„A magyar irodalomban valamiért gyanakvással kezelik a kísérletezést”

Fotó: Kummer János / Vs.hu / Kummer János / Vs.hu

-

Bartók Imre posztapokaliptikus trilógiájának második kötete, A nyúl éve a Könyvhétre jelent meg. Az írói szabadságélményről, a problematikus mondatokról, az irodalom kiaknázatlan lehetőségeiről beszélgettünk.


A regényeid előzmény nélküliek a magyar prózában. Hogyan jutottál el íróilag ehhez a világhoz? A Fém című első regényem valóban kilóg a kurrens magyar prózahagyományból, inkább a világirodalmi impulzusok, illetve a képzőművészeti és a filmes hatások erősek benne. Az első regény egy lélegzetre jött, és sok szempontból felszabadító hatása volt. Nem igazán publikáltam korábban, és nem szocializálódtam írói körökben sem. Korábban egyáltalán nem írtál? Két irodalomtörténeti monográfiát írtam, de prózát – leszámítva egy másfél oldalas zsengét egy öngyilkos Mars-expedícióról – semmit. De Celan és Rilke kapcsán is hasonló kérdéseket próbáltam végiggondolni, mint amik a regényekben is előjönnek. Az egyik ilyen központi probléma az identitás megrendülése. György Péter írja erről Apám helyett című könyvében, hogy az identitás csak folyamatos összeomlásként értelmezhető. Valami csak úgy omolhat össze folyamatosan, ha egyúttal folyamatosan újjá is épül.



Tudod, hogy miért érdekel ez ennyire? Mindannyian megoldást keresünk egy olyan problémára, amelyre nincs megoldás. Ez pedig a létezés teljes és visszavonhatatlan értelmetlensége. Az identitás, az énkép, a világhoz való viszony csak konstrukció, vagyis minden végtelenül bizonytalan. A létezésünk mélyén van egy alapvető tragikum és bizonytalanság, minden művészet és minden irodalom valahol erre keresi a választ, egy olyan kérdésre, amelyre nincs válasz. Azt hiszem, számomra ez az írás tétje, ezzel küzdenek a szereplőim is: ezt a teljes kiszolgáltatottságot és bizonytalanságot, amelyben léteznek, megpróbálják a saját javukra fordítani és valamiféle szabadságélmény kiindulópontjává tenni. Nehezen tudom elképzelni ezt a szabadságélményt. A kilátástalanság egyre mélyebb megtapasztalása logikusabb következménynek tűnik számomra. Tény, hogy egyre súlyosabb dilemmákkal találkozik az ember. Luc Besson filmjében, a Léon, a profiban kérdezi a kislány a lépcsőházban: „Az élet mindig ilyen nehéz, vagy csak gyerekkorban?” „Mindig.” – hangzik a válasz. Én is úgy látom, hogy nem azért öregszünk, és nem is azért gondolkodunk, mert megkönnyebbülést várhatnánk. Nincs megkönnyebbülés, de az egyre sötétebb körülmények között mégis tisztábban láthat az ember. Olyan ez, mintha a jelenlegi itthoni helyzetről beszélnénk: a kultúra megbecsültségének hiánya rendkívül nyomasztó, mégis esélyt teremt az íróknak, hogy újragondolják saját tevékenységüket. Alkotói szempontból ez nem rossz időszak a művészeknek, leszámítva azt a körülményt, hogy éhen halnak. Az íróvá érésedben egyébként milyen könyvek vagy filmek játszottak fontos szerepet? Volt otthon egy Hieronymus Bosch album, amit sokat lapozgattam. Sok horrorfilmet láttam, amelyek befolyásolták a vizuális kultúrámat. A gyerekkori élmények közül még a görög mitológiával foglalkozó képeskönyveket emelném ki. A görög mitológia egyszerre vérfürdő, lírai horror és pornográfia. Mindenki mindenkit megerőszakol vagy meggyilkol, ráadásul egy véget nem érő ciklusban, mert a szereplők egy része halhatatlan. Jó volt ilyen dolgokról olvasni, és azóta is úgy érzem, ha az ember erőszakról ír vagy olvas, annak felszabadító hatása van, és segíthet kezelni a valóságban tapasztalt, a szó legtágabb értelmében vett erőszakot. Az Amerikai psycho olvasásakor őszintén boldog voltam.



Többször elmondtad, hogy érdekel ugyan a társadalmi valóság, amely körülvesz, de nem tekinted irodalmi alapanyagnak. Miért? Természetesen érdekel a „valóság”, de egyre inkább úgy érzem, hogy alternatív utakat kell találnunk hozzá. A magyar próza meghatározó része a közvetlen valóságreferencia eszméjében létezik. Én más megközelítést próbáltam találni ugyanazokhoz az egzisztenciális problémákhoz. Meggyőződésem, hogy vannak a valóságnak olyan rétegei, amelyekhez csak a fikció vezethet el, éppen ezért éreztem úgy, hogy jobban hozzáférhetek a félelmek és a traumák ősközegéhez, ha a prózai világomat elemelem a saját közvetlen – földrajzi, szociális, történelmi stb. – valóságomtól. Viszont az olvasó számára ez a horrorisztikus világ nehezebben megközelíthetővé teszi a kérdéseket. Sokakat elriaszthat. Közhely, de igaz, hogy a valódi horrorban nem egy transzcendens, mitikus dologtól való félelem, hanem az embernek saját magától való félelme jelenik meg. A horror tehát csak annyiban lehet riasztó, amennyiben az emberi világ riasztó. További kérdés persze ezekben a regényekben az erőszak és a test ábrázolása. Tény, hogy sokat beszélnek mostanában a testről, de a test nem egy múló irodalmi divat, hanem kimeríthetetlen problémahalmaz. Mit jelent hordozni mindazt, ami kulturálisan a testbe íródott, a gyötrelmeket és a halhatatlanság reményét? Mit jelent a testbe zártság? Bosch hibrid testei is mintha folyamatosan szabadulnának önmaguktól. A testtel szembeni erőszak esztétikai ábrázolása mindig fel is nyitja a testet, ki is szabadít a rabságból. Azt hiszem, a regényeimben az erőszak lényege nem a horror, inkább szabadulási és felszabadítási kísérletekről van szó.



De Boschnál nincsenek szavak, ettől valahogy minden légiesebb, kevésbé brutális, legalábbis nekem. Ami naturalisztikusnak tűnik, az nem biztos, hogy az is. Mondok egy példát: A patkány éve első fejezetében a férfi, aki éppen élve boncolja a feleségét, azt ismételgeti, hogy be akar jutni a másik bőre alá. Ez egy bizarr ismeretelméleti kaland: a férfi a másik testének titkát kutatja. De ez a jelenet egy köznyelvi frázisra is utal, arra, hogy mit jelent „lemeztelenedni egymás előtt”. Hiszen a bőr is csak ruha, amit le lehet venni. A hétköznapi nyelvi fordulatainkban rengeteg brutalitás és erőszak van kódolva, továbbá súlyos előítéletek, amelyeket észre sem veszünk. Ott van például az a kifejezés, hogy „amíg a halál el nem választ”, ebben is egy komplett, amúgy teljesen abszurd metafizika rejlik, és a sort hosszan lehetne folytatni. Az irodalom elemi feladata, hogy felszabadultabb viszonyt keressen a nyelvhez, kreatív legyen, ugyanakkor alá is vesse magát a nyelv és a benne rejlő mechanizmusok saját logikájának. Mindennek legfeljebb csak érintőlegesen van köze a szép mondatokhoz. Miért? Milyen mondatokat kell írni? Problematikus mondatokat. Durva, beteg mondatokat, amelyek megkérdőjelezik a valósághoz és a szavakhoz való viszonyunkat. Tény, hogy a legtöbb olvasó a lezárt és kerek történeteket keresi. Amit én csinálok, az bizonyosan kétséges formai, műfaji, minden szempontból. Sem esztétikai, sem intézményes legitimitása sincs, de talán jelezni képes valamit abból, hogy milyen kiaknázatlan lehetőségei vannak még az irodalomnak. A magyar irodalomban valamiért gyanakvással kezelik a kísérletezést. Minden a hitelességnek és a stílusnak rendelődik alá, az ötletnek, a fikciónak nincs értéke. A krimi még belefér, de a science fiction sokak számára még mindig ördögtől való. Ha megnézed például az orosz prózát, ott közvetlen társadalmi problémákra reflektálnak szerzők a sci-fi keretein belül. Sokkal rugalmasabban kezelik ezeket a kategóriákat, nyilván azért, mert erős hagyománya van az utópiáknak és a disztópiáknak. Azt hiszem, feleslegesen szorítjuk magunkat merev kategóriák közé, ha közben a világirodalomban már évtizedekkel korábban evidenssé vált, hogy a műfajok átjárhatóak.