A német hegemónia hazug mítosza

Paraskewopoulos Spiridon

görög közgazdász, a lipcsei egyetem professzora

A német hegemónia hazug mítosza


A német hegemóniáról szóló cikkében 2013 elején azt írja Christoph Schönberger, konstanzi jogászprofesszor a Merkur folyóiratban, hogy Németország gazdasági ereje és az euró-válság megoldásában kifejtett döntő szerepe okán már most de facto Európa hegemónjának tekintendő.

E nézetet számos nem-német európai is vallja; sokan közülük persze nem kritikusan szólnak a német hegemóniáról, hanem éppen erősebb német szerep- és felelősségvállalást követelnek. Amikor külföldiek mondanak ilyeneket, akkor persze nem reagálnak olyan negatívan rá, ahogyan Schönberger professzor cikkére ugrottak kül- és belföldön egyaránt. Ennek két oka van: először is Schönberger német, és ezért úgymond nem illik német hegemóniáról beszélnie, másrészről pedig nem német felelősségről vagy vezetőségről, hanem eleve hegemóniáról szól.

A második világháború során számos európai megtapasztalhatta, mit is jelent a “német hegemónia”, és ezért különösen rossz utóíze van - függetlenül a kijelentés helyességétől -, ha egy német meri használni a hegemónia kifejezését, és még azt is kijelenti közben, hogy a német hegemónia az Európai Unión belül immáron nem cél vagy lehetőség - hanem a pőre valóság.

Schönberger elköveti azt a “hibát”, hogy nagyon őszintén kimondja azt, amiről eddig illet hallgatni: mégpedig Németország erőhelyzetéből következhető politikai lehetőségét, és eközben - persze részben tudatosan provokálva - “hegemóniáról” szól, sőt, a német politikusokat még fel is szólítja, hogy jogiasítsák az európai integráción belül a német hegemóniát.

A vélt német hegemónia persze nem azért alakult ki, mert Berlin ráerőszakolta volna akaratát más népekre. A vélt német hegemónia nem a németek műve, hanem a német gazdasági erő mellékhatása. Schönberger professzor szerint ez azonban nem elég: a német politika ne csak tudomásul vegye hegemón helyzetét, hanem ezt immáron tudatosítsa saját külpolitikájában és az Európai Unión belül. Helmut Schmidt, egykori német kancellárt persze éppen ez a gondolat háborított fel, és rámutatott arra, hogy a német nép történelmi felelőssége okán soha, de soha nem lehet Európa hegemónja, s ha kell, akkor fogja inkább vissza gazdasági fejlettségét. Schmidt szerint Európa békéjét és egységét teszi kockára az, aki német hegemóniáról ábrándozik.

Miről is szól azonban ez az egész vita? A főleg dél-európai vádak nem is attól óvnak, hogy a németek meghatározzák Európát, hanem attól, hogy a németek szétverik a sokszínűséget, és saját érdekeiket, saját gazdasági és társadalmi modelljüket kényszerítik egész Európára.

Mit jelent azonban ez a német modell, amelytől annyira reszketnek akár honfitársaim is?

A második világháború után kialakult nyugat-német modellt szokás szociális piacgazdaságnak nevezni, ahol együtt van jelen a verseny- és a szolidaritási elv. A német modell Európa egyik legfejlettebb piacgazdaságát és legszociálisabb rendszerét hozta létre. A későbbi reformok se hoztak létre egy angolszász típusú, korlátlan piaci folyamatokra épülő rendszert - éppen ezért éppen Németország kapcsán neoliberális veszélyről beszélni az elmúlt hatvan-hetven év német társadalom- és gazdaságtörténetének teljes félreértése. E modellt igenis példaként tekintették a dél-európai államok is, ezért érthetetlen amikor most pedig német befolyástól óvnak.

Ráadásul az európai folyamatokat nem a német érdekek határozzák meg, hanem azon német modell, amely szolidaritást és szubszidiaritást jelent. Az euróválság kezelése nem német uralmat jelent, hanem éppen az EU-n belüli szolidaritás megnyilvánulását. Az Európai Unión belül a gazdagabb államok, régiók támogatják a szegényebb államokat, régiókat. Ezt nem hegemóniának, hanem szolidaritásnak szokás hívni. Igen, a támogatott országok már a támogatás ténye okán részben veszítenek nemzetállami szuverenitásukból. De mi a fontosabb? A nemzetállami szuverenitás vagy az európai szolidaritás? A dél-európai államok számára bizonyosan az utóbbi.

A pénzügyi válság nem holmi rejtett német hegemóniát hoztak felszínre, hanem egyszerűen kiderült, hogy számos tagállam éveken át nem tartotta magát a maastrichti kritériumokhoz. Ezen országok megszegték a közösségi együttlét szabályait - és mégis számíthatnak európai szolidaritásra. Biztos, hogy ezt a nagyfokú jóindulatot német hegemóniának kéne gúnyolnunk?

Nem a vélt német hegemónia, hanem sok dél-európai állam hazug gazdaságpolitikája veszélyezteti Európa egységét. Nem a német, hanem a görög gazdaságpolitika - a felelőtlen, adósságokat halmozó, adatokat hamisító görög politika - sodorta majdnem veszélybe az európai valutát. Biztos, hogy a németek, s nem inkább a német hegemóniáról jajongó dél-európaiak veszélyeztetik Európa egységét, békéjét, stabilitását, belső szolidaritását?

A gond nem az, hogy német hegemónia alatt élünk. A gond az, hogy nem német hegemónia alatt élünk.

Ha lenne német hegemónia, akkor Görögországot még időben sikerült volna észhez téríteni; még időben le lehetett volna az athéni kormányokat a hazugságokról téríteni. Ha lenne német hegemónia, akkor ki lehetett volna kényszeríteni Athénből, hogy az országba ömlő milliárdnyi eurósegélyt - amely többek között a német adófizetők pénze - ne ellopják, ne elkorrumpálják, hanem a görög versenyképesség növelése érdekében használják. Ha lenne német hegemónia, akkor nem kaptak volna a görög politikusok - amúgy megint a német adófizetők pénzéből - milliárdos hiteleket, és nem döntötték volna majdnem nyomorba a görög népet. Mert nem a német modell, hanem a görög politika taszította szegénységbe a görög társadalmat!

Ki kell hát jelentenünk, hogy az a német hegemónia, amiről annyit hallani, se ténylegesen, se jogilag nem létezik Európában.

Sajnos.

Mi a németek szerepe ma Európában?


Európa új urai
Európa motorja

SZAVAZAT UTÁN