A magyar kormányzati döntések érintik a külhoni magyarokat is

Szilárd Demeter

filozófus, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa, Tőkés László irodavezetője


Szerkesztői felkérésre két kérdésre kellene most válaszolnom. Az egyik: demokratikus-e, hogy a határon túli - mai közkeletű elnevezéssel: külhoni - magyarok részt vesznek az országgyűlési választásokon, ha nem is Magyarországon élnek?

Erre a válaszom röviden: igen.

A bővebb válaszért átrágtam magam mindenféle veretes, e témakörben született tanulmányon, jogtudorok és demokrácia-elmészek teszik-veszik a problémát, kitekintettem nemzetközileg etc. - és nem lettem sokkal okosabb. Elméletileg az állampolgárságból levezethető a szavazati jog szükségszerűsége, de legalább ekkora koherenciával lehet érvelni a szavazati jog korlátozása, illetve meg nem adása mellett is. A különböző országok gyakorlatai alapján találunk működő példákat erre is, arra is, a nemzetközi jog nem szabályozza egyértelműen a kérdést, az EU-n belül tagállami kompetenciaként tekintenek rá, szóval nagy a kavar. Ha nagyon leegyszerűsítem a végső konklúziót, akkor gyakorlatilag az a releváns, amit egy adott ország törvényhozói - élve a választói felhatalmazásukkal - eldöntenek, mint jeleztem, működő precedenst mindenféle döntéshez lehet találni. Következésképpen antidemokratikusnak semmiféleképpen nem lehet nevezni a külhoniak szavazati jogát, tehát demokratikus. (Bocs a kényszerlogikáért, nem tehetek róla, a jogszaporító kortárs gyakorlat ilyeténképp működik, némiképp a 22-es csapdájának működésére hajaz, vergődik is benne Európa rendesen.)

És amikor ilymértékű zavart érzek a demokratikus jogállamiság erőterében, mindig bekapcsol a filozófusi vészcsengő, fogalmi tisztázást követel a bennem élő Wittgenstein, nem racionális komponenseket keresek ezerrel, mert valami szétfeszíti a formális logikát. Ezzel el is érkeztünk a másik kérdéshez, ami így hangzik: „miért (ne) szavazhassanak a határon túli magyarok a magyarországi választásokon?” Ezt a problémát az alternatív nyilvánosságban, illetve a publicisztikai szájkaratéban többnyire adózási, valamint szociális ellátórendszeri összefüggésben vizsgálják, ami hangulatkeltésre talán alkalmas, az érdemi válaszhoz édeskevés, nem is rugóznék rajta. Az érdemibb kérdésfelvetés talán így fogalmazható meg, próbálom idézni: „dönthetnek-e azok a szükségszerű döntéseket hozó politikai hatalomról, akiket ezen döntések következményei nem érintenek?” Mivel ebben a formában a kérdést a De iurisprudentia et iure publico jog- és politikatudományi folyóiratban tette fel Fábián György egyetemi docens, érdemes ennek mentén elindulni. Ugyanis - minden tiszteletem mellett - tetten érhető benne egy rövidlátó és közkeletű tévedés: hogy a mindenkori magyar kormányzat döntései nem érintik a külhoni magyarokat. Dehogynem. Erről írnék inkább. Hogy eddig is érintették, és eztán még ugyan érinthetik.

Ha már megidéztem, akkor Wittgensteinnak van egy nagyon okos tanácsa: ne gondolkozz, hanem nézz, írja, és akkor néznék onnan, ahonnan, Romániából, Erdélyből. Ráadásul a válaszom nem lehet tudományos értékű és igényű, hiszen számomra ez nem tudományos vagy elméleti kérdés, hanem életprobléma. A megértéséhez muszáj vázolnom az élettörténetemet röviden: Ceausescu diktatúrájának legvadabb időszakában születtem és nőttem fel Székelyföldön. Tömbmagyar vidéken magyar többségi tudatban - az állam nyelvét csak az erőszakszervezetek képviselői és a vezető funkcionáriusai beszélték és erőltették, vagyis számomra a román nyelv a velünk szemben ellenséges hatalom nyelve volt. Az 1989-es rendszerváltozást követően sem változott alapjaiban az állam viszonyulása hozzánk: továbbra is ellenségesen viseltetett az erdélyi magyar nemzeti közösség irányában, jogkorlátozó és jogfosztó módon lépett fel (lásd nyelvi jogok, szimbólumok használata stb.). Ezzel egyébként kontraproduktív módon csak a magyar identitásunkban erősített meg.

1996-ban az erdélyi magyarság mint politikai közösség képviseletében az akkor még egyedüli politikai formáció, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kormányra ment, valószínűleg abból a megfontolásból, hogy Románia demokratizálása, illetve a jogállamiság megerősítése majd megoldja a magyar nemzeti közösség gondjait is. Hát, ebben tévedtek. Egyrészt Romániát nem sikerült demokratizálni, a jogállamiság errefelé gyakorlatilag alig jelent valamit, másrészt a kollektív - vagy: kulturális - jogok nem a demokrácia függvényei. Ha nagyon őszinték akarunk lenni magunkhoz, akkor - európai kitekintésben is akár - be kell látnunk, hogy semmiféle szükségszerű összefüggés nincs a demokrácia, a jogállamiság és a kollektív jogok között. Nem is lehet, hiszen közhely, hogy az európai demokráciák az egyén jogaira fókuszálnak, az elvi alapvetést biztosító emberi jogok egyetemes nyilatkozatának alanya mindenkoron az individuum, és nem bármely közösség.

Vagyis: Románia adófizető állampolgáraként többletjogokat elvárni egy velünk szemben továbbra is ellenségesen viselkedő többségi hatalomtól illúzió. Huszonöt évünk ment rá arra, hogy ebben a megoldásban reménykedtünk. Továbbá: erdélyi magyarként jelenleg Európától, vagy az európaiság nagyon ködös érzésétől aligha remélhetünk megoldást.

Számunkra tehát két megoldás kínálkozik: az egyik, hogy szétverjük Romániát mint egységes, központosított nemzetállami konstrukciót, és Erdélyt korlátozott önrendelkezéssel bíró nagyrégióként megteremtve kiépítjük azokat az intézmény-rendszereket (a különböző autonómiaformákat), amelyek biztosítják az otthonosságérzésünket a szülőföldünkön.(A radikálisabb verziót, a független Erdélyt ugyan céleszményként megfogalmazhatjuk, de realitása aligha van, éppen az Erdélyben többségben élő románok miatt.)

A másik: az egységes magyar nemzet mint politikai közösség tagjaiként próbáljuk meg elérni ugyanezt a célt. A kettő egyébként nem zárja ki egymást, vagy legalábbis magyar nézőpontból nem. A magyar nemzet mint politikai közösség tagjaként ugyanis megvan az a védettségünk, ami az emberi jogok alanyaként nincs (erről a problémáról Hannah Arendt írt érzékletesen Auschwitz kapcsán).

És itt érkezünk vissza az eredeti kérdésfelvetéshez, pontosabban a mögötte húzódó kimondatlan dilemmához: létezik-e magyar nemzet?

Ha nem gondolkodunk, hanem csak nézünk, akkor tényszerűen igenlő a válaszunk. És innen kiindulva a külhoni magyarok választójoga természetes kellene, hogy legyen, hiszen a közös jövő (ti. a magyar nemzet jövője) közös döntéshozatalt, közös felelősségvállalást és közös cselekvést feltételez. És innen nézve nagyon nem mindegy, hogy milyen kormányzat vezeti Magyarországot, mint a magyar nemzet eredőjét és védelmezőjét. Jelentős részben Magyarország mindenkori kormányzatán múlik az, hogy lesz-e a magyar nemzetnek jövője, vagy hosszú távon eltűnünk.

Amennyiben viszont hezitálunk a válaszadáskor, tehát túllépünk a zsigeri - és ismétlem: tényszerű - igenen, akkor veszélyes intellektuális kalandokba fogunk bocsátkozni. Lehet, persze, értekezéseket írni a kulturális és politikai nemzet különbözőségéről, redukálhatjuk a politikai döntés (vagyis a szavazati jog) kérdését a Magyarországon életvitelszerűen élő állampolgárok közösségének topikjára, körbeállványozhatjuk mindezt kőkemény jog- és demokrácialméleti érvrendszerekkel.

Csakhogy ezzel lemondunk a nemzet egészéről, és nem csupán a trianoni békediktátum által elszakított nemzetrészekről, hanem a jelenleg formálódó új diaszpóráról is. Hiszen rövid távon a haszonelvű megfontolások alapján könnyen dönthet bármely külföldön munkát vállaló, hogy állampolgárnak lenni máshol sokkal jobb, mint Magyarországon - a jóléti államokat nem véletlenül hívják így, ugye. És miért ne döntene így?

Ami a haszonelvűséget felülírhatja (és a többség esetében felül is írja), az a manapság atavisztikusnak tűnő érzés: Magyarországon a hazaszeretet, a Kárpát-medence különböző országaiban élő nemzetrészeknél a szülőföld szeretete. Ezek sem racionális kérdések, nem egyéni döntések következményei, nem létezik olyan, hogy holnaptól akkor szeretem/nem szeretem a hazámat, szülőföldemet. Vagy él bennünk ez az érzés, vagy nem. A külhoni magyaroknak ráadásul az az ország, amelyben élnek, nem a hazájuk. Közvélemény-kutatások szerint többségünk Magyarországot szereti hazájaként, akár úgy is, hogy még soha nem járt ott. Számunkra a magyarországi választójognak ebből az érzésből származik a többletértéke. Minden más szempont másodlagos. Van egy hazánk, amely az Alaptörvénye szerint „az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért”. Ennek csak akkor van értelme és tartalma, ha a felelősségvállalás közös. Erről szól a szavazati jog. Ez ilyen egyszerű.

Mi közük a határon túliaknak a magyar választásokhoz?


Ők is a nemzet részei.
Fideszes szavazatokat jelentenek.

SZAVAZAT UTÁN