A sárga csekkek, az ellenzék meg a NER

Orsolya Péntek

író, újságíró

A sárga csekkek, az ellenzék meg a NER


A Fidesz választási győzelme esetén az első  kérdés, ami felmerül: vajon a Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) kapott-e megerősítést vagy rezsicsökkentéssel kombinált gesztuspolitika?

Máshonnan nézve pedig: a Naponta Máshogy Nevezett Kormányváltók Szövetségének  programtalansága és használt arcai veszítettek, vagy a liberális és baloldali alternatíva? És mit hozhat még négy évnyi „nemzeti együttműködés”?

Ami a NER-t illeti, annak alapját a 2010-es Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata jelenti. Az „össznemzeti” igénnyel készült dokumentum legitimációja kérdéses, hiszen bajosan lehet a nemzeti együttműködés alapja valami, amit csak a kormánypárti képviselők fogadtak el. Amikor a kormányzás ideológiai alapjául is szolgáló dokumentum az „elmúlt nyolc évvel” (2002–2010) szemben született társadalmi szerződésként definiálja magát, már a startvonalnál kizárja az „össznemzetiből” a másként gondolkodókat, miközben kimondja, hogy az ellenzék is az egység része.

Ezzel a feloldhatatlan logikai-erkölcsi problémával a jobboldal, amely már a NER előtt is hajlamos volt a „nemzeti” értékek és ügyek kisajátítására, évek óta küzd: a „nemzeti” hatálya alól rendre kiesnek a baloldali-liberális alakzatok – és szellemi hátországuk –, ezt az önellentmondást az elmúlt négy évben pedig nem sikerült feloldani, és szemmel láthatóan a következő ciklus kapujában sincs semmiféle igény ezzel kapcsolatban az önvizsgálatra: a nemzeti együttműködés alapja az, hogy – eddig a kétharmados felhatalmazásra támaszkodva, a jövőben talán az egyszerű többségre – csak azzal működik együtt nemzeti módon, ami önmagával azonos.

A másként gondolkodók kizárásának igazságtalanságát ugyanakkor nehéz egyértelműsíteni, ha a másik oldalról évtizedekig nincs érvényes válasz a nemzeti kérdésekre. A baloldali-liberális elit, ahelyett, hogy a modern nemzetfogalom bevezetésével próbálkozott volna legalább az elmúlt négy évben – és nem merült volna ki Bajnai betyáros sztárfotóiban a problémakezelés – , továbbra is a „nemzeti és hagyományos egyenlő maradi, ostoba, Trianon-mániás, antiszemita” tézist erőltette, makacsul nem véve észre még azt sem, hogy a jobboldal nem homogén, hanem a Jobbik által képviselt antiszemita és cigányellenes rétegen keresztül a velük összekacsintó, de kevésbé radikális jobbosokon át a valóban konzervatív, humanista, Wass Alberttel szemben Márai Sándort preferáló, az antiszemitizmust és a cigányellenességet teljes mértékben elutasító rétegig sokakat felölel.

Vagyis míg a Fidesz részben kizárja a nemzeti együttműködésből azokat, akikkel szemben definiálja a NER-t, az ellenzék sorozatos rossz reakcióival újra és újra megerősíti, hogy semmilyen össznemzeti ügyben nem kíván részt venni, ami a legjobban a határon túli magyarok szavazójogának kérdésében mutatkozik meg.

Holott a 21. századi nemzetfogalom mibenlétére kell, hogy legyen liberális és baloldali válasz is – ha nincs, akkor önként adták át a terepet a szimbolikus gesztusokban utazó Fidesznek és az uszító Jobbiknak, ami nemcsak azért szomorú, mert kiemelt nemzeti kérdésekben születik majd egyoldalú, ellensúly nélküli stratégia a közeljövőben, de azért is, mert az ellenzék ezzel tanúbizonyságát adja annak, hogy nem érti: a szavazati jog végre de jure is egyesíti a határon túliakat a nemzettel, ami nemcsak az ő szemszögükből vagy a választási matematika miatt lényeges, de a nemzet egészének is az, határon innen és túl, mert olyan sebet próbál begyógyítani, amiről negyven évig beszélni sem lehetett, utána huszonöt évig pedig hol a a demagógia, hol az idejétmúlt, ködgőzös revizionizmus, hol a totális negligálás tapadt hozzá.

A nemzetsratégiai ügyeket, az önmeghatározás mibenlétét illetően a Fidesz tehát még akkor is nagyobbat lépett, és vélhetően lép is majd a következő négy évben az ellenzéknél, ha ennek a lépésnek az egyetlen lényegi eleme a határon túliak szavazati joga, az összes többi pedig csupán hab, dísz, uniós pénzből elkövetett látványberuházás a valódi kérdésfelvetések és válaszok helyett.

A nemzeti önmeghatározás másik lényeges terepén, a kultúra területén viszont katasztrófahelyzet alakult az elmúlt négy évben. A rendszerváltás után huszonöt évvel nehéz megérteni, hogy egy demokratikus kormány miért adta két, a 21. századi kérdésekkel szembesülni képtelen fővezér kezébe ezt a területet.

Sorolhatnánk a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elnökének elképesztő nyilatkozatait, szóvá tehetjük, hogy komoly jogi aggályokat vet fel, hogy miközben az élő magyar kultúrára továbbra sincs pénz, a művésztársadalom szűk szeletét – és alig másfél generációját – képviselő MMA milliárdokból gazdálkodik, elmondhatjuk újra, hogy a Kerényi Imre mint „szakértő” által diktált új irodalmi kánon nevetséges és abszurd, de a tényeket felesleges újra részletesen ismertetni. A bajnak Kerényi ámokfutása ugyanis nem az oka, csupán a tünete.

A baj az, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének szemmel láthatóan semmiféle kulturális alapvetése nincs a kultúrharcon kívül. Miközben a nemzeti kultúrák az egész világon megpróbálják újradefiniálni magukat, modern és élhető módon, a NER kiötlői képtelenek élő szövetként tekinteni a kultúrára. A kultúra számukra elsősorban ideológiai kenőcs, amely az „összetartozást fejezi ki”. A kultúrából kizárólag egy szeletet képesek meglátni és helyzetbe hozni: a szimbolikus gesztusok alapjául szolgálni képes vagy újragondolás nélkül esztétikai tartalékkal már nem rendelkező kultúrát, illetve a „harcos” kultúrát, amely mindenáron száműzné a magyar kultúrából a magyar kultúra egy részét, hogy megvédje önmagát. (Mint ahogy egy másik narratíva meg száműzte volna a népit az urbánus mellől.)

A kultúrharc ebben a formában, a hermetikus elzárással pontosan azt a nemzeti kultúrát ítéli halálra, amelyet védeni kíván – az új három T ezért a NER legaggasztóbb eleme.

Másrészt, amennyiben a Fidesz nem változtat sürgősen kultúrpolitikáján, nemcsak a baloldali és liberális értelmiség fordul el tőle teljesen, de saját szellemi holdudvara is: szemmel látható, hogy a jobboldali szellemi háttérországban sem kér mindenki ebből a kultúrpolitikából még négy évet. Egyet sem. Elég volt. Elég volt az elvárásokból, a harcból, abból, hogy a kultúra támogatási rendszerét és intézményi hátterét úgy sikerült átalakítani, hogy az szinte senkinek ne legyen jó, mindezt a művészek szervezeteinek megkérdezése nélkül, elég volt az Új színházas esetekből és elég volt Wass Albertből, valamit Tormay Cécile-ből. Utóbbiakkal nem az a baj, hogy rossz írók, utóbbi ráadásul mérvadó vélemények szerint sem rossz író (lásd Grendel Lajos magyar irodalomtörténetét). Hanem hogy a politika és a politikai hátszél nem tesz jót az irodalom, tágabban véve a kultúra autonómiájának. Kánont a demokráciában nem a kormánykabineteknél és az erőforrás-minisztériumokban írnak, hanem az irodalomtörténészek dolgozószobáiban.

Ugyanez áll a „NER és történelem” témakörre is: mint ahogy „nemzeti kultúrát”, történelmet és történelmi emlékezetet sem lehet csinálni. Ahogy az orvosnak sem lehet kormányzati szándékkal előírni, hogy hogyan gyógyítson, a történésznek sem, hogy hogyan kutasson és lehetőleg mi legyen a „végeredmény”. Ez egy szakma, amelynek ugyanúgy megvannak az írt és íratlan szabályai, mint a matematikusi szakmának. Nyilvánvaló, hogy mindig lesznek olyanok, minden oldalon, akik a szakmai hitelességet kevésbé tartják fontosnak, mint az elköteleződést. Ez szívük joga. Mint ahogy az is, hogy sértő, felszínes, ne adj isten ostoba módon nyilatkozzanak. De akár talicskával is tolhatják a pénzt egy intézménybe, hiteles csak egy teljesen autonóm, semmilyen „cél” felé nem orientált műhely lehet, éppen ezért ebben a konstrukcióban minden fillér kidobott pénz. A történelem alakíthatósága mint téveszme ízléstelen köztéri szobrokban manifesztálódó részéről most inkább egy szót sem ejtenénk.

Összefoglalva: ha a kultúrában és a történelemhez való viszonyban a stratégia a következő négy évben nem változik, a Fidesz a Nemzeti Együttműködés Rendszerén belül könnyen elérheti, hogy saját szellemi hátországa is ellenzékbe kerüljön vele.

Az össznemzeti kérdések – szimbolikus politika – történelemszemlélet háromszög kérdéskörén túl is érdemes azonban a NER alapjaként funkcionáló nyilatkozatot megvizsgálni a következő négy év előtt.

A Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata vázolja a toleráns állam, a bürokrácia csökkentése, az átlátható törvényhozás, a cigányügy kezelése vagy a nyomor felszámolásának igényét, amely kérdések legalább olyan fontosak, mint a nemzeti önmeghatározás vagy a kultúra, ráadásul a fenti igények joggal képezhetik a valós társadalmi konszenzus alapját.

A gond csak az, hogy ha a dokumentumra 2014-ben, négy év kétharmados Fidesz-kormányzás és egy valószínűsíthető újabb győzelem után rátekintünk, akkor azt látjuk, hogy az abban vázolt problémák nagy része nem oldódott meg, a kormány pedig nem a saját alapvetésének megfelelően tevékenykedett.

Mennyire toleráns egy olyan kétharmad, amely szavazógépet csinál a saját képviselőiből, azaz a saját képviselői különbözőségét sem tolerálja? Hogyan lehet, hogy a családon belüli erőszak kérdésében a párt női képviselői fontosabbnak tartották a párthűséget, mint a női szolidaritást?

A „pártatlan állam” kapcsán a trafikügyet és a földügyet említenénk. Az átláthatóság kapcsán Paksot, a „nem változtathatja kénye-kedve szerint a törvényeket” kitétel kapcsán pedig az elmúlt négy év törvényhozási gyakorlatát, amelyben a parlamentben helyet foglaló ellenzék a biodíszlet szerepét töltötte be.

Az elvi sík, a konszenzuskeresés helyett az autoriter vezetésmódot bemutató gyakorlat és a klientúra helyzetbe hozása ugyanakkor az eddigi tapasztalatok alapján nem befolyásolja az állampolgárok nagy részét a döntésben és a NER-hez való viszonyulásban. Az állampolgárok nem igazán tiltakoznak, ami egyértelművé teszi, hogy a NER nemcsak azért valósulhat meg akadály nélkül, mert az ellenzék a kétharmad miatt képtelen módosítani a szabályokat – és újabb kétharmad esetén továbbra is képtelen lesz –, de azért is, mert az állampolgár az elmúlt 25 évben megtanulhatta, hogy nem tud beleszólni semmibe.

Kényszerűen megtanulta, hogy a szabadsággal együtt jár az egzisztenciális bizonytalanság és a jogbiztonság teljes hiánya, a politikai elit egy zárt társadalmi réteg, kiváltságokkal, döntéseik nem befolyásolhatók, megtanulta, hogy nem lehet igaza, legyen szó akár egy egyszerű parkolási ügyről vagy az állatként viselkedő BKV-ellenőrök elleni panaszról, és a véleményét sokszor nem mondhatja el következmény nélkül. A politikusi elit – minden párt – az állampolgárt a választáson kívül 25 évig távol tartotta az országos ügyektől, részben azzal a technikával, hogy a civil szférába is benyomult, álcivil szervezeteket hozva létre – mindkét oldalon –, ugyanakkor teljesen ellehetetlenítette önnön számonkérhetőségét ciklus közben.

A képviseltek ezt pedig az esetek nagyobb részében tudomásul veszik, és a következő választáson is pártszínek, ígérgetések, vélt vagy valós anyagi előnyök, esetleg ideológiai meggyőződés alapján voksolnak. Tökéletes, átjárhatatlan fal képződött a politikusok és a nép között, ez a klíma pedig a lehető legkedvezőbb a felülről való irányításnak, a paternalista szemléletnek, amire szemmel láthatóan mindig is hajlamos volt a kormánypárt.

Az egyetlen lehetőség így a négyévenkénti voksolás marad, és ebben a helyzetben az állampolgárok nagy része arra szavaz, aki legalább a mindennapi életét megkönnyíti.

A rezsicsökkentéssel, a nagyrészt uniós pénzekből néha több ciklus alatt mostanra megvalósuló reprezentatív beruházásokkal, illetve az olyan gesztusokkal, amelyeknek köszönhetően egy évtizedek óta „vesztes” nemzet megélheti az összetartozást és a sikert, a „rendcsinálás” látszatával – közmunka segély helyett – a Fidesz pedig elérte,  hogy a NER legyen a „praktikusabb” választás. A rezsicsökkentésre nem lehet ráígérni ott, ahol egy távfűtés-számla eddig egy fizetés fele volt, és a multik által rabszolgaként dolgoztatott munkaerő, valamint a bankok által hitelcsapdába csalt választók földjén nem lehet a szavazót meggyőzni arról, hogy holmi jogi gondok miatt „rossz” az az alakulat, amely csökkenti a sárga csekkek összegét és ránéz a multik körmére.

A kiútkeresőknek meg ott a bűnbakot prezentáló Jobbik, vagy a harmadik út és az új erő (LMP), de az össz-társadalmi játékban az ő szerepük jelenleg legfeljebb akkor érdekes, ha valamelyikük királycsináló szerepbe kerül. Vagy ha hosszútávon valamelyikük alternatívát teremt végre és elindul a valóban képviseleti demokrácia megteremtése felé. Erre az LMP-nek van esélye – ha bejut.

Amennyiben az újabb NER-korszak zökkenőmentes négy éve következik – és ez tűnik valószínűnek – a legfontosabb kérdés az: mi a NER  baloldali és/vagy liberális alternatívája?

Mi a NER azon ellenpontja, amely nem a NER ellenében, az „Orbán = sátán, jobboldal = nácik, nemzeti ügyek = avítt duma” tengely mentén határozza meg magát, vagyis önmeghatározása valamire épül, és nem arra, hogy mi nem?

Hiszen a NER – vagy a rezsicsökkentés – újabb négyéves – valószínű – legitimációja legalább annyiban köszönhető az ellenzék nemzetstratégiája, kultúrstratégiája, romastratégiája, energiapolitikai stratégiája és ökostratégiája hiányának, vagyis a baloldali-liberális válaszok és kezdeményezések hiányának, mint a rezsicsökkentéssel való elégedettségnek és az országos ügyekkel szembeni kényszerű passzív rezisztenciának.

Amíg nincs ellenzéki alternatívája a NER-nek – illetve csak az LMP mint gyenge párt tud felmutatni ilyet –, addig a Fidesz, akár kétharmaddal, akár anélkül kerül hatalomra, gyakorlatilag  azt csinál, amit akar.

Vagy tesz majd gesztusokat a rendszerből kimaradtak, kiesettek vagy kifelejtettek felé, vagy nem.

Vagy kezd majd valamit a saját éhes klientúrájával, aczél györgyeivel, történészeivel, szobrászaival, antidemokratikus döntéshozási mechanizmusával, vagy nem.

Vagy foglalkozik majd a romák ügyével, hogy elkerüljük egy évtizeden belül a katasztrófát, vagy nem. Vagy leesik nekik, hogy kellene azért legalább néhány nő is a törvényhozásba, vagy nem. Vagy foglalkozik egy kicsit a zöld ügyekkel, vagy nem.

Ha nincs B terv minderre, ha nincs meg az ellensúly, ha nincs szocialista és liberális kérdés és válasz, azon kívül, hogy „nem kell NER”, akkor az pedig könnyen katasztrófához vezethet a következő négy évben: ellensúly nélkül ugyanis akkor sem lehet jó semmilyen politika, ha a NER-nél kiérleltebb, jobb, demokratikusabb stratégián alapul.

A NER-rel szemben jelenleg a semmi áll.

És ez nem Orbán Viktor hibája.


Mit jelent még négy év Orbán-rendszer?


Változatlan stabilitás.
Lassú agónia, szükséges bukás.

SZAVAZAT UTÁN