„A nemzeti kultúra nem szűkíthető le az egyik politikai oldalra”

Fotó: Vs.hu/Hirling Bálint / Vs.hu/Hirling Bálint

-

Fontosnak tartja, hogy a nemzeti kultúra ténylegesen a nemzettel foglalkozzon, de nem egy „pálinkaszagú, csizmás” Magyarországgal, minden színvonalas kultúra kapjon helyet abban. Szerinte az is elfogadhatatlan, hogy ezt a kultúrát leszűkítsék az egyik politikai oldal képviselőire. Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke szeretne több együttműködést a Széchenyi Irodalmi Akadémiával, a Vigadó előtt tüntetőket pedig anarchistának nevezi és arra buzdítja, hogy inkább alkotásaikkal vétessék észre magukat. Interjú.


Alig egy nappal a választás napja után: örült a végeredménynek? Igen. Mert hosszú távú programok fejlesztésére ad módot, példátlan legitimitással. Akár még egy békességesebb Magyarország lehetősége is benne szunnyad! Nem múlhatott el tiltakozás nélkül a Vigadó átadása sem: többek közt fiatalok feküdtek ki az épület előtti lépcsőre. Megszokta már, hogy rendezvényeiket efféle demonstrációk kísérik? Anarchistákkal nem foglalkozunk. Kik az anarchisták? Akik a Vigadó előtt tiltakoztak? Vagy minden önök ellen demonstráló művész? Akik a tiltakozásnak nem tudják a kulturált formáját megtalálni, azok anarchisták. Nem foglalkozunk velük. Generációs szembenállás itt nem figyelhető meg? A kérdést nem is értem. A Magyar Művészeti Akadémia vonzáskörében százával vannak ragyogó fiatal művészek. Kikre gondol? Festőkre, szobrászokra, építészekre, képzőművészekre, fotóművészekre, népművészekre – ők azok, akik ennek a generációnak az alkotó, pozitív rétegét képviselik. Az anarchisták műveiről nem tudok.


-


A művészetben egyébként nem általános probléma, hogy nem tud perspektívát kínálni a fiataloknak? Több vagy kevesebb fiatal dönt ma úgy, hogy képzőművész vagy festő lesz, mint korábban? Annyira nem, hogy fajlagosan Magyarországon van a legtöbb diplomás művész a világon. És hála istennek ez nem túltermelés, hanem egy tehetséges népnek a fiatalokon keresztüli természetes újratermelődése. Ha a fiatalokra gondolok, büszkeség tölt el, és mivel magam is egyetemi tanár voltam, meg is ismerhettem őket. De én azokat becsülöm sokra, akik nem az utcán demonstrálnak, hanem a műtermeikben dolgoznak, könyvet írnak, filmet forgatnak. A Magyar Művészeti Akadémiában most mekkora a fiatalok aránya? Az akadémiák sehol a világon nem a fiatalok testületei. Az akadémikusság feltétele a beérett életmű, amelyet társadalmilag, művészileg vagy tudományosan már kvalifikáltak. A Művészeti Akadémia nem minősít művészeket. Átadása óta mennyire látogatott a Vigadó, és mivel tervezik magukhoz vonzani az érdeklődőket? Óriási a látogatottság, abszolút várakozáson felüli. Hat-nyolcszáz látogató van, némelyik nap ezer. Ez főként a Vigadó érdeme, hiszen a magyar művészeti, kulturális életnek évtizedeken keresztül nagyon jelentős helyszíne volt. Az idősebb generációk most a folyamatosságot próbálják megteremteni, a fiatalabbakat pedig a kíváncsiság hozza ide, aminek örülünk. A Tavaszi Fesztivál rendezvényei közül több mint tíznek helyszíne a Vigadó. Együttműködünk az Őszi Fesztivállal is, amire egy kicsit jobban tudunk előre tervezni. Öt olyan termünk van, ahol kiállításokat lehet rendezni – a Vigadó kiállítási területe akkora, mint a Műcsarnoké. Jelenleg az újonnan kialakított ötödik-hatodik szinten látható a Makovecz Imre műveit bemutató tárlat, a Vigadó Galéria pedig Schrammel Imre kiállításának ad otthont. A képzőművészeti kiállítások sorát a Kossuth-díjas Somogyi Győző tárlata folytatja, és lesz egy emlékező kiállítás az I. világháború kitörésének százéves évfordulójára.



A Műcsarnok igazgatói posztjára lesz pályáztatás, ezt lehet már tudni? Korábban azt nyilatkozta, hogy nem feltétlenül van rá szükség. Mi sem tudjuk még. A Műcsarnokot egy Kht. vezeti, és hogy ennek mi lesz a sorsa, a következő hetekben dől el. A Műcsarnok első és negyedik negyedévi programjához nem nyúltunk. Az Építészeti Nemzeti Szalon pedig május 31-én nyílik majd, és négy hónapig lesz nyitva. Az első és a negyedik negyedévi program amúgy tetszik önöknek? Nem feladatunk minősíteni. Arra azonban törekszünk, hogy a Műcsarnok nagyobb részben a kortárs magyar művészet kiállítótere legyen. Jelenleg a tizennégy program közül tizenegy lett volna külföldi. De vannak olyan magyar művészek, akik bekerülnének, és azonos színvonalon is vannak a külföldiekkel, viszont erre nincs lehetőségük utóbbiak miatt? Hogyne, hát az egész magyar vizuális művészetet kiszorította a Műcsarnok éveken keresztül, főigazgatóktól függetlenül. Nem voltunk tulajdonosok, nem tudhatjuk, kik akartak bekerülni – de a négy vizuális művészetnek alig volt jelentős kiállítása az utóbbi években. Nem produkált egyetlen áttekinthető, a meghívottak tekintetében demokratikus szemlét sem a Műcsarnok. A szalonrendszer kapcsán korábban is felvetették már annak igényét, hogy legyen demokratikus a művészet. Ezzel szemben áll viszont egyfajta arisztokratikus művészetfelfogás, ami szerint a művészet világában nincs demokrácia. L. Simon László is arról írt egyik Szubjektív ikonosztáz-beli írásában, hogy „az értékkiválasztódás kifejezetten antidemokratikus folyamat”. Azt tudjuk, hogy a művészet természeténél fogva hierarchikus: de ilyen az orvosprofesszorság és az építészmérnökség is. A képességek nem egyenlőek, így születünk. A kiválasztás azonban demokratikus kell hogy legyen. A Műcsarnok környékét körülbelül két-hárommillió ember látogatja egy év alatt. A teljes készletet, a természetelvű ábrázolástól a legabsztraktabb formákig, a magyar közönség elé kell tárni. Erre az a Nemzeti Szalon, ami sajnos már nem áll az Erzsébet téren, alkalmas volt. Mi magát az akciót hívjuk Nemzeti Szalonnak. A mostani kultúrpolitikának, kulturális vezetésnek mintha nem Szőcs Géza és L. Simon László lettek volna az emblematikus figurái, hanem ön és Kerényi Imre. Ennek mi lehet az oka? Abszolút nem értek ezzel egyet: én távol tartom magamat a kultúrpolitikától, ami a kormány, a minisztérium dolga. A kulturális stratégiába való beleszólás jogát kaptuk meg az Alaptörvényben és az Akadémiára vonatkozó törvényen keresztül. Ennek a stratégiának az MMA esetében az együttműködés az alapkérdése. Nem is álltak vitában Szőccsel vagy L. Simonnal? Felmerült az is, hogy utóbbi távozásához az önökkel való egyet nem értése vezetett. Nem foglalkozom ezzel. Egyébként pedig Isten őrizz, hogy bármilyen állandó és kötelező egyetértést bárki is elvárjon. A kormány sem vár el ilyet – sokat beszélünk, vitatkozunk, alternatívát nyújtunk. Ez nem egy születésnapi délután, ahol mindenki azt a tortát eszi, amit elé tesznek. Azzal akkor egyetért, hogy vannak egymással szemben különböző jobboldali kultúrafelfogások, és ezekből egyik az önöké, a másik meg például a volt kulturális államtitkároké? Érzésem szerint ezek nem egymással szemben, hanem egymás mellett vannak. Adódnak ellentmondások, de az a mechanizmus, amelyben benne vagyunk, elősegíti a megállapodást. Nem gondoljuk, hogy az Akadémia ilyen-olyan álláspontja kötelező lenne a minisztériumra vagy a kormányra. Ugyanakkor, ha ott tapasztalunk olyan alternatívákat, amelyeket szakmailag nem egészen érzünk helyesnek, akkor azonnal leülünk és tárgyalunk.



Az MMA az alkotmányba is bekerült. Ez azért elég nagy kiváltság, nem? Miért nem a Széchenyi Akadémiát írták bele az Alaptörvénybe? A Magyar Tudományos Akadémiának 1949-ig számos művész tagja volt, az úgynevezett Széptudományi Alosztályban kaptak helyet. Ez sajnos a világháború után megszűnt. A különféle tudományos és művészeti akadémiák együtt- és különműködésének rengeteg féle variációja van a világon. Berlinben három akadémia van. A Széchenyi Akadémia kijelentette, hogy nem kíván közfeladatot ellátni, márpedig köztestületet ezért hoznak létre. Ha így tartják jónak, hát tegyék. És valamiféle közös tevékenység a Széchenyi Akadémiával nem segítené elő a kiegyezést? Nem épp az jött le, hogy baráti lenne a légkör a két akadémia közt. Erre már több kísérletet is tettem, de a Makk Károllyal folytatott sok órás egyeztetés végeredményét a SZIMA elnöksége nem hagyta jóvá, és kaptam egy levelet, hogy a kapcsolat nem folytatódik. Nem a két akadémia intézményi együttműködése volt a cél – egyértelműen kiderült már korábban, hogy ezt ők nem akarják. De a művészeti produkció tekintetében lehetne együttműködés. Egy sikerült, ezt nagy örömmel mondom: a Széchenyi Akadémia építész csoportja részt vesz az Építészeti Nemzeti Szalon szervezésében. Most egyébként az MMA-nak hét olyan tagja van, aki kettős tag: köztük van építész, animációs filmes, kárpitművész, író. Vissza a Műcsarnokhoz: korábbi kiállításairól mit gondol? Gondolok itt például Bukta Imre tárlatára vagy a Sírba visztek kiállításra. Bukta Imre kiváló művész. Abban az időben volt a kiállítása, amikor a Műcsarnok-probléma is nagy sajtófigyelmet kapott. Bukta a kilépés mellett döntött, majd később megint taggá vált. Mi okozta az elbizonytalanodását? Azért lépett vissza, mert átverték, de rájött, hogy mégis helye van az Akadémián. Kérte a visszavételét, a közgyűlés pedig döntött erről. De mivel verték át? Nem éppen az ön nyilatkozatai okozhattak félreértést? Eléggé kultúrharcos megszólalások voltak. Nem titok: a Mi a magyar? kiállítás verte ki a biztosítékot. Blaszfémiának tartottam, mert úgy láttam, hogy kizárólag a magyar művészet negatív jelenségeit mutatta be. Amikor ilyen anyagot válogatunk, akkor a negatív jelenségek mellett az örömteli témákra is koncentrálni kellene. És igen: a nyilatkozataim okoztak félreértést. Mégpedig azért, mert kontextusból kiragadva idéztek tőlem, rosszindulatúan. Azért nem cáfoltam semmit, mert nem akartam, hogy a védekezéssel még két-három hétre elősegítsem, hogy a rossz idézetek tovább keringjenek a sajtóban. Nem inkább egyensúlyba kellene hozni a két végletet? Nem volt skálája ennek a kiállításnak, abszolút negatív volt a felhangja, mintha Magyarország egy olyan gyalázatos világ volna, amelyben a művészeknek semmi más dolguk nem volna, csak hogy a negatív jelenségeket tükrözzék. Természetesen ez is feladata a művészetnek, de itt aránykérdésekről van szó. Kerényi Imre is hasonlókat mondott, amikor a Magyar Krónika életre hívását indokolta. Önt is felkérték szerzőnek? Kaptam felkérést, de mivel nincs még folyóirat, nincs mibe írnom. Amúgy szívesen írnék egy jó Magyar Krónikába – de előbb megnézném a tartalomjegyzéket, hogy miben veszek részt.


-


A kultúra napja alkalmából tartott ünnepi beszédében azt mondta: „A nemzeti kultúra intézményrendszerének kiépítése, fenntartása, védelme és elismerése pedig semmilyen időben nem lehet politikai alku tárgya." Ön hisz az egységes nemzeti, politikafüggetlen kultúrában? A nemzeti kultúra és a nemzet kultúrája nem azonos fogalmak, erről könyvet, tanulmányokat írtam. Előbbi a saját múltunkból jön, saját jelenünkkel foglalkozik és saját jövőnkre irányul. A nemzet kultúrája ennél kicsit hézagosabb, de szélesebb fogalom: a szomszéd népek, az európai népek kultúrája, a világkultúra is beletartozik. A kettő szimbiózisa, arányai a fontosak. A nemzet kultúrájának létrehozásában kevésbé tud az állam részt venni. A nemzeti kultúra ápolása, növelése viszont abszolút kötelessége. A nemzeti kultúra a mi talajunk, azt senki más nem fogja rajtunk kívül művelni. És könnyebb most művelni, mint a rendszerváltás előtt volt? Ez nehéz kérdés, mert a nemzeti kultúra művelése nagymértékben nemzettudat-probléma. Elsősorban oktatási kérdésről van itt szó, illetve a nemzeti kultúra és a művészetek műveléséről és befogadásáról, ami olyan természetes, mint az esti elalvás. Ebben abszolút optimista vagyok: az ezekre irányuló kezdeményezések jó talajból táplálkoznak. Hála istennek nem arról van szó, hogy valamelyik politikai irányzathoz az ember közelebb áll, és akkor a nemzeti kultúra fogalmát erre leszűkíti. Ez nem egy „pálinkaszagú, csizmás” Magyarország: minden színvonalas kultúra helyet kap benne. Tehát akkor a nemzet kultúrájának ugyanúgy tagja Jókai Anna és Temesi Ferenc, mint Konrád György és Esterházy Péter? Természetesen. Visszatérve a korábbi kérdésre: nem volt nehezebb a Kádár-rendszerben érvényesíteni az említett nemzettudatot, mint most, demokráciában? Ezt igazán nem írta meg még senki. Most olvastam Glatz Ferenc könyvét Kosáry Domokosról. Az utolsó negyven év összes történelmi kataklizmája a magyar értelmiség tekintetében benne van: ki élt börtönben éveket, ki volt az Akadémia tagja a szocializmusban is. Nagyon kemény kérdés ez, nem lehet szlogenekkel, kampányszövegekkel elintézni. Aki a szocializmust nem élte át, annak nem is tudjuk elmondani. De a művészethez szabadság kell – viszont nem szabadosság. Ezt mindig mondják, de sosem egyértelmű: hol húzódik meg önök szerint a határ a kettő között? A szabadságnak, az egész liberalizmusnak az a kritériuma, hogy mindenki szabadsághatára addig érhet, amíg másét át nem lépi. Visszatérnék a legelső kérdésére: akik ma tüntetnek, berohannak a holokauszt-tanácskozásra, és kikapják mások elől a mikrofont, azoknak először teljesíteniük kéne a művészet területén. Őrületes, hogy tizennyolc-húsz éves diákokat belesodornak ilyen dolgokba. Én nem tudom elítélni azt, aki ide fekszik a ház elé, mert szerintem neki fogalma sincs a Vigadó 160 éves sorsáról: hogy először szétlőtték, aztán leégett, majd újratervezték, aztán újra lebombázták – a felújított Vigadónak örülni kellene. Ehhez tárgyalni kell velük, nem? Megbeszélni akkor lehetne, ha tudnám, kiről van szó. Fogalmam sincs, kik voltak itt. A Nemzet Művésze Díj mi célt fog szolgálni azon kívül, hogy egyes művészek megélhetését biztosítja majd? A Nemzet Művésze Díjat nem mi találtuk ki. Számos művészeti ág képviselői opponáltak minden kormánnyal az elmúlt húsz évben, hogy miért csupán három szakmát tüntetnek ki a másik tizenöttel szemben. Miért nincs Nemzet Építésze, Nemzet Képzőművésze? Ez indokolatlan. A Nemzet Művésze csak Kossuth-díjas lehet: a társadalmi és művészi elismertségnek azon a fokán kell lenni, hogy viselhesse azt, ő a nemzetnek egyik kiemelt egyénisége. Először talán ősszel adják át a díjat. Annak mi volt az oka, hogy kivételes méltánylást érdemlő esetben elítélt művész is kaphatta volna a díjat? Ennek volt realitása, ráillik valamelyik művészre? Én benn hagytam volna a törvényben, mert azonnal tudnék négy olyat mondani, akik börtönben voltak, Sinkovits Imrétől Bara Margitig. Most is él két olyan Kossuth-díjas művész, aki a szocializmus alatt volt börtönben koholt vádak alapján. Ha egy törvényszövegre egyetlen kivételes eset van, akkor a törvény szövegéből nem maradhatna ki.