról Lyon szorongat, kicsit még délebbről a kevély és gazdag Evian, a mediterráneumban Nizza és Marseille, de bármerre nézünk is Franciaországban, egész évben vadásznak ránk, mindenhol halálos veszély leselkedik csapatunkra. A bretonoknak éppúgy van a saját nyelvükön munkadaluk az elpusztításunkra, akár a Toulouse-iaknak, ahol régebben oroszlán-ember viadalok voltak. Lensben és Metzben állítólag ma is vannak. Párizs megint más, semmivel nem összehasonlítható, az ottani győzelemnek különös íze van az ember szájában, és az íz tartósan ott is marad. Nem régen éppen egy hősi éneket szenteltem Zlatan Ibrahimovicnak, és természetesen nem hagytam említés nélkül azt az esetet, amikor a PSG – St.Étienne (1-2, hahahaha) meccsen kíméletlenül mellbe rúgta a kapusunkat, Stéphane Ruffier-t. Ruffier, a komolyan megépített baszk származású férfi túlélte az esetet és világhírnévre tett szert. Így megy ez, mondaná Kurt Vonnegut.


Azért a legjobban otthon érezzük magunkat. Mielőtt bemutatom az otthonunkat, néhány szó arról, kik vagyunk mi. A klub hivatalos neve: Association Sportive de Saint-Étienne Loire, rövidítve St.Étienne, egymás között pedig: les stephanois. 1919-ben alapították, 1933 óta profi klub, tízszeres francia bajnok (ennyit még senki nem nyert), hatszoros kupagyőztes. Zöld mezben, fehér sortban, zöld sportszárral mutatkozunk legtöbbször: jó keverék, de nem mindenkinek jön be. Bognár Gyuri egyszer azt mondta nekem, azért nem hozzánk szerződött, mert kifejezetten nem bírja ezt a kombinációt.


Az alapító nevét viselő Geoffroy-Guichard stadionban 40 ezren férnek el, nekünk a világ legkényelmesebb helye a Chaudron. Az Üst nevéhez méltóan fortyogó, gőzölgő, forró katlan. A Chaudronban félelem keltőek, kegyetlenek, vakmerőek vagyunk, egyben magabiztosak és felelőtlenek. A mostani bajnokságban a dúsgazdag, felpumpált Monaco játékosai felnéztek a lelátókra és elakadt a lélegzetük. 1976-ban mindent elkövettem, hogy legalább lélekben még közelebb kerüljek a zöld pokolhoz. Jó idény futottunk. Éppen a Bajnokcsapatok Európa Kupája döntőjébe igyekeztünk, minden a legjobban alakult, egy Dinamo Kijev nevű apróságot leszámítva. Az összeállításuk Rudakovval kezdődött, Blohinnal zárult, kettejük között az akkori szovjet csúcsfutball összes húzóembere ügyködött. „Feu Rouge sur la route Glasgow!” – „Piros lámpa a Glasgow-ba vezető úton!": ez állt hatalmas betűkkel a France Football címlapján. Szellemes, pontos, provokatív, micsoda áthallásokkal, asszociációkkal megterhelt mondat: a vörös horda megálljt parancsolt a szenteknek az első meccsen elért, behozhatatlannak tűnő 2-0-lal. Felhívtam Bagaméry Lászlót, a Délmagyarország című szegedi napilap sportrovatvezetőjét. Azt kérdeztem, mit szólna, ha írnék a visszavágóról. Minek? – kérdezte ő, én meg az válaszoltam: csak úgy. Az abszurd időknek megfelelő válasz született. „Miért ne, senkit nem zavar az." A táskarádiómon befogtam a Radio France-t, elkaptam az élő közvetítést. A 117. percben Rocheteau Glasgowba juttatta a csapatot. Végre hallottam valami jót, megírtam. A Bayern elleni döntőt közvetítette a magyar tv. Jobbak voltunk, két kapufát lőttünk, de működött Lineker filozófiája – pedig akkor még meg sem alkotta –, végül egy Roth nevű merénylő szabadrúgásgóljával a németek nyertek. Sebaj, napokig mártírként tartottak számon.


Itt az idő, hogy bemutassam a kedvenc játékosomat. Biztos vagyok benne, a legtöbben azt gondolják, Michel Platini, ki más lenne. Pazar játékos volt, most az UEFA elnöke, állítólag az ő nevéhez fűződik a modern média-futball megteremtése. Imre Mátyás, aki Platini bizalmasa volt, rendszeresen elhozta őt titokban a Krisztina körútra egy kis bárba – állítólag szeretett ott lenni valamiért. Miután Magyarországon a croissant egyszerűen szar, valószínűleg nő volt a dologban

FOOTBALL-ROGER ROCHER


Akkor Dominique Rocheteau? Miért ne. Imre Matyi felajánlotta, hogy meghív egy svájci kiscsapat bajnoki címet ünneplő bulijára. Azt mondta, Roberto Carlos is ott lesz, meg Zidane, azután átugrunk St.Étienne-be a Sochaux elleni bajnoki meccsre. Az van még, mondta a volt idegenlégiós meg blikkes, meg az nb1.hu alapítója, hogy Rocheteau mellett foglalt nekem helyet. Nem kell mást tennem, csak vinni neki – mármint nem Rocheteau-nak – néhány szívgyógyszert meg valami vízhajtót, mert az ott baromi drága. Nem mondom meg miért, de nem mentem el. Imre Matyi, bárki volt is, meghalt, az isten nyugosztalja, soha többé ő sem fog Rocheteau másik oldalán ülni, ám ez nem olyan biztos, mint  halál.

FBL-FRA-L1-SAINT-ETIENNE


A harmadik Hervé Revelli. A szenteknél ő volt az aranykor gólvágója, neki még azt is elnézték, hogy bevitte a csapatba az öccsét, Patrickot, aki nem volt olyan jó, mint ő. Georges Bereta? Na, igen. Egyfelől jó neve van – ez is egy szempont, amikor az ember elkötelezi magát –, kicsi, szikár, akár Messi. Egy fontos pillanatban azonban súlyos hibát vétett: nagy pénzért elszerződött ősi ellenfelünkhöz, Marseille-ba. Nálam Robert Herbin a St.Étienne valaha volt legjobb játékosa. Nagy, vörös, göndör hajkoronája volt, 16 évet játszott az élvonalban (mellesleg edzőként is kiváló eredményeket produkált), ő az egyetlen tréner, aki a padról beszállva gólt szerzett. A gólszerzés, meg ami ezzel jár egyáltalán nem hiányzott a játékából, mert pont arra született, hogy megakadályozza, nem hogy szerezze. Viszont mindennek eljön az ideje. Az 1974-75-ös szezonban a St.Étienne - Troyes meccs utolsó pillanatában, a játékidő utolsó percében valami szokatlant kellett csinálnia. 11-es, bement, belőtte. Egyetlen gól szemben 1 millió 411 326 megakadályozott góllal: nem rossz arány, végül is.

FOOTBALL-1976-ROCHER-HERBIN


Ha úgy vesszük, még nekem is összejöhet efféle. 14 éves koromban a karrierépítést már nagyon lekésve levitt egy Fradi-ifi edzésre Hirschpold Árpi anyagbeszerző (sic) bácsi, aki együtt szokott fröccsözni Dalnoki Jenő bácsival. Jenő bá aziránt érdeklődött, mit keresek itt. Nem mondtam semmit, ami azért volt jó, mert nem is volt kíváncsi a válaszra. Elég jó játékosok voltak lent, Ebedli Zoli, Huller Robi, ilyenek, és valójában én sem voltam feltűnően rossz. Szakál Bélával, Törőcsik Andrással, Kardos Jánossal, Jancsika Károllyal (mind ex BVSC, a legendás Mezey-féle kadett csapatból) és Kozák Péterrel, mind között a legjobbal (természetesen ugyanúgy ő sem lett senki, azaz: futballsenki lett) vasárnaponként a Városliget egyik ketrecében fociztunk. A bemelegítés alatt Jancsika azt találta ki, versenyezzünk, ki tudja a pálya másik végéből letett labdával lelőni a palánkra helyezett kólásdobozt. Egyből lerúgtam, ennyi és ennyi maradt. Persze, azóta is játszom, plusz szurkolónak elfogadható vagyok, gombfocimenedzsernek pláne, de az a legjobb bennem, hogy mindeközben hűséges és kitartó vagyok. 1976. május 22-én Magyarország – Franciaország barátságos mérkőzést rendeztek a Népstadionban. Hidalgo kapitány Trésorral, Guillou-val, meg négy St.Étienne játékossal jött, köztük Jean-Michel Larqué-val. Larqué igazán intelligens játékos, később is sokra vitte: ő lett az Onze című futballmagazin főszerkesztője. Láttam őt egy párizsi kemping tv-szobájában ugrálva a St.Étienne-Lens francia kupadöntőn, ahol a levegőben úszva káprázatos gólt lőtt, és mindent elkövettem, hogy interjút készítsek vele. Az igazi cél viszont nem az volt, hanem egy mez megszerzése. Larqué készségesen, szívesen mesélt a St.Étienne-ről meg arról, hogy hamarosan abbahagyja, én pedig átadtam neki a Kedvenc édességdobozba csomagolt kincseimet, a valódi gombokból csiszolt és épített St.Étienne-t. Annyira meg voltunk hatódva, hogy a mezről elfeledkeztünk. Persze, van zöld mezem, a szlovák fenomén Lubo Moravciké: nem replika, beleivódtak a testnedvei a Puma műanyag szövetébe.

1972450_772170059459811_320945747_n


Elég sok mindent, majdnem mindent adnék azért, ha egyszer kifuthatnék benne a Geoffroy-Guichard füvére. A következő játékosok állnának körülöttem, azt gondolom, ez lenne a kezdő: Curkovic – Janvion, Bosquier, Blanc (a két belső védő majd megoldja, mert tulajdonképpen egymás posztján kell játszaniuk ezen a soha meg nem valósuló meccsen, egy álomban azonban minden lehetséges), Piazza – Larqué, Platini - Rocheteau, én (már elnézést), a szenegáli Keita, az algériai Rachid Mekhloufi, aki 192 góljával minden idők legjobb góllövője. Nagyon hosszú, időben is elnyúló a kispadunk, csupa szenttel. A kamera balról jobbra lomhán halad, majd türelmesen, fölfelé igazít, ezzel is kifejezve, hogy a cserepadunk az égig nyúlik. Itt látható: Janot, Carnus, Moravcik, Payet, Alex, Matuidi, H. Revelli, Johnny Rep, Synaeghel, a Bale-nél is gyorsabb kezdősebességű, jelenleg Dortmundban száguldozó Aubameyang, Gomis, Larios, Lopez, Bereta, Perrin, Zouma (ősszel megy a Chelsea-be, feltéve, ha beleegyezek).


Jól látják, Herbin, a legnagyobb St.Étienne játékos be sem fér. Hát igen, a másik két edzőlegenda, Albert Batteux és Jean Snella mellett a kispadon van rá szükség, ám esetleg bármikor beszállhat. Ehhez csak a pad mellé kell leraknia a pipáját. Ez is micsoda ősrégi dolog: nemcsak úgy dohányzik, hanem egyenesen pipázik. Az álommeccsen bárki lehet az ellenfél, nem simán, de nyerünk. Az egyetlen gól a 73. percben születik. Bereta, aki erre az alkalomra kegyelmet kapott, és a szünetben beszállt a makacs térdsérüléssel bajlódó Larqué helyett, még a középpályánkon kicsit szűken átveszi Blanc tanári, biztonságos passzát. Bereta nagyon gyors, és mindig ugyanazt csinálja a védővel: bal felé megkerülve azonnal rákapcsol. Befelé húz, keresztbe passzol a kaputól olyan harminc méterre helyezkedő Platinihez, aki két védő gyűrűjében megfordul, és 40 ezer néző meglepetésére nem Rocheteau-nak vagy a szintén ideális pozícióban helyezkedő Keitának passzol, hanem: hát igen, az ismeretlen embernek. Innen már pontosan tudják, mi következik. (A hasonlóan elfogult Róma- és Liverpool-szurkoló érzelmeiről itt és itt olvashatnak.)