A szószék igazsága

Zoltán Balázs

politikai filozófus, közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem docense

A szószék igazsága


Ferenc pápa gazdaságfilozófiai nézeteiről egyszerre könnyű és nehéz képet alkotni. Könnyű, mivel viszonylag kevés releváns megnyilatkozásra kell csak figyelni, s nehéz, mivel ezek a megjegyzések, észrevételek inkább egy attitűdnek, semmint valamilyen kiérlelt és végiggondolt elképzelésnek, felfogásnak nevezhetők. Ez egyúttal mondanivalóm lényege is. A pápa az Evangelii Gaudium (Az evangélium öröme) című ill. kezdetű, ún. apostoli buzdításában találunk viszonylag hosszabb, egybefüggő gondolatokat a kérdéses témáról. A műfaj hasonlít az enciklikáéhoz, de tanítói rangja, magiszteriális autoritása, ha mondhatjuk így, alacsonyabb. Ennek annyiban van jelentősége, hogy a kifejtett tanítással kapcsolatban kisebb mértékű doktrinális-teológiai precizitást, szabatosságot várhatunk el, illetve a szerző erőteljesebben köti mondanivalóját saját személyes élményeihez, lelkipásztori tapasztalataihoz. A szövegben előforduló „úgy gondolom,” „úgy vélem,” „úgy érzem” fordulatok is ezt erősítik. Röviden: nem annyira értekezést, mint inkább hosszú homíliát olvashatunk. Az Evangelii Gaudium 52-60 pontjai alkotják a gazdasági élet egyes jelenségeivel kapcsolatos pápai mondanivaló velejét. A szövegrészlet a pénz bálványozását, a fogyasztói attitűdöt, a pazarlást, az áruvá válást, a személytelenséget, a szegénységet, az egyenlőtlenséget bírálja illetve, s ez a helyesebb kifejezés, panaszolja föl. Valójában nincs szó elemzésről, gondosan megállapított tényekről, konzisztens módon elmagyarázott valós vagy lehetséges összefüggésekről. A választott kifejezések többnyire a piacgazdaság személytelen hatalmát jellemzik, a dolog természetéből adódóan metaforák tömegével. Ebben nincs semmi újszerű. A pápa egyértelműen saját személyes tapasztalatait igyekszik lefordítani arra a nyelvre, amelyet el tud érni. Ez a nyelv egy jellegzetes protesztkultúra nyelve, amelyben a modern gazdaság vagy annak megszemélyítője, azaz maga a személytelenség, felel majdnem minden társadalmi rosszért. Ez a megszemélyesítés-módszer egyrészt igen hatékony retorikai fegyver, másrészt elég kényelmes, hiszen a fáradságos tényfeltárást meg lehet vele spórolni, harmadrészt pedig a segítségével kimondott megállapítások gyakorlatilag megcáfolhatatlanok. A pápa egyik kedvenc kifejezése a kizárás vagy kirekesztés (társadalmi peremre szorítottság). Ez elég tág ahhoz, hogy bármi és bárki beleférjen, s így érintve érezze magát; másrészt morálisan elég rossz hangulatú ahhoz, hogy erős indulatokat gerjesszen; harmadrészt elég homályos ahhoz, hogy gyakorlatilag bármivel összefüggésbe lehessen hozni. Egyáltalán nem arról van szó, hogy a társadalmi kizárás vagy kizártság, a bekapcsolódás lehetősége ebben a formában megfogalmazva ne lenne értelmes és érdekes probléma, de az első feladat éppen az lenne, hogy konkrét, vizsgálható értelmet adjunk neki. Felkiáltásokkal, mégoly zseniális szónoki eszközökkel (’egy hajléktalan meghal – ez nem hír; a részvényindex két ponttal esett – ez bezzeg hír!’) nem nagyon lehet mit kezdeni egy ésszerű vitában, ami például arról is szólhatna (egyébként szól is), hogy a több vagy a kevesebb direkt állami szabályozás és beavatkozás, gondoskodás, vagy inkább a nem államilag szervezett, spontán emberi együttműködés ad-e több lehetőséget a társadalmi integrálódásra. Mert ma már, s ezt többször és több helyen is kifejtettem, alig van olyan „mainstream” közgazdász, aki komolyan venné a „szabályozatlan piac” kontra „szabályozó állam” dichotómát. Bizonyos fokig meghökkentő, hogy az argentin pápa gondolkodásába mennyire nem tudtak bekerülni éppen a saját hazájával kapcsolatos elemzések tanulságai. Argentína a gazdaságtörténészek egyik kedvenc vadászterülete, mivel száz évvel ezelőtt a világ leggazdagabb és legprosperálóbb tíz gazdasága között volt, megközelítve a legfejlettebb nyugati gazdaságokat, mára pedig, anélkül, hogy háborúk vagy kommunista totalitarizmusok végeztek volna gazdasági tarvágást benne, igen bukdácsolva fejlődő országgá vált. A legtöbb gazdaságtörténeti elemzés az egészen sajátos és drámai argentin paradoxon okairól intézményi-politikai hibákat tár föl. Ellentétben a pápa által ismert és használt nyelv és attitűd föltételezéseivel, a szegénység, a kirekesztettség okairól zajló szakmai vitákban nem piachívők csapnak össze államhívőkkel, hanem az emberi döntések, viselkedési kultúrák és normák lehetséges következményeinek fölmérését és belőlük levonható tanulságokat elemzik. A pápai gondolatokat ezért nem nagyon lehet másként értékelni, mint – ami a műfaj elnevezéséből is adódik – erkölcsi buzdításként. Kérdés persze, ki a címzett. A legtöbb ember messze nincs abban a helyzetben, hogy az említett rendkívül szerteágazó problémákkal kapcsolatban akár csak javaslatokat is tegyen, így nyilván meg fog elégedni azzal, hogy elismétli őket, vagy úgy véli, hogy erős erkölcsi támogatót tudhat a saját véleménye mögött, ami egyszerű panasz, fölháborodás, méltatlankodás. Azok, akik valamilyen részterülethez mégis értenek valamit, szintén nem fognak tudni túl sokat kezdeni ezekkel az észrevételekkel, a fenti okok miatt. A kedvenc célpont, a gazdasági és politikai „döntéshozók” pedig ugyancsak ritkán vannak olyan helyzetben, hogy egyszerre gyakoroljanak üdvös befolyást mindenre, amiről itt szó van. Persze egy „ferenci lelkület” felmutatása önmagában is befolyásgyakorlás, lelkipásztori vezetés, s a pápa megnyilatkozása így inkább ennek a lelkületnek a példája. A közlés itt valójában inkább megnyilvánulás, egy lelkületnek és egy sürgetésnek a kifejeződése. Éppen ezért célszerű az itt hivatkozott pontokat valamiképpen az egész szövegbe ágyazottan olvasni, s nem föltétlenül konkrét javaslatokként, hanem prófétai intésként, a jobbra, az emberek javára irányuló szándék megerősítéseként felfogni. A dokumentum így inkább gesztus, tett, semmint gyakorlati eligazítás vagy elméleti javaslat. Egy prédikációnak amúgyis inkább ez a célja: felmutatni valamit, erővel és ihlettel, nem pedig dialógust kezdeni. Innen nézve az a paradox tanulság adódik, hogy a jóval autoriterebbnek és megközelíthetetlenebbnek tartott Benedek pápa a maga értekező-tudományos stílusával egy fontos értelemben bizony jóval nyitottabb és az olvasót egyenrangúnak tekintő megközelítést képviselt, mint Ferenc, aki akkor is a szószéken látszik maradni, amikor az emberek közé megy.

Milyen pápa eddig Ferenc?


Hippis, modern.
Konzervatív, mint az eddigiek.

SZAVAZAT UTÁN