A struccok éjszakája

Béla Galló

a baloldali Új Egyenlítő folyóirat főszerkesztője

A struccok éjszakája


Adatokkal, tényekkel illik jóban lenni, mielőtt elemzői húrokba csapnánk; lássuk hát. A Horthy-korszak a 3 millió koldus országa volt, Kádárék statisztikája 1,5 millió szegényt tartott számon. Ma - 25 évvel a rendszerváltás után - mintegy 4-4,5 millió honfitársunk „éldegél” a nyomor-küszöb környékén. Nem ismerek olyan felmérést, amely kimutatná, ez a majd fél országnyi Tiborc, április 6-án hová, kire szavazott. (Már ha egyáltalán.) A potenciális választók száma 8.035 000 fő, ennek közel 39%-a, hozzávetőlegesen  3. 300 000 ember maradt otthon. (Már ha van otthona). Nem állítható, hogy e politikai hajléktalanok mindegyike a Tiborcok közül való, mégsem elvetendő hipotézis, hogy e két halmaz meglehetősen egybecsúszik. Márpedig akik mindkettőben érintettek, azok mindenféle nemzeti együttműködés rendszeréből kimaradnak, mint ahogy lassan, de biztosan kívül rekednek mindenféle társadalmi integráción is. Felőlük nézvést kapitális kudarctörténet az elmúlt negyedszázad, nekik aztán senkiben sem akaródzott fölfedezniük ezt vagy azt a pártos Messiást. Édes mindegy számukra, ki nyerte a választásokat, s milyen arányban. A 61-62 % aktív választó, azaz kb. 5.000 000 ember közül a pártlistákon 3.667 000 szavazott jobbra (Fidesz-KDNP: 2.647 000, Jobbik: 1.020 000), 1.550000 pedig „balra” (Kormányváltók: 1.290 000, Lehet Más a Politika: 260 0009). Ezek csak orientációs alapadatok, s „mindössze” egyetlen tényt jeleznek. Szívósan szegényedő társadalmunkban ma jóval több, mint kétszer annyi jobboldali szavazó van, mint amennyi „baloldali”. Vajon kinek, melyik oldalnak kellene ebből önkritikusan levonnia a politikai következtetéseket? Hiszen torzíthat a parlamenti mandátum-arányokon - a mindenkori győztes javára - az új választási rendszer, az alapszámok azok alapszámok: hazánkban ma 4-4.500 000 szegény ember, 3.300 000 politikai hajléktalan, 3.667 000 aktív jobboldali és 1.550 000 aktív „baloldali” voksoló van. A választás szociológiai alapüzenetét jó volna mindenkinek tartósan megjegyeznie: a növekvő szegénység növekvő politikai inaktivitást jelent. Ezzel nálunk is igazolódik a régi tétel, mi szerint szegény társadalmakban nemigen virágzik a demokrácia. Pártpolitikailag pedig még egyértelműbb az üzenet: a pártok bizalmi eróziója folytatódik, de ez a folyamat a „baloldalon” sokkalta gyorsabb. Tudjuk, 2010-ben két különböző ideológiai hátterű, de a bizalomvesztést egyaránt markáns elitkritikává fordító párt jutott be a parlamentbe, a Jobbik és az LMP.  Mindkettő ma is ott van. A Jobbik még jelentős előretörést is elkönyvelhet, ami jól mutatja, hogy az elitkritikus dimenzióban is a jobboldal sanszai nagyobbak. A Kormányváltók által megtestesített „baloldal” számára alighanem közeleg az igazság utolsó pillanata. Még hátra vannak a tavaszi európai parlamenti és az őszi magyar önkormányzati választások, addig valahogy még eltántoroghatnak. De akármi történjék is tavasszal és ősszel, tény, hogy 2002 és 2010 között két cikluson át a „baloldal” kormányozhatott, majd ezt követően kétszer is kétharmados parlamenti vereségbe szaladt bele. Nyolc „baloldali” évre most legalább nyolc jobboldali év következik, miközben hazánk társadalmi problémái –  és ezt a tényt a győzelmi mámor függönyén  keresztül is látni illene  – megmaradtak. A „baloldalra” szavazók száma ugyanakkor mégsem csökkent radikálisan, jelezvén, hogy a jobboldal társadalmi elutasítottsága viszonylag akkor is jelentős, amikor nem társul hozzá hiteles és meggyőző baloldali alternatíva. Stabil támogatottságuknak azonban nagyon súlyosak a korlátai. Táboruk demográfiai és szociológiai összetétele ijesztő és árulkodó. A fiatalabb korosztályok igen gyéren szavaznak „balra” s ha fel is tesszük, hogy a Kormányváltókra voksoló  1.290 000 ember többsége szegény (ez persze nem igaz), a  4.500 000 elesettnek ez akkor is csak kb. az egynegyedét jelenti. Ez fölöttébb beszédes adat, dacára annak, hogy a 21. századi hiteles baloldaliság lényege nem egyszerűsíthető le kizárólag a szegények képviseletére. Mi hiányzik a „baloldal” idézőjel nélküli baloldallá alakulásához? Szükséges, de nem elégséges feltétele ennek, hogy a fenti alapadatokat politikusaik tudomásul vegyék. Ehhez szociológiai-politikai paradigmaváltás is kellene: történetesen annak be- és felismerése, hogy a demokráciát alapvetően talán mégsem a Fidesz, hanem a szegénység fenyegeti. Orbánék centrális erőtere, valóban kőkeményen - helyenként a határsértésekig érvényesített - erőfölénye nem jöhetett volna létre a „baloldal” közreműködése nélkül. Gyurcsány 2004-es fellépése óta a „baloldal” vezetői szorgosan a jobboldali dominancia véglegesítésén munkálkodnak, bár szándékolni nyilván nem ezt szándékolják. (Ahogyan Marx mondta egykor: „nem tudják, de teszik”.) És ha most fokozódó hisztériával reagálnak e második fiaskóra, biztos léptekkel menetelnek a harmadik felé. Végleg belesülhetnek tragikomikus önhittségükbe, Brechttel szólva abba a kevély meggyőződésbe, hogy amennyiben a nép elveszti a kormány(váltók) bizalmát, akkor a népet kell leváltani. „Orbán Kim Dzsong Unhoz hasonló diktátor, a magyar mégis rászavaz, mert a magyar ezer éve buta” – nos, az ilyen típusú „elemzés” nem csupán szellemtelen gyűlölködés részükről, értékelésnek is ostoba, politikailag pedig hiba. Ha már az első kétharmad után elvégezték volna a kíméletlen önvizsgálatot, s neki veselkednek az ebből fakadó feladatoknak, meglehet, elkerülhetik, vagy legalábbis enyhíthetik a második fiaskót. Aki még április 6-a éjszakája után is baloldali alternatívában gondolkodik, ki kell, hogy húzza fejét a homokból. Struccból éles szemű madárrá kell változnia, megkülönböztetve az okot az okozattól. 2014-ben összefogni a 2010-es kudarc okozóival - a mostani kudarcnak ez az egyik legfőbb oka. Nemcsak azért, mert személyekben kifejezve is (Gyurcsány, Bajnai, Fodor) előzékenyen demonstrálták a kudarcfolytonosságot, hanem mert nem bontották fel, sőt megerősítették az elmúlt negyedszázad legnagyobb stratégiai tévedését, a balliberális érdekházasságot. Az MSZP vezetőinek többsége annak idején elhitte, hogy ez a frigy magával a Világszellemmel bútorozta össze a pártot, s ahogy a mostani nyilatkozatokból kihámozható, egy részük még mindig el is hiszi. Neoliberális gazdaságpolitika, „baloldali” médiauralom, a liberális guruk által kezelt politikai vezérlőpult – ezt hozta ebbe a házasságba a liberális partner, az MSZP-re csupán az maradt, biztosítsa mindehhez a  szavazatokat. Illetve időről-időre tisztogathatta a neoliberális gazdaságpolitika egyre dagadó társadalmi szennyesét, és most is tisztogatná még, egészen saját - talán már nem is olyan távoli – totális hitelvesztéséig. Pedig ha továbbra is a (neoliberális) politikához törik a társadalmat, ez a legrövidebb út a szakadékba. Jobban tennék, ha végre a társadalom elemi érdekeit komolyan figyelembe véve csinálnának (baloldali) politikát. Nem a kommunikáción, nem a média-mutatványok színvonalán kell javítaniuk, társadalmilag hitelesen visszaigazolt politikai tartalom kialakításán a sor. Ennek kellene végre, ha még lehet, nekifogniuk. Annál is inkább, mert ha nem teszik meg, mások teszik meg helyettük. Kedvezőbb esetben a szellemi vákuumba már eddig is behatoló LMP próbálhat vezető erővé nőni a baloldalon, noha e növekedés lehetőségei ma még kérdésesek. Miként tudja egy tőrőlmetszetten (fő)városi párt megszólítani a „baloldal” által hosszú ideje bűnösen, sőt hibásan elhanyagolt vidéki társadalmat, mindenekelőtt a falvakat? Vagy a lerobbant egykori iparvidékek ökológiai érzékenységgel még nem igazán rendelkező kárvallottjait? S ha nem, akkor ki tudja? Aztán azon is szükséges volna eltűnődniük a baloldal reménybeli megújítóinak, a „buta magyar vajon miért szopta be” a Fidesz egyik úgymond csodafegyverét, a rezsicsökkentést? Kérdésre kérdés: mi a hatásosabb? Ha az éhezőnek vetünk pár feladatot, vagy ha azt mondjuk neki, a jövő érdekében tessék még egy darabig – csöndben, fegyelmezetten, demokratikusan...  - tovább éhezni? Persze a szegénységre a rezsicsökkentés valóban nem jelent strukturális megoldást, annál azonban mégiscsak valamivel több, mint a terített asztal mellől távlatos bölcsességeket üzengetni. Vagy itt a másik „csodafegyver” a „nemzeti szabadságharc”. Szociológiai közhely szerte a világon (épp csak a mi világszellemeink nem észlelték, vagy nem akaródzik észlelniük), hogy a gazdasági globalizáció, kiváltképp ilyenkor világválság idején, felerősíti a nemzetállami reflexeket. Elméletileg viszolyoghatunk ettől, de akkor viszolygásunkat méltóztassunk világszínvonalú irományokban kifejezni. Személy szerint magam is Beethoven „Örömódájának” szkeptikus híve vagyok, gyakorlatilag mégis azt várom minden magyar politikustól, tartozzon ide vagy oda, hogy ebben az „Örömódától” elég távoli mai világdzsungelben egy erős Magyarország élén akarja polgárainak érdekeit érvényesíteni. Orbánnal nem az a baj, hogy erős nemzetet akar, hanem az, hogy jól, hatékonyan, megfelelő módszerekkel akarja-e?  Ezen hosszan lehet, és kellene is - színvonalasan - vitatkozni, csak hát idestova huszonöt éve mintha nem efféle bagatell problémákon vitatkoznánk. Valószínűbbnek látszik az a kedvezőtlenebb fejlemény, hogy az egyre dagadó társadalmi szennyesből nem annyira az LMP, hanem majd a Jobbik lúgoz ki szavazatokat. Közhely az is, hogy ha a baloldalon nincs megfelelő zenekari kerete a szociális indulatoknak, akkor azokat leginkább a szélsőjobb szokta megszólaltatni. A Jobbik kis híján már most is egyenlő erejű párt a szocialistákéval, sőt vidéken már országos metszetben is megelőzte őket. Mondhatni erre, „ez már a fasizmus előszobája”, vagy hogy a magyar nemcsak „buta”, de szép számmal akad közöttük „fasiszta, náci” is, egy darabig még lehet a Jobbik előretörésén az aszfaltról hangosan sikongatni. Hatékonyabb és eredményesebb politikai reakció lenne ennél, ha a baloldal az elszegényedés és a jövőtlenség tömeges társadalmi „élményére” a vidéki terepen alakítaná ki válaszait, ott próbálna a nemzeti radikalizmus buzgárjának gátat emelni. Nota bene, mindez a jelenlegi győztesek érdeke is. Április 6.-a óta a Fidesz-KDNP felelőssége megsokszorozódott. Közös hazánk megoldatlan problémái (demográfiai lejtő, gyorsuló ütemű elszegényedés, teljesítményhiányos gazdaság, kultúrharc, gyűlölettel átitatott közéleti mentalitás, stb.) második átütő parlamenti győzelmüktől sem oldódnak meg automatikusan. Két ciklus alatt viszont már feketén-fehéren kiderülhet róluk, képesek-e az említett problémákat, ha megoldani nem is, legalább valamit enyhíteni rajtuk. Amikor 2010-ben kissé elhamarkodottan „históriai újrakezdésként” határozták meg saját diadalukat, ezzel roppant magasra emelték maguk előtt a mércét. Most ismét győztek, de ha második ciklusuk alatt a társadalom egésze nem lendül valamelyest előre, nem lép az ország az ötről a hatra (na jó, az öt és félre), akkor 2018-ban mindez  szavazatokban is keményen visszaüthet. Akkor az elitkritikus Jobbik válhat a jobboldal erősebb alakulatává, vagyis az a szélsőjobb, amely már most is elég sok szavazót „harapott ki” a kormánypártok táborából. Ha Orbánék továbbra is csupán a makrogazdasági mutatók javulását tudják felmutatni a „Magyarország jobban teljesít” szlogen hitelfedezetének, miközben a súlyos  problémákat csak görgetik tovább, könnyen pórul járhatnak. A „zemberek” akkor talonba voksolhatják őket (is). Hogyan lesz e ma még nyitott kérdésekből nemzeti együttműködés, sőt társadalmi integráció? A nyertes hogyan politizál tovább? Konszolidálni akar-e, és ha igen, képes lesz-e erre Orbán Viktor? Neoliberális korszakát kritikailag, önkritikailag lezárva, tudja-e magát a baloldal a „baloldaliság ” alól emancipálni? Olyan dilemmák ezek, amelyekre ma még aligha lehet pontosan válaszolni.

Mit jelent még négy év Orbán-rendszer?


Változatlan stabilitás.
Lassú agónia, szükséges bukás.

SZAVAZAT UTÁN