A legnagyobb Barca-generáció utolsó lehetősége Madridban?

Fotó: David Ramos/Getty Images / István Hajdu

-

HÁTTÉR

A Barcának nemcsak a bajnokság miatt muszáj még egyszer saját pályáján megtanítania a Realt arra, hogyan is kellene igazából focizni.


A Real Madrid–Barcelona párharc kapcsán mindig az etnikai-politikai ellentétet hozzák fel, mint ami a világ legtöbb rangadójához nem hasonlítható mélységet kölcsönöz ennek a rivalizálásnak, de az a helyzet, hogy az utóbbi években társadalmi hátterű gyűlöletrangadó filozófiai színtéren játszódó küzdelemmé nőtte ki magát. A fehér mezes fővárosiak a tőlük mindig elvárt minimális célért, a győzelemért vagy a profi sportolók felfogása szerint inkább a bukás elkerüléséért küzdenek szinte minden áron. Ehhez, ha kell, megveszik a világ legjobb, legszebben focizó játékosait, vagy machiavellista, a (futball)cinizmus mocsarába belegázoló edzőt alkalmaznak, mert az eszköz jóval kevésbé számít az eredménynél. Nincsenek könnyű helyzetben, hiszen a Real Madridnál nem csak az az elvárás, hogy megnyerje a bajnokságot, hanem az is, hogy a világ legjobb csapata legyen – ezt pedig bő egy évtizede nem sikerült elérnie.


A Barcelonánál ezzel szemben, ha az eredmény nem is másodlagos, akkor van csak igazán értéke, ha stílusosan játszva szerzi meg a csapat. Nemcsak azt kell bizonyítania, hogy sokkal jobb ellenfelénél és a világ összes csapatánál, hanem azt is, hogy sokkal jobb és szebb focit játszik – térdre kell kényszerítenie és meg kell győznie mindenkit arról, hogy csak egyféleképpen lehet vagy legalábbis érdemes focizni. A Barcelona edzője nem leplezi szándékait, nem trükközik, mindenki tudja, hogy mit játszik majd a csapata, ő pedig elvárja focistáitól, hogy a pályán minden alkalommal bebizonyítsák, sokkal jobbak és stílusosabbak ellenfelüknél. Elvi síkokon legalábbis így zajlik a küzdelem, de a pályán nemcsak a filozófiák, hanem a játékosok is, olykor még az edzők is összecsapnak, akik, mivel emberek, ilyen feszült helyzetben hibáznak, szabálytalankodnak, sportszerűtlenségre vetemednek – mindkét oldalon. Ettől ennyire magával ragadó, érzelmekkel teli focimeccs, és mert mindez a (potenciálisan) legmagasabb színvonalú foci közben történik, amit Spanyolországtól több ezer kilométerre, a kanapén ülve is nehéz nyugodtan végigülnünk – még akkor is, ha egyik csapatnak sem szurkolunk.


Mindezzel már jóval azelőtt tisztában vagyunk, hogy a menedzserek kihirdették volna a kezdőcsapatokat, hogy elkezdenénk azon gondolkodni, ki kivel csaphat majd össze a pályán, és melyik társaság megközelítése hozhatja meg számára a győzelmet. Ezúttal viszont azt is tudjuk, hogy a vendégeknél egy generáció vezéralakjai talán utoljára dörgölhetik Madridban a Real játékosai, szurkolói és klubvezetői orra alá: a mi focink jobb, stílusosabb és eredményesebb, mi játszunk úgy, ahogy focizni kell, ti meg nem. Carles Puyol a szezon végén elhagyja Barcelonát, szinte biztos Xavi Hernández távozása is, és sokan már teljes exodust vizionálnak a nyárra, vagyis akár egy korszakos csapat gerince távozhat a Camp Nouból.


A búcsú előtt azonban most kötelező kiosztaniuk egy hatalmas sallert, de akkorát, hogy attól csengjen a legnagyobb rivális füle egészen a szezon végéig. A győzelemmel ugyanis egy pontra jöhetnek fel a Real mögé, vagyis Ronaldóéknak még hibázniuk kell a hátralévő meccseken ahhoz, hogy Messiék meg tudják előzni őket. A bajnoki címért folyó versenyfutásnál azonban talán most fontosabb a vendégek számára, hogy még egyszer bebizonyítsák a világnak és saját maguknak, hogy otthonában képesek futballra oktatni az elmúlt két évben a nyomukba érő Madridot. A bajnokságban ez legutóbb 2011-ben sikerült nekik. Real Madrid–Barcelona, vasárnap 21:00, Sport 1