A segélyezést egyelőre a nemzeti intézményeken belül érdemes végezni

Lajos Bódis

közgazdász-szociológus, a Budapesti Corvinus Egyetem docense


A munkanélküli- és szociális segélyezés közelítése, a hatékonyság és a méltányosság kiegyensúlyozása a sikeres európai országokban másfél-két évtizedes gyakorlat. A jelentősen eltérő intézményrendszerek egymásra figyelő fejlesztése hasonló irányokat és megoldásokat hozhat, a türelmetlen egységesítés viszont mindenkit visszavethet. A tőke és a munkaerő szabad áramlásának szociális kockázatát elvileg indokolt lehet megosztani a résztvevő országok között, ám a megvalósítás huzamos ideig még felettébb kockázatos volna. A hátrányos helyzetbe kerülők juttatásainak megállapítását és a támogató szolgáltatásokat nemzeti szakapparátusok végzik: az eljárásrendek és a szervezeti struktúrák fejlesztésének különböző útjaival kísérletezve, döntően a hazai oktatásból kikerült munkatársakkal. A régi tagállamok többsége saját kereteiben hosszabb idő alatt célzottabb és hatékonyabb ellátási rendszert fejlesztett ki. Ez általában magával hozta az ellátások szűkítését, de ennél sokkal többet jelent: változatosabb intézkedéseket és összehangoltabb működést. Közelítették a biztosítási elvű munkanélküli-ellátást (melynek forrása, legalábbis részben, a munkaviszony alatt befizetett járulékok) és a tartós munkanélküliek szegénységét mérséklő segélyezését (amelyet adókból fedeznek). A pénzbeli ellátások feltételéül szabták az aktív munkakeresésben, szükség esetén képzésben és más programokban való részvételt. A feltételek szigorítását összekötötték az egyéni élethelyzetekhez jobban igazodó és intenzívebb támogató szolgáltatásokkal. Összehangolták a szociális és munkaügyi, sőt néhol a képzési szakpolitikát és intézményeket, sok helyen szervezeti összevonásokat végeztek. Az egyszerre rugalmasabbá és kiszámíthatóbbá tett nemzeti ellátórendszerek elviselik, hogy a válság után számos helyen a pénzbeli juttatások újbóli - átmenetinek szánt - kibővítéséről döntöttek. A munkavállalással szembeni ellenösztönzés semlegesítését azonban nem lehet és nem is volna jó csak pénzügyi ösztönzőkkel megoldani. Döntő szerepük van az álláskeresést, beilleszkedést segítő szolgáltatásoknak és a munkanélküliek aktivitását ellenőrző alapos interjúknak. Ahány eljárási részlet, annyi fejlesztési feladat és összehangolási nehézség. Belátható ideig ezt a nemzeti intézményeken belül érdemes végezni, rendszeres értékelések, nemzetközi összehasonlítás és tapasztalatcsere, a fejlesztési programok ösztönzése mellett. Ott is, ahol régóta viszonylag következetesen és eredményesen fejlesztettek, nem beszélve azokról a tagállamokról, ahol a szakpolitika és a közszolgálati menedzsment színvonala jelentős lemaradásban van. Ennek alátámasztására nem kell messze menjünk: elegendő a magyar foglalkoztatás- és szociálpolitika elmúlt húsz évére, vagy akár az uniós csatlakozás előkészülete óta eltelt feleannyi időre gondolni. Egymás után próbáltunk ki Magyarországon fontos európai ötleteket és megoldásokat, többnyire hatásvizsgálatok és érdemi reflektálás nélkül. Nem csoda, hogy az apparátus főleg a források megszerzésének és felhasználásának adminisztratív tevékenységeiben szerzett rutint. A megemésztetlen koncepcionális alapokat nagyfokú bizalmatlanság övezi az intézmények minden szintjén, az ellátórendszerek működési zavarainak orvoslását pedig főként a differenciálatlan szigorítástól várják a döntéshozók.

Európai munkanélküliség: ki fizesse a számlát?


Az egész EU: ez a szolidaritás
Az érintett tagállamok, egyedül

SZAVAZAT UTÁN