„A számítógépnek nincsen hangzása” - vendégségben a Quimbynél

Fotó: Vs.hu/Hirling Bálint / Vs.hu/Hirling Bálint

-

HÁTTÉR

Hideg téli napon még a zenészek is alszanak vagy telelnek valahol, így a zenekarnak csak néhány tagja tartózkodott éppen a Club 202 melletti stúdiójukban. A basszusgitárossal, Mikuli Ferenccel (a továbbiakban Fefe), a billentyűssel Balanyi Szilárddal, és a zenekart háttérből támogató hangmérnökkel Vastag Gáborral (Vasti) találkoztunk.


A Quimby-rezidencia olyan, amilyennek elképzeljük: ütött-kopott tágas terek, érdekes tárgyak (mint Kiss Tibi szőrös, négyszögletű gitárja), és rengeteg hangszer. Egy volt repülőgépgyár felső szintjét bérli a csapat, ahol a stúdió, egy nagy közös helyiség és a tagok privát kis szobái, az alkotás elvonuló helyiségei vannak. A tér kihasználásába a basszgitáros Fefe vezet be minket. Most legutóbb gitárhero-zás volt itt kint, jött vagy tíz gitáros, leültek a kanapékra és whiskyztek, bent pedig ment az ordító erősítőkkel a jamelés. Azt vettem észre, hogy minden zenész szeret itt lenni, de persze, ez talán azért is van, mert a stúdióban bármit azonnal fel lehet venni. Amúgy pedig, ha nyugi van, mindenki a kis saját belső terét használja. Van például a Faszinak (Gerdesits Ferenc -a szerk.) egy dobstúdiója, ahol olyan hihetetlen a hangerő, egy rocker kiképző az egész, és a hangnyomás miatt szinte kapaszkodni kell a hangszerbe. A Dódinak van egy festő-gyakorlóhelyisége, illetve a Tibié, amelyen az én ötvössarkom osztozkodik.”


-


Kiss Tibi műtermében megpillantottuk a szőrös, téglatest-gitárt.


-


-


A Kaktuszliget című album platinalemez lett, amelynek a dalait az együttes „házilag” vette fel, ráadásul analóg módon. Mit jelent, hogy analóg rögzítettétek a számokat? Vasti: Igyekeztük a felvételi lánc minden egyes szegmensét analóg módón mozgósítani, és régi analóg mikrofonokkal, analóg erősítőkkel vettük fel a számokat, minden csak a folyamat legvégén ment bele a számítógépbe. Nem szalagra vettünk tehát fel, habár azóta már sikerült szalagos hangfelvevőt is szerezni. Miben lett így más a zene hangzása? Vasti: Ha felraksz mondjuk egy régi Michael Jackson-lemezt, amit csak analóg berendezésekkel rögzítettek, akkor hallod rajta azt a fajta kicsit régies, de mégis gömbölyűbb, teltebb hangzást, amit a mostani nagyon kihegyezett, nagyon pontos és tűéles zenében nem hallasz. Szilárd: Ma sajnos széles körben elterjedt az a nézet, hogy ha van egy számítógéped, akkor már mindent tudsz csinálni. Nos, ez nem igaz. Felvehetsz egy csomó dolgot, de ettől még nem biztos, hogy olyan minőségű lesz. Egy időben mindenki számítógéppel akart felvenni mindent, pedig van, ami a géppel nem megoldható. Mi az, ami nem megoldható? Vasti: Igazából a számítógépnek nincs hangzása. A számítógépnek nincs hangszíne, ami egy régi analóg hangszernek, vagy keverőpultnak viszont van. A számítógép 1-esekből és 0-ákból állítja össze a szimulált zenei teret, az egész steril lesz, érződik rajta, hogy nem igazi. Amikor bejött a digitális világ, és a nyolcvanas évek vége felé elkezdték kiszórni a stúdiókból az analóg eszközöket, és nagy vasakat adtak el fillérekért, hirtelen nagyon könnyen ment a zenecsinálás. De eltűnt a régi, jól megszokott, picit zajos, picit füstös hangzást. Márpedig ezt a hangzást a zenészek valahol mind a mai napig keresik. A nagy stúdiók ezért visszahozzák az analóg konzolt, a digitális részt pedig pusztán vezérlésre használják, ami végül is a hangtechnikában hatalmas nagy segítség. De nem szabad elfelejteni: a számítógépnek nincs hangja.

-


-


Hogyan változott szerintetek a Quimby az elmúlt tíz évben? Szilárd: Reméljük, hogy előnyünkre változtunk, és egyre sármosabbak lettünk. De ha ez véletlenül nem így lenne, akkor legalább tapasztaltabbak vagyunk, miközben szerintem még mindig tudunk úgy viselkedni, mint a hatéves gyerekek. Fefe: A zenekarok mindig változnak, és nem feltétlenül arra mennek, amerre a közönségük elvárja, vagy ahogy az emberek megszokták őket. Hallani olyan véleményeket, hogy a Quimby már nem olyan, mint régen, hogy felnőttetek, és ezért nem annyira borultak a zenéitek, mint amiért annak idején megszeretett benneteket a közönség. Vasti: Szerintem a közönség is velünk együtt nő fel, velünk korosodik. Szilárd: Nem értem, miért probléma, ha nem olyanok vagyunk, mint régen. Elég nagy baj lenne, ha olyanok lennénk mint tizen-valahány éve. Azt hiszem, ha azt csinálnánk, mint tizenöt évvel ezelőtt, akkor már nem lenne kit szidni, nem lenne zenekar sem. Fefe: De a korral is jön a változás.  Már nem lehet azt csinálni, amit fiatalon. Én megértem amúgy a srácokat, hogy már nem érzik azt a szövegeinken, hogy mi szétütjük magunkat, de baj is lenne, ha ez így lenne. Nem lehet ezt sokáig büntetlenül csinálni. A szétcsapáson túl is van élet, és előbb-utóbb mindenki beleérkezik ebbe az állapotba. A Tibi pedig már 2005 óta tiszta. Előtte másfél évvel ment be Komlóra a rehabilitációra, és azóta egyáltalán nem drogozik. Mi pedig büszkék voltunk és vagyunk rá, hogy egy akkori szétesett ember önszántából ment el az intézetbe, és mind a mai napig tartja magát. Aztán hiszem 2013-ban láttam először egy pohár bort a kezében.

Új konténerek érkeztek. Szilárd és Fefe pedig örül nekik.


A legtöbb Quimby-albumon erőteljesen jelen van a Magyarországgal kapcsolatos kritika, többször előfordul az elégedetlenség, a kivándorlás motívuma. Mégis mindannyian itthon vagytok. Szilárd: Szeretjük Magyarországot, csak nem biztos, hogy a legegyszerűbb élettér a világon. Viszont ennél vannak sokkal rosszabbak is, és azt sem gondolom, hogy mindenhol kolbászból van a kerítés. Úgyhogy szerintem ez a Tibi részéről, ő írja a szövegeket, egy egészséges kritika a jelennel kapcsolatban. Pont az lenne a cél, hogy olyanná tegyük az országot, amilyen nekünk megfelel, ezért sem szeretnénk itt hagyni. Azonban, azokat sem szabad bántani, akik elmennek itthonról, mert mindenkinek szíve joga arról dönteni, hol érzi jól magát.

quimby_studio_011

-


Zenész szemmel: ha van Magyarországgal baj, akkor mi az? Szilárd: Magyarországnak nem nagyon van olyan zenei múltja, amilyen például Amerikának. Nincs meg az a fajta táptalaj, amiből olyan gyönyörűen táplálkozik mind a mai napig az amerikai könnyűzene. Vasti: Úgy van. Minden a gyapotszedő négereknél kezdődött. Nálunk sajnos senki nem énekelt bluest száz évvel ezelőtt. De abból csak lehet valamennyire mai zenészként építkezni, ami itthon kialakult a hetvenes években. Vasti: Igen, a hetvenes években volt például a Syrius zenekar, amely már akkor olyan súlyos köveket tudott belefúrni a progresszív könnyűzene talajába, hogy az a mai napig nagyon komolyan áll. Csakhogy a Baronits Zsolték például külföldön sokkal nagyobb elismerésnek örvendtek, mint idehaza. Szilárd: Persze, nekünk is van egy csomó jó zenei dolgunk, remek a népzenei múltunk, és vannak itthon is nagyon tehetséges, különböző műfajokban alkotó zenészek. Sok Supernem koncertet néztem már meg, és iszonyúan jó bulit nyomtak. Azok kábé ugyanannyira inspiráltak, mint amikor felmentem Romhányi Áronhoz, aki amikor odaül a zongorához, olyanokat játszik, hogy egyszerűen leesik az állam. Szóval jó zenészekből nagyon jól el vagyunk látva. Ami szerintem inkább hiányzik itthon, az az előremutató gondolkodásmód. Amikor létrehoznak egy produkciót, akkor abból nagyon sok esetben még hiányzik valami. Vasti: Te, már ez furcsa, a mondat, hogy létrehoznak egy produkciót. Már itt a baj. A mai kis sztárgyáras világunkban a médiából ömlik az, hogy bárkiből egy csettintésre lehet zenészt „létrehozni”. Tegnapelőtt még villamosvezető voltál, de holnapután már veled van kiplakátozva az ország. Ez furcsa dolog, pláne egy zenésznek, aki nyolc éves kora óta zenél, és építi a kis karrierjét.  Mert ilyen nem létezik, ez egy virtuális történet, egy felfújt valami, ami mögött semmi nem áll. Most feltételezem, hogy a tehetségkutatók fellépőire gondolsz. Vasti: Vagy bárkire. Akik gyakorlatilag ma meghatározzák a mai magyar mainstream muzsikát, azok ezekből a csatornákból kijött emberek. Akik között tényleg van egy csomó nagy tehetség, csakhogy az utat végig kellene járniuk. A lépcső az első foknál kezdődik, és valószínűleg életük végén sem ér véget. De nem lehet lifttel menni, mert akkor lemaradsz az emeletekről.

quimby_studio_014

Balanyi Szilárd a Quimby mellett saját projektjét is csinálja.


Máshol is vannak tehetségkutatók, ott szerintetek valami másként működik? Szilárd:  Amerikában vagy Angliában olyan erős a zenei szakszervezet, és olyan mérhetetlen pénz van a zeneiparban, hogy hiába vannak az X-faktorok, meg a Voice-ok, nem ezek dominálnak. Te érzed azt, hogy a Coldplayt, vagy Christina Aguilerát vagy bárkit kevesebbet hallasz a tehetségkutatósok miatt? Nem. Ha egy tehetségkutatós nevét sokat hallod, mint Jennifer Hudson, akkor annak oka van. Úgy énekel, hogy összefosod a bokádat. Nálunk meg itt van most A Dal. Én nem akarok bántani senkit, de könyörgöm A Dalban azt a a tanácsot adni a versenyzőknek, hogy „milyen szépen ritmusra énekeltél, de ott azért nem annyira volt tiszta.” Hát könyörgöm! Az lenne az alap, hogy egy énekes arra törekszik, hogy jól énekeljen, tisztán, és a ritmikát kövesse, valamint hasson a közönségére, érzelmeket közvetítsen. A Dalban olyan dolgokról magyaráztak, amelyekről nem egy műsorban kéne számot vetni, hanem még az énekórán.