A nácik is megérezhetik a hatalom szagát

Fotó: Vs.hu/Hirling Bálint / Vs.hu/Hirling Bálint

-

A nagy pártcsaládok egyre inkább szemet fognak hunyni tagjaik EU-ellenessége felett – véli Jan-Werner Müller, a Princeton Egyetem professzora. Az EU és a populizmus szakértője a CEU közpolitikai intézetének meghívására jött Budapestre.


Erősödni fog a szélsőjobb a mostani európai parlamenti választásokon? Marine Le Pen pártja, a Nemzeti Front Franciaországban meglepően erős, és a Jobbik is négy százalékkal többet ért el idén, mint négy éve. Nagy az esély rá, hogy a szélsőjobboldal és más populista pártok képviselői nagyobb számban kerülnek be az Európai Parlamentbe (EP), mint korábban. Ráadásul Európa-szerte megfigyelhető egy olyan trend is, hogy a szélsőséges pártok próbálják magukat mérsékeltebbnek beállítani, amivel új szavazókat is nyernek. Ezt ráadásul úgy képesek tenni, hogy közben nem veszítik el a nyíltan rasszista, euroszkeptikus törzsszavazóikat, ugyanis a Jobbiknál vagy a Nemzeti Frontnál nincsen jobboldalibb párt az adott országokban. De hiába pozicionálják magukat középre, az imázs, amit mutatnak, hamis. Sok elemző azt gondolja, nem kell aggódni ezek miatt a pártok miatt, még ha több is lesz belőlük az EP-ben, mert a szélsőségesek nem képesek együttműködni. Nem létezik olyan, hogy „nacionalista internacionálé”. Vannak példák is arra, hogy ezek a pártok egymásnak estek: például az olasz szélsőségesek leszólták a románokat, és ezzel elidegenítették maguktól a román nacionalistákat. De szerintem túlzott optimizmus lenne azt állítani, hogy a jövőben nem fognak össze. A szélsőjobb is tanul a hibáiból: ha megerősödnek a szélsőségesek, ők is megérzik a hatalom szagát, rájönnek, hogy mindenféle befolyásos funkciókat tudnak megszerezni, ha együttműködnek. Ráadásul mivel az Európai Parlament is befolyásosabbá vált, így befolyásolni is tudnák a kormányzást. Erre jön aztán az a megoldási javaslat, hogy a két nagy pártcsaládnak, a szociáldemokratáknak és a konzervatívoknak koalíciót kellene alkotniuk. Ez tényleg hasznos annyiban, hogy a szélsőségesek ellensúlyává tudnak válni, de a nagykoalíció újabb lehetőséget ad a populistáknak is. Az olyan pártok, mint a görög Arany Hajnal, így azt mondhatják: a szavazóknak nincs valódi választásuk, hiszen minden magát mérsékeltnek valló párt ugyanahhoz a politikai garnitúrához tartozik. És semmi mást nem akarnak, mint megőrizni a hatalmukat. Mondhatják, hogy a nagykoalíció csak azt bizonyítja, hogy megijedtek a szélsőjobb erősödésétől, és összeálltak, hogy továbbra is zavartalanul fosztogathassák az államkasszákat. Szóval a nagykoalíciónak is ára van.


-


Biztos benne, hogy azzal, ha az Európai Parlamentben összeáll egy nagykoalíció a két nagy pártcsalád között, ugyanolyan hatást érnek el, mint ha az otthoni parlamentben összeállnának? A választóknak még mindig fontosabb, hogy otthon mi történik. Ha a nemzeti parlamentjeikben továbbra is különböző álláspontokat képvisel a jobb- és a baloldal, akkor nem különösebben fogja érdekelni a szavazókat, ha esetleg Brüsszelben összeborulnak a pártok. Most ezt még nem tudhatjuk, hiszen soha nem volt még olyan EP-választásunk, amely előtt az állampolgárok azt érezhették, tényleg Európa jövője a tét. Ez az első alkalom. Az 1979-es első választás óta csökken a részvétel, amire az a magyarázat, hogy az emberek nem veszik komolyan az EP-választást, ha el is mennek szavazni, azzal csak azt akarják kifejezni, hogy nem értenek egyet a kormányuk politikájával, vagy épp az EU-val szembeni ellenéréseiket próbálják meg kifejezni, azzal, hogy EU-szkeptikus pártokra szavaznak. Ez pedig problémát jelent az EU egész építménye számára, hiszen amikor a választóknak magával az EU-val van problémájuk, akkor azt pont nem az EP-választáson kellene kinyilatkoztatniuk. Az EP-nek egyre nagyobb beleszólása van az Európai politikák alakulásába, éppen ezért, ha valaki fontosnak tartja, mi történik valamely politikai területen, akkor az EP-választásoknak fontos tétjük van. Ha viszont valakinek azzal van baja, hogy szerinte Brüsszel túl erős, arról nem dönthet az EP: a nemzeti kormányok ülnek a tárgyalóasztalnál olyankor, amikor a következő uniós szerződésről döntenek. Az országgyűlési választásokon viszont senki nem gondolkodik azon, hogy a kormánya milyen álláspontot képvisel majd az EU-ban. Az elmúlt években a választópolgárok – néha egész fájdalmas módon – megtapasztalhatták, hogy az EU egyáltalán nem olyan távoli, mint amilyennek tűnik, és az EP vagy az Európai Bizottság döntéseinek igenis van súlyuk a görög, olasz vagy akár magyar hétköznapokban. Szóval nem igaz az a sokat hangoztatott klisé, hogy az EU nem dönt másról, mint az uborkák és az óvszerek hosszáról. Az EP-választás előtt a pártcsaládok elkezdtek azon is gondolkodni, hogy jó lenne, ha nagyobb szerepük lenne konkrét uniós politikusoknak, hogy így a választók arcokat is tudjanak párosítani az EP-n induló pártokhoz: például, ha a szocialistákra szavaznak, akkor Martin Schulz (az EP jelenlegi elnöke – a szerk.) a jelöltjük. A gyakorlatban viszont ez nem teljesen működik még. Nem fogja kitalálni ki van például Németországban a konzervatívok mostani plakátjain. Nem más, mint Angela Merkel. Pedig tudtommal ő nem szeretne EP képviselő lenni. Jean-Claude Juncker ezzel szemben, aki a pártcsalád vezető jelöltje, sehol nem jelenik meg a posztereken.

-


A pártok mennyire  veszik komolyan a jelöltállítást? Magyarországon még mindig van egy olyan benyomásuk az embereknek, hogy a pártok nem tartják túl sokra az EP-t, és a másodvonalbeli politikusaikat indítják a választáson. Vagy esetleg azokat, akik kiérdemeltek négy év brüsszeli vakációt. Ez két külön kérdés: az ma is igaz, hogy az EP és a az Európai Bizottság jelöltjei terén még mindig nem olyan a választék, hogy az ember azt gondolná, a legambiciózusabb vagy legtehetségesebb politikusok indulnak. De erről a tagállami kormányok és a helyi pártok tehetnek. Picit ez változott az elmúlt években, Martin Schulz például egy olyan politikus, akit rengetegen ismernek, és akinek elég határozott álláspontja van uniós kérdésekben, például a válság-sújtotta országok megszorító csomagjairól. Másrészt, az EP-ben a munka egyáltalán nem hasonlít egy vakációra, már amennyiben valaki komolyan veszi az ottlétet. Persze, a szélsőségeseknél más a helyzet: ők nem nagyon dolgoznak, csak beszédeket tartanak arról, hogy mennyire rossz az EU. Az EP-ben komolyabb munka folyik, mint a nemzeti parlamentekben.  Utóbbiak nagyon gyakran nem csinálnak mást, mint elfogadnak valamit, amit a kormány kitalált, az EP ezzel szemben nagyon is beleszól abba, hogy miről szóljon uniós szinten a politika. Mennyire lehet azt ma látni, hogy mire számíthatunk egy-egy pártcsaládtól? Mi a tétja annak, ha konzervatív, szocialista, zöld vagy épp liberális jelöltre szavazunk? Minden pártban vannak listavezetők, és létezik egy ígéret, hogy az adott pártcsalád a saját jelöltjét teszi majd meg a Bizottság elnökévé. De van egy probléma: nem a Bizottság írja meg a szerződéseket, a Bizottság ezért nem is fogja átírni például a költségvetési paktumot. Szerepe szerint csak életbe lépteti azt, amiről az elmúlt évek válságkezelése alatt a tagállami kormányok döntöttek. Vonzó lenne azt mondani, hogy most megszavazunk egy új uniós kormányt, de ez nem igaz. Nagyon sok minden kőbe van vésve, és csak a tagállamok kormányai tudják ezt megváltoztatni, amikor összeülnek. Ráadásul a legtöbb jelölt – egy-két kisebb kritikát leszámítva – támogatja a mostani irányvonalat. Ha a választó valami radikálisan újat akar, akkor valami kispártot kell választania. A nagy pártok közül senki nem fogja radikálisan megváltoztatni az EU politikáját.

-


Mondta, hogy a szélsőségesek nem nagyon csinálnak semmit. De nem kell attól tartani, hogy az ottlétükkel valahogy szabotálják az EU munkáját? Egy cikkében azt írta, hogy a szélsőségesek akár le is állíthatják a parlamentet, hasonlóan ahhoz, ahogy a republikánusok leállították a kormányt Washingtonban. Ez attól függ, mennyien lesznek. Ha a többség még mindig a nagypártokra szavaz, esetleg van egy nagykoalíció a néppárt és a szocialisták között, akkor nem hiszem, hogy nagyon szabotálni tudnának bármit is. A kérdés inkább az, hogy milyen atmoszférát teremtenek a szélsőségesek. Ha az Egyesült Államokat vesszük példának, ott azt látjuk, hogy az emberek azt hiszik, van a politikában egy hatalmas Tea Party mozgalom (a Reublikánus Párt szélsőséges ága – a szerk.) több millió támogatóval. Pedig valójában nagyon kevesen vannak, akik egyetértenek velük, a hatásuk viszont épp az ilyen képzetek miatt nagyon erős: azt hitetik el a többi párt tagjaival, hogy reagálniuk kell a jelenlétükre, és ennek fényében változtatniuk kell a politikájukon is. El tudok képzelni egy hasonlót ez EP-ben is: például a magyar politikusok mondhatják, hogy nem értenek egyet a Jobbikkal, de nem hagyhatják figyelmen kívül, hogy a Jobbik szavazóbázisa egyre csak nő, és a párt támogatói nem értenek egyet az EU munkájával. Éppen ezért a politikusok elbizonytalanodnak, védekező álláspontba helyezkednek, attól tartva, hogy egy nem megfelelő lépéssel tovább növelnék a Jobbik szavazóbázisát. Szóval a kormányzás leállását úgy kell nézni, hogy a politikusok nem mernek bizonyos lépéseket megtenni, vagy bizonyos javaslatokat nem erőltetnek, attól tartva, hogy azzal esetleg erősítenék a radikálisokat.

-


Pontosan mire lenne szüksége az EU-nak olyan kormányokkal szemben, amelyek, ahogy ön fogalmazott egyik írásában „túszul ejtik az alkotmányt”? Egy szakértői csoportra lenne szükség, amely részben jogászokból, részben tapasztalt politikusokból állna. És rájuk kellene bízni, hogy eldöntsék, egy adott ország átlépett-e egy kritikus határt, és olyat tett-e, ami miatt nem tekinthetjük már európai értelemben vett liberális demokráciának. Egy ilyen felvetésre ma még lehet mondani, hogy Európában minden államnak más elképzelése van a demokráciáról. Hogyan lehet például összehasonlítani Nagy-Britanniát, amelynek nincsen alkotmánybírósága, egy másik országgal, amelynek van ilyen intézménye. Európában tiszteljük a sokszínűséget. De amikor egy ország csatlakozik az EU-hoz, valaki valahol döntést hoz, és azt mondja: ez az ország megfelel az elvárásoknak, azaz liberális demokráciának tekinthető. Vagy más esetekben azt is megmondja, hogy miben kell még változtatnia, hogy megfeleljen a csatlakozás kritériumainak. Szóval már évek óta tudjuk, mit várunk el egy tagállamtól. Csak nem vagyok benne biztos, hogy a  legjobb módszert alkalmaztuk arra, hogy ezt tudatosítsuk. Szerintem a módszerünk alapjában véve hibás volt. Volt egy listánk, aztán kipipáltunk egy rakás dolgot rajta: van minden tárgyalóteremben számítógép? Igen, pipa. A jogászok megfelelő képzettséggel rendelkeznek? Igen, pipa. A végén aztán van egy olyan rubrika, hogy jogállam. Ehhez megnézik nagy általánosságban, hogy teljesültek-e az elvárások, de senki nem figyel oda, hogy a jogállamiság mit jelent egy átlagos állampolgár szintjén. Hogyan működik a gyakorlatban a jogállamiság? Ezt nem mindig tudjuk. Ha azt kérdezzük, joga van-e az EU-nak ezeket a kérdéseket vizsgálni, akkor szerintem már régóta elfogadott az a válasz, hogy „igen”. Csak azt kell kitalálnunk, hogyan formalizáljuk és hogyan intézményesítsük az ellenőrzést. Aztán követnünk is kellene valahogy, hogy sikeresek voltunk-e. Egy olyan szisztematikus módszer kellene, amilyet a Velencei Bizottság (az Európa Tanács alkotmányjogászokból álló, független szerve – a szerk.) is alkalmaz: ott nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy amit csinálunk az rendben van, hiszen más országokban is van ilyen. Emellett szerintem nem kellene negatív, büntető kategóriákban gondolkodnunk, hanem azt kellene megfogalmazni, hogy hogyan működhetne jobban az információcsere, hogyan ismerhetnék meg a tagállamok mások jól működő mechanizmusait, hogy ezáltal hatékonyabb liberális demokráciaként működjenek. Persze lehetőséget kell arra is biztosítani, hogy ez az intézmény szankciókat alkalmazzon – főként pénzügyi szankciókat – azon tagállamok ellen, amelyek nem hajlandók együttműködni, és nem fogadják el az alapvető, liberális demokráciákat érintő ajánlásokat. Sokan mondják, hogy ott van az Alapszerződés hetedik cikkelye, de szerintem ez a cikkely nem arról szól, hogy az EU beavatkozna az adott ország ügyeibe. Ez csak arról szól, hogy a Bizottság elveszi az adott ország szavazati jogát, azaz izolálja, és azzal mindössze azt üzeni neki: nem akarunk veled többet együttműködni, és nem akarunk olyan döntéseket elfogadni, amelyekbe egy ilyen, nem-liberális kormány is beleszólhat. Elméletben nem tudjuk, hogy mi a következő lépés: akár az örökkévalóságig is eltarthat az az állapot, hogy lesz egy olyan EU tagállam, amely ugyan tag, de nincsen joga az Európai Tanácsban szavazni. Szóval szerintem nem gondolkodtak a jogalkotók azon, hogyan lehetne megoldani egy ilyen konfrontációt. Ki kell találni, hogy mit kell az EU-nak tennie, mit kell az országnak tennie, és egyáltalán honnan tudjuk azt, hogy megoldódott egy országgal a probléma.

-


Ebben a pillanatban tehát nincsen hatékony megoldás, ami alternatívája lehet a hetedik cikkelynek? Csak azok a megoldások vannak, amelyeket az elmúlt években is láttunk. Egyrészt van a „naming and shaming” (megnevezés és megszégyenítés) módszere, de sokan bíznak abban is, hogy amikor konfrontálódik a Bizottság egy tagállammal, azzal tudatja az adott országgal, hogy valami nincsen rendben, és ezzel arra ösztökéli, hogy változtasson valamelyest a politikáján. Végül bízhatunk abban, hogy a pártcsaládok képesek zárt ajtók mögött hatni a tagjaikra. De pont ez, szerintem, a jövőben kevésbé fog működni, hiszen az EP-választásoknak nagyobb a tétjük, és sokkal fontosabbá válik, hogy ki nyeri meg a többséget. Így fennállhat a veszélye annak, hogy a pártcsaládok nem akarnak majd konfrontálódni valamelyik tagjukkal, mert attól félnek, ha kizárják a pártcsaládból, azzal kevesebb esélyük lesz arra, hogy övék legyen a többség, és ezzel együtt a bizottsági elnökállítás joga is. Sokan optimisták: azt mondják, kemény viták voltak ugyan,  de végülis Orbán is, Ponta is észhez tért. Én semmiképpen nem mondanám azt, hogy nyugodtan hátradőlhetnénk.

Jan_Müller_interjú_001

-


Névjegy

A német Jan-Werner Müller a Princeton Egyetemen oktat politikaelméletet és eszmetörténetet. Rendszeresen jelennek meg írásai a The Guardianben az Európai Unióról, az új tagállamok demokratikus berendezkedéséről és a populista pártokról. Legfrissebb, németül megjelent könyvének címe Ahol Európa véget ér. Magyarország, Brüsszel és az Európai Demokrácia sorsa. Budapesten a Közép-európai Egyetem közpolitikai tanszékének konferenciáján adott elő.