A magyar társadalom negyven éve csúszik lefelé

László Bogár

közgazdasz, az első Orbán-kormány államtitkára


Mindennek meg kell változnia, hogy minden a régiben maradhasson. E mondást Metternichnek tulajdonítják, és bár szellemes iróniája önmagáért beszél, az elmúlt négy év magyar politikájának értékelése kapcsán érdemes kicsit részletesebben elmerengeni a lényegén.

A minden elképzelést felülmúlóan pusztító tengeri viharok a hozzáértők szerint maximum ötven méter mélységig mozgatják meg a víz molekulákat, az ez alatti mélységekben, ilyenkor is sötétség, csend és nyugalom honol. Már pedig a világ óceánjainak átlagos mélysége nagyjából háromezer méter, úgy, hogy van bőven még „hely” az ötven méter alatti szinteken.

Legelőször is tehát illő szerénységgel azt kellene beismerni, hogy a legradikálisabb politikai beavatkozások is legfeljebb éppen, hogy megérintik az emberi életvilág lejátszás-technikai felszínét. Vagy, ahogyan Hamvas Béla írta a hatvanas évek reform sürgés-forgásáról, a politikus olyan, mint az, az orvos, aki receptek sokaságát írja fel, majd ezeket a megírt recepteket a beteg testére ragasztja, és türelmetlenül sürgeti a paciensét, hogy, na, gyógyuljál már meg. Mindezzel, mint a továbbiakból, reményeim szerint, kiderülni látszik majd, nem azt akarom állítani, hogy a politika szerepe jelentéktelen a társadalmi, gazdasági folyamatok alakításban, ezt éppen nem. Csupán annyit, hogy egy kissé más ez a szerep, mint amilyennek a politikai aktorok beállítani igyekeznek.

A kormány mindig úgy véli, hogy jól mennek a dolgok, és azért mennek jól, mert ő kormányoz. Az ellenzék meg úgy látja, hogy rosszul mennek a dolgok, és azért, mert nem ő kormányoz. Látszólagos, „gyilkos” egymásnak feszülésük ellenére valójában mindkettő ugyanazt állítja, nevezetesen azt, hogy egy kormány mindenható. Talán nem kell részletesen bizonyítanom, hogy ez persze nem így van, egy kormány nemcsak, hogy nem mindenható, de meglehetősen szerény lehetőségei vannak az őt körülvevő világ alakításában. Szerény, de nem jelentéktelen, úgy, hogy lássuk, miként élt ezzel a lehetőséggel a 2010 óta regnáló kormány.

Amivel először is szembesülni kell, az, az, hogy a magyar társadalom lassan negyven éve egy végzetesnek látszó lepusztulási lejtőn csúszik lefelé, anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi téren egyaránt. Az egy keresőre jutó reálbér ma csupán néhány százalékkal magasabb, mint 1978-ban, de mivel az egyenlőtlenség lényegesen nagyobb, így a többség anyagilag inkább a hatvanas évek végének szintjén áll. Ráadásul az állami újraelosztás ma sokkal kisebb mértékben tudja/akarja kompenzálni a bérekben meglévő megnövekedett differenciákat. A népesedés mind mennyiségi, mind „minőségi” szempontból (ez utóbbi ráadásul „nem létező” abszolút tabu) folyamatosan romlik, és közeledik ahhoz a ponthoz, ez a KSH előrejelzése szerint 2028-32 körülfog bekövetkezni, hogy minden évben kétszer annyian fognak meghalni, mint amennyin születnek. A népesség általános egészségi állapota az egyik legrosszabb Európában.

Mindennek a mélyszerkezeti oka gyaníthatóan lelki, erkölcsi, szellemi természetű, de ma már ennek a „spirituális talapzatnak” a szétporladása nemcsak ok, hanem következmény is. És mindez összeállni látszik egy olyan öngerjesztő örvénylésre emlékeztető lefelé tartó spirállá, amelynek visszafordítása elképzelhetetlen energiákat igényelne. Még abban az esetben is, ha valami csoda folytán a magyar társadalomban, és az ennek tagoltságát jól-rosszul leképező politikai erők között teljes volna az egyetértés a helyzet okainak, következményeinek, és megoldásának minden elemét illetően. Ez azonban nemcsak, hogy nem így van, de egy sehonnan sehová tartó verbális polgárháború teszi eleve lehetetlenné, hogy egyáltalán az esélye létrejöhessen.

Ebben a legalább negyven éve egyre súlyosbodó helyzetben az un. „rendszerváltás”, tehát a globális hatalmi rend átalakulása nemcsak, hogy javulást nem hozott, hanem éppen ez a változás-sorozat gyorsította fel igazán a lepusztulási lejtőn való lefelé csúszásunkat. Az ok valójában evidens, csak a globális véleményhatalmi rendszer mindeddig sikeresen akadályozta meg, hogy elbeszélhető legyen. Egyszerűen arról van szó, hogy a globális hatalmi rend aktorai a térséget külszíni fejtéssel „letermelhető” nyersanyag és munkaerő mezőként kezelik, tekintet nélkül ennek következményeire. A térség elitjei általában sem mutatták túlságosan jelét annak, hogy legalább a minimális alkuerejüket kihasználva lassítsák a lepusztulást, a magyar elitek azonban még a térségen belül is a leggyengébb teljesítményt nyújtották ezen a téren.

2010-re mindez meglehetősen súlyos társadalmi, gazdasági, politikai helyzetbe juttatta az országot, és a Fidesz példátlan arányú győzelme elsősorban ennek köszönhető. A magyar társadalom azonban nem úgy döntött, hogy saját magán próbáljon segíteni, hanem inkább, régi reflexeinek engedelmeskedve úgy, hogy „jöjjön már valaki, és csináljon már valamit”. Hát jött! (…látott és győzött, vagy inkább talán GYŐZŐtt…). Hogy a kormánynak volt-e minderről koherens elképzelése és cselekvési stratégiája, hogy készített-e „előzetes hatás-tanulmányokat” azt nem tudjuk, de az nem tagadhatjuk, hogy vegetatív ösztönöktől hajtva logikailag helyesnek látszó irányba indult el. Úgy okoskodott, hogy ha az ország mindenféle értelemben leszegényedőben van, akkor csökkenteni kell az innen kivont erőforrások mennyiségét. Azt is helyesen ismerte fel, hogy az erőforrás bevonás eddig követett stratégiája nemcsak, hogy nem segített, de egyenesen rontotta a helyzetet. A beáramló külföldi pénztőke, vagyis a hitelfelvétel összességében már sokkal nagyobb (kb. 100 milliárd dollárral több) erőforrás tömeget vont ki az országból, mint amennyit ténylegesen bevontunk, és ez a „csapda” egyelőre tovább mélyül. A beáramló külföldi működő tőke itteni „működése” feltételeinek a megteremtése összességében 30 milliárd dollárral került többe, mint amennyit bevételünk származott az általuk itt kifizetett bérből és befizetett adóból. A kormány intézkedései tehát a globális tőkestruktúrák „lokális” aktorait próbálták rávenni arra, hogy kevesebb erőforrás kivonással is beérjék. Túl azon, hogy ezekre a lépésekre válaszul többnyire globális „pénzfegyverek” (árfolyam és kamat „fegyverek”) „bevetésére” került sor az ország ellen, ami további erőforrás-kivonást jelentett, a rájuk kivetett többlet-terheket „kamatostól” visszahárították a magyar társadalomra. A helyzet tehát „per szaldó” nem sokat változott, a magyar társadalom általános állapota összességében nagyjából ugyanolyan, mint 2010-ben volt. Ami miatt a Fidesz újra fölényes győzelmet aratott a 2014-es választásokon, annak kettős oka van. Az egyik, hogy a globális hatalmi rendszer számára még mindig ez a legkisebb rossz. A globális „birodalom” ugyanis, nemcsak az általa véghezvitt erőforrás-kivonás feltételeinek a megteremtését várja el egy „lokalitás” kormányától, hanem azt is, hogy az fenntartsa a stabilitást, és ez utóbbit (úgy véli, egyébként helyesen) a Fidesz sokkal, nagyobb valószínűséggel tudja fenntartani, mint bármely más politikai konstrukció. A másik, hogy az ellenzéki erők egyikének sincs, legalább is egyelőre, hiteles alternatív elképzelése arról, hogy ezt az évtizedek óta mélyülő általános reprodukciós válságot miként kellene megoldani. Tehát a globális birodalom és a Magyarország nevű lokalitás új erőforrás-alku (egyfajta „New Deal”) létrehozására irányuló konfliktusának első menete (2010-14) döntetlennel zárul, kíváncsian várjuk a folytatást.

Mit jelent még négy év Orbán-rendszer?


Változatlan stabilitás.
Lassú agónia, szükséges bukás.

SZAVAZAT UTÁN