A pszichedelikus magyar regény, amire vártunk

Fotó: / Picasa 3.0 / / Picasa 3.0

-

A legnagyobb dobás, amit a pécsi egyetem bölcsészkara oktatótól valaha látott: Havasréti József 50 évesen lenyűgöző pszichedelikus kalandregényt írt, aminek az Ozora Fesztiválon is ott a helye. Az Űrérzékeny lelkek a kortárs magyar szépirodalom új ösvényén jár, de ennél sokkal messzebbre, a megváltozott tudatállapot hallucinogén valóságába repít bennünket. Kóstoljunk bele a fekete húsba, a trip garantált.


Lehet, hogy Havasréti József neve eddig csak a Pécsi Tudományegyetem hallgatóinak, a Szerb Antal-rajongók népes táborának és az irodalomtörténészeknek csengett ismerősen, de most letett egy olyan regényt az asztalra, amitől ez biztosan megváltozik. Az Űrérzékeny lelkek 50 éves szerzője egyetemi docens és decens irodalomtörténész, de regényíróként a legvadabb fikciótól sem riad vissza. A könyv letehetetlenül izgalmas, története generációkon, kontinenseken, felejthetetlen bulikon és félelmetes kísérleteken ível át, miközben középpontjában mindvégig egy veszélyes pszichedelikus szer, a fekete hús áll.


“A varázsszert – azok ketten fekete húsnak nevezték – idegenek hozták a Földre, sok emberöltővel ezelőtt. Még nem voltak valódi emberek a Földön, csak hordákba verődött, szüleikkel és testvéreikkel párzó, gyökereket rágó, nyers húst zabáló, éhínség idején egymást is felfaló állatok – noha külsejük a későbbi emberre hasonlított. A fényhozók tartályokat dobtak le a Földre, melyekből spórák szóródtak szét. A spórák gombákká fejlődtek, és elszaporodtak az erre alkalmas helyeken. A gombák evése áldás volt, kiemelte az embert a természetből, értelmet, és, ami fontosabb, képzeletet ajándékozott neki, hogy az égi lényekhez lehessen hasonló.”



Végre! - kiáltottunk fel olvasás közben, megint megjelent egy bátor magyar regény. Laza húzás egy egyetemi tanártól, hogy Szerb Antal monográfiájának megírása mellett - amit idén Artisjus irodalmi díjjal jutalmaztak - belevágott egy ilyen szerteágazó tudatmódosító utazásba. A közel 400 oldalas könyv hátterében egy izgalmas pszichedelikus olvasmánylista bújik meg, a szereplők között pedig feltűnik William S. Burroughs és Aldous Huxley is, de rajtuk kívül megidézi Albert Hoffmann, Carlos Castañeda és Hajas Tibor műveit is. A szerző műveltsége és a virtuózan mozgatott kulturális háttéranyag azonban egyáltalán nem terheli meg a szöveget, sőt csak fokozzák az olvasmányélményt. Havasréti úgy ír, mint a legmenőbb nyugati és keleti kollégái, miközben a magyar avantgárd legendáit is beemelte ebbe a három síkon játszódó történetbe, amelynek hatása olyan stimuláló, mint egy jófajta varázsgomba elfogyasztása után hallott összeesküvés-elméleté. Szinte hihetetlen, hogy a régi hanglemezekért rajongó szerző ezt megelőzően még sosem írt szépirodalmat, a könyv elolvasása után pedig nagyon kíváncsiak lettünk annak a horrorfilmnek a forgatókönyvére is, amivel a Sundance-en pályázott még a kilencvenes évek közepén.


A könyv cselekményét egy rejtélyes pszicheledikus szer, a fekete hús mozgatja, amivel Burroughs Meztelen ebéd című kultkönyvében találkozhattunk először. A Szibériában, Moszkvában, Budapesten és Kaliforniában zajló történet annyira sokrétű, hogy szinte lehetetlen néhány sorban összefoglalni, ehelyett sokkal érzékletesebb képet kaphatunk róla, ha felvillantunk néhány igazán emlékezetes jelenetet belőle. Burroughs és Huxley bizarr kaliforniai találkozása tökéletes felütés az olyan további felejthetetlen flessekhez, mint például a Woodstocki Fesztivált megszégyenítő, lampionokkal és marihuánás süteményekkel feldobott kerti parti, a hetvenes évek magyar avantgárd művészeinek közreműködésével folytatott tudatmódosító emberkísérletek, vagy a szer hatására lagzitrombitásból elmélyült jazz-zenésszé váló apa útja.



“Azok a bulik... nagyszabásúak voltak. Fergetegesek, úgy is mondhatnám. Színesre festett lampionok a kertben, a spárgára fűzött fénygömbök úgy ragyogtak a fák közt, mint az idegen lények űrhajói. Tábortűz. Stroboszkóp. Szentjánosbogarak. Gyertyák. Diavetítés; égett film szaga a vetítőben. Iszonyú ricsaj, DJ a teraszon, tánc! A lampionok misztikus fényében mindenki táncolt. Még én is. Rengeteg ital. Marihuánás sütemények. A lányok megvadultak, kihozták a házból a lepedőket, meztelenül beletekerték magukat, abban ugráltak és forogtak a fák között (...); a többiek a teraszon ültek és bámulták. Mintha beszippantott volna bennünket az idő!”


Az Űrérzékeny lelkek lendületesen olvastatja magát, mert a regény szerkezete a váratlan megszakításokra és dinamikus váltásokra épül, miközben sosem tudhatjuk, hogy amikor egy félbehagyott cselekményszál hirtelen visszatér, hová is fog vezetni. A magával ragadó történeten túl ezek a feszültséggel teli megoldások is nagyban hozzájárulnak a könyv delejes hatásához és ahhoz a suspense-hez, ami miatt még további 400 oldalon keresztül is szívesen kalandoznánk a fekete hús hatására átalakuló valóságban. Havasréti alapos munkát végzett, 2005 és 2010 között írta meg regényét, amelynek címe saját elmondása szerint senkinek sem tetszett, ő viszont ennek ellenére megtartotta. Tiszteljük a bátorságáért, továbbá azért, mert kitartott a fekete hús földönkívüli eredetéről szóló víziója mellett, ami érthető, hogy a konzervatívabb kritikusoknál kiverte a biztosítékot. Viszont még a regény bírálói is elismerik Havasréti József tudományos felkészültségét, ami ebben a művében is markánsan megmutatkozik.


A fekete hús az űrből érkezett, mint a Tunguzka-meteor


“Most az űrben volt. A semmin áthatolt a drótok zümmögése. Aztán dobolást hallott. A dob bőréről leváltak a képek, és alakot öltöttek Suler megkínzott elméjében. A kígyók és a lángok: fénysugarak, melyek a Földre juttatták az űrhajót. A korong a tartály volt, és a tömlő: a fekete hús. A lapos teremtmények a csillagkezecskékkel: varangyok. A fekete massza, miből a nyálkás gombócok készültek... Aztán csak pörgött az űrben, hol a drót fémes zümmögését, hol a dob hangját hallotta. Egy utolsót pördült, és a lélek halk cuppanással visszatért a testbe.”


Nagyon örülünk, hogy végre kezdik a magyar szépírók is bebizonyítani, hogy Közép-Európában is lehet dögös, a zsánerek bázisával savas reakcióba lépő regényeket írni, gondoljunk csak Bartók Imre tavaly megjelent A patkány évével induló trilógiájának első felvonására. Reméljük, divattá válik, hogy az irodalom elméletében jártas szerzők kőkemény fictiont kezdenek írni. Szívesen olvasnánk mondjuk Nádasdy Ádámtól egy egzisztencialista zombidrámát, miután végzett az Isteni Színjáték fordításával.