A nyelv változása természetes – Nádasdy Ádám-interjú

Fotó: VS.hu/Zagyi Tibor / VS.hu/Zagyi Tibor

-

Igyekszik fordításnál az eredeti műhöz igazodni, hogy aztán nyugodt szívvel mondhassa: „Kérem szépen, a vádlott tényleg ezt mondta.” Nádasdy Ádám a VS.hu-nak elmondta: az aggodalmakkal szemben mégsem nyugdíjazták tavaly, jelenleg is az ELTE-n tanít. Dantéról, a 450 éves Shakespeare-ről, nyelvészeti dilemmákról beszélgettünk.


Bizonyos szavak, fordulatok Shakespeare-nél szerepeltek először. Ilyen a „for goodness sake” is, a „naked truth” és a „faint-hearted” szintén. El tudja képzelni, hogy egy kortárs szerző szóhasználata ennyire a köznyelv része legyen fél évezred múlva? Vigyázni kell ezzel: nem tudjuk, hogy a tyúk volt előbb vagy a tojás. Shakespeare idejéből a köznapi beszéd nyomai nem maradtak fenn. Lehet, hogy ezeket nem is ő találta ki, csak belevitte műveibe. Az más, ha szándékosan kreatív. Tudja, mi jut az eszembe? Hogy a mozi szót Heltai Jenő találta ki, ma pedig mindenki használja. A maszek szót pedig Kellér Dezső a magánszektor összevonásából. Jó, talán lassan kimegy a divatból, de kis üzletekre még szokás használni. Magyar írók szavai, szófordulatai közül melyek az ismertebbek, amelyek beépültek a nyelvbe? Arany János írja, hogy „hosszú, tömött sorban ülnek a katonák”. Ezt például mondjuk ma is, az egyetemen én is szoktam. Az emberek nagy része egyébként tart a nyelvváltozástól, a szókincsváltástól? Ez lelki alkat kérdése, kérem szépen. Mindkettő érthető és elfogadható. Az egyik a konzervatív lelkület, amely szerint többet veszítünk a változással, mint nyerünk. A radikális lelkület szerint többet veszítünk, ha nem változik, mint ha ez megtörténik. Mindkettő belátja, hogy valami veszteség mindig van. A kultúrát az idősebbek félteni szokták – ez rendben is van, ez a dolguk. Azt mondják: „régen ez így és így volt, és lám-lám, már nem használja senki”. Ottlik mondta egy modern darab, talán a Dühöngő ifjúság kapcsán: azt mondta egyik a másiknak, hogy „te engem belógatsz”. Ezt ő nem értette. Meg kellett kérdeznie mástól, aki elmondta neki, hogy ez azt jelentheti: az egyik átveri a másikat. Ma meg már senki nem értené ezt. Ilyen értelemben a nyelvi változás természetes. Persze, lehet mondani, milyen szép szavak voltak régen, mint például a cudar – de ma már nem használja senki. És újak is keletkeznek – például, hogy lájtos valami. A magyarban ma vannak olyan trendek, amelyek meghatározóak lehetnek a következő évtizedekben, évszázadokban? Jósolni nem lehet, de olyasmi van egyébként, hogy a mondat elején a határozott névelő bizonyos helyzetekben eltűnik. Például hazaérkeztünk, pakolom ki a dolgokat, és megkérdem: „Kocsiban van még valami?” De ha nem a mondat elején van, olyat nem mondunk, hogy „Van még valami kocsiban?”


-


Az idén 450-ik születésnapját ünneplő Shakespeare-ben még maradt rácsodálkoznivaló? Lehetséges ez még majdnem fél évezred távlatából? Igen. A legérdekesebb, leginkább méltó a csodálkozásra az, hogy milyen jelenet után milyen jelenet következett. A dramaturgiai sorozat az érdekes. Hogy éppen miféle vágás jön – és Shakespeare olyan ravaszul csinálja, hogy kicsit el is feledkezünk arról, egyik-másik szereplő még a világon van, egyszer csak pedig feltesszük a kérdést, hogy „jé, ezekkel mi is van?” Shakespeare-drámák mellett az Isteni színjátékot fordítja jelenleg Dantétól. Előbbieket színdarabként, utóbbit is drámaként, bár először prózában próbálta. Gondoltam rá, de nem volt jó ötlet: prózában én sem tudom eldönteni, milyen hosszan magyarázzak el valamit. Pedig az számít: ha egy sorban tesz valamit, igyekszem én is egyben, ha pedig hatban, hát annyiban. Néha eléggé üres sorok is szerepelnek a szövegben: „rám nézett a szokásos barátságos arcával”. Ez prózaszövegben nevetségesen fölöslegesnek tűnik, míg verses szövegben érzi az ember, hogy a hullámoztatás miatt van az adott rész. Hogy a nehezebb sorok után egy könnyebb is jöjjön. Nem nyomasztó ezeket a műveket fordítani? Egy ismeretlenebb műhöz bátrabban lehetne nyúlni, míg ezeknél azért ott van az elvárás is, hogy az újabb fordítás igazodjon a korábbiakhoz. Ebben igaza van. Bár az Isteni színjátékot korántsem ismerik annyian, még ha a műveltebb közönségnek ugyanúgy alapmű lehet. Tudja, milyen az én dolgom? Mint ahogy a jelmeztervezőtől is újakat rendelnek, pedig esetleg ott vannak a raktárban a húsz évvel ezelőttiek. Azt is mondják, hogy a fordító kicsit a saját szövegévé teszi az eredeti művet. Magyar szerzők ki is használták már ezt, például Parti Nagy Moliére esetében. Igyekszem a fordításnál maradni. Hogy nyugodt lélekkel mondhassam, mint egy törvényszéki tolmács: „Kérem szépen, a vádlott tényleg ezt mondta”. Parti Nagy és mások esetében ez nem így van, de én másként csinálom. A radikális újraértelmezésekről mit gondol? Szívesen megnézem a színházban, és el is gondolkodom rajtuk, de engem nem vonz ez a feladat. Addig érdekel a dolog, amíg ugyanannyi négyzetméter van számomra is megszabva.


-


Melyik Shakespeare-szöveget volt a legnagyobb kihívás fordítani? A Hamletet. Hosszú is nagyon, sűrű a szöveg, és sokan ismerik, sokat várnak tőle. Nagyon jó Arany János fordítása, és óhatatlanul ahhoz mér mindenki. Amúgy a régebbi fordításokhoz hogyan viszonyul? Mindig szeretem megnézni, hogy az elődök mit csináltak. Érdekes módon azt találom, hogy ahány fordító, annyi változat. Néha egy-egy jó megoldásuk el is szomorít, az, hogy nem tőlem származik valamelyik jobb ötlet, de persze kitartok a magam változata mellett. Inkább próbálja egyszerűbbé tenni a szövegeket, míg más kitart az archaikusabb verzió mellett? Ez érdekes kérdés: mit nevezünk egyszerűnek? Ha én érthetőbben fogalmazok, akkor a közönségnek megnehezítem a dolgát. Így nem tud menekülni az elől, amit lát a színpadon. Ha egy szöveg érthető, a közönségnek nagyon kapkodnia kell a fejét: „Hoppá, mit is mondott?” Ha nagyon irodalmi, archaikus a szöveg, kicsit olyan, mint az operában: nem nagyon értem, mit énekel, csak annyit, hogy szomorú vagy vidám. Lehet, hogy olykor az az egyszerűbb, amikor olyan szépen, irodalmiasan csobog a szöveg, és jobban megkínzom a közönséget, ha muszáj neki odafigyelni. Miben más Shakespeare-t fordítani, mint mondjuk Dantét? Nehezebb egyik a másiknál? Dante nehezebb, mert sokkal régebbi. Háromszáz év van köztük, ami sokat számít. Olyan problémákon mereng, amelyek később már nem is érdekelték az embereket. Shakespeare-nél viszont van egy csomó dolog, ami csak a helyzetet írja le: „Te miért jöttél ilyen későn?”, mire a másik azt mondja, hogy „Mert lekéstem a hajót”. A Dante-fordítással most hogyan áll? 2013-ra volt ígérve a teljes szöveg. A száz énekből hetven van kész – remélem, hogy egy év leforgása alatt végezni is fogok. A Magyar Narancsnak mondta még 2008-ban, hogy visszafelé haladva az időben otthonosabban érzi magát, Shakespeare után pedig Dantét fordított. Ki következhet még? Nem tudom, mit hoz az élet. Tény, hogy a nyelvészi képzettségem segít a régi szövegek megértésében, illetve a hozzájuk készült segédirodalom kibogozásában. Aki nem nyelvész, annak nehezebb lehet a lábjegyzetek, a furcsa szótárak, a rövidítések között kiismerni magát. Én viszont elvagyok köztük, mint hal a vízben. Látom olykor, hogy egyes kollégák, akiknek jó a stílusuk, és angolul is remekül tudnak, már egy régi szövegnél elbizonytalanodnak. Tehát: tervek vannak jelenleg? Nincsenek, a sorsra bízom, mit hoz elém. De elmondok valamit: arra gondoltam, hogy a Bánk bánt le lehetne fordítani mai magyarra. A nyelvújítás előtt írta Katona, és még Vörösmartyhoz, Aranyhoz képest is furcsa, nehezen érthető a szöveg. Csak nem tudom, érdemes-e, jó maradna-e a darab. Lehet, épp attól olyan szép, hogy akkor keletkezett. Mint egy növény, amely önmagában talán nem olyan szép, de az, hogy egy sziklás hegycsúcson kihajtott, bámulatossá teszi.


-


A tavalyi nyugdíjazása után tanít még az egyetemen? A nyugdíjazás mégsem történt meg. Spórolnia kellett az egyetemnek, és listát készített az elég idős oktatókról: ezen én is rajta voltam. Végül mégsem kellett mindenkit elküldeni. Horváth Iván irodalomprofesszor is maradt, de Radnóti Sándor is. Egy professzor kollégám, Varga László is nyugdíjba ment tavaly, és talán sok lett volna az emberveszteség az angol szakon. Az irodalom még mindig népszerűbb az egyetemisták körében, mint a nyelvészet? Igen, ez mindig így volt. A nyelvészet félig olyan, mintha a TTK-n lenne. Aki a bölcsészkarra jön, annak általában nem erre áll az agya. Ez látszik abban is, hogy az irodalmi speciális kollégiumokat többen választják, szakdolgozatot is ebből írnak többen. Aki viszont jó, az nagyon jó. És van olyan irodalmár, aki az agytorna miatt szereti a nyelvészetet: mint egy szellemi konditerem! Egy volt tanítványom mondta: azért szerette a nyelvészetet, mert lehetett rosszat mondani. Irodalomban akármit mondott, a tanár azt felelte: „Tulajdonképpen érdekes, van benne valami, ha így vesszük”. Míg a nyelvész azt mondta: „Nem!” A finnugor nyelvrokonságot ennek ellenére többen úgy próbálják cáfolni, mintha a nyelvészetben demokratikusan helye lenne bármilyen megalapozatlan nézetnek. Ezt tapasztalja az egyetemen is? Igen. Pedig még az angol szakon is igyekszünk bemutatni, hogy az angol nyelv és rokonai (dán, holland, német stb.) miben különböznek a nyelvrokonság ellenére. És elmondjuk: ugyanez van a finnugor nyelveknél, csak sokkal távolabb sodródtak egymástól. A mai nyelvvitákban ön is olyan markáns véleményt tud képviselni, mint Tamás Gáspár Miklós? Melyik a helyes: médiák, médiumok? Nyelvész vagyok, az én dolgom elsősorban figyelni az embereket, a nyelvhasználatot. Tamás úgy érzi, neki véleményt kell nyilvánítania – befolyásolni szeretné az embereket. Ha nyelvészként ezt tenném, olyan lenne, mintha a rovartani tanszéken félresöpörnék egyet-kettőt, hogy „Hoppá, ez meg mi itt?” Azért kicsit menjünk bele: az evvel-avval nem archaikus kissé? Publicisztikákban lehet olvasni, de mintha a köznyelvben kevéssé bukkanna fel. Én használom még. Archaikusnak nem mondanám, inkább régimódi: az archaikust már nem használja senki. „Belészökém” – ez archaikus például. Hallatlanul érdekes, hogyan változik a nyelv. Tamás Gáspár Miklós úgy érzi nyilván, hogy fönn kellene tartani egy régi stílust. De ez nekem olyan, mintha az öltözködés kapcsán valaki dohogna, hogy már nem hordanak nyakkendőt. Médiák-médiumok? Azt, hogy médiák, én soha nem mondanám. Mondjuk a médium is kissé komikus: mi még úgy tanultuk, hogy a médium egy személy.