A legkeményebb nők – anyák a Terrorelhárító Központban

Forrás: Terrorelhárítási Központ

-

Hajdu János, a Terrorelhárítási Központ (TEK) vezetője gyakran „harcosnak” nevezi a bevetési egység dolgozóit, de nekik is lehet gyengéd oldaluk. A TEK belülről, női szemmel. (A képeken interjúalanyaink szerepelnek, a cikkben pedig saját keresztnevüket viselik.)


„KAPTAM EGY BABÁT ÉS SÍRVA FAKADTAM”

Hajni: Apa nélkül nőttem fel, korán önállósodtam. A családban is hamar irányító szerepet töltöttem be, elég fiús voltam. Míg a suliban a lányok egymást fésülgették, én kimentem a srácokkal focizni. Fiús sportokat választottam, karatézni kezdtem, válogatottként Európa-bajnoki 3. voltam. Katonának jelentkeztem a gimi után, de ez nem vált be, mert nőként nem volt mozgásterünk specializálódni. 1994-ben a készenléti rendőrséghez szereltem fel, ezzel egyidejűleg elkezdtem a rendőr szakközépiskolát. Ez volt az első év, amikor már nőket is felvettek minden osztályhoz, bár voltak fenntartások velünk szemben. Közel 10 évig voltam járőr, de már akkor a kommandó felé kacsintgattam. Anita: Én is bunyóztam a fiúkkal, játékkatonáim is voltak. A szüleim rámhagyták. Nem is tehettek mást: egyszer karácsonyra kaptam egy babát és sírva fakadtam. Nem erőltették, hogy lányos legyek. Imádtam Chuck Norrist, a dzsungeles-katonás filmeket, az akadálypályákat. Atletizáltam, röplabdásként NB1-ben is játszottam. Érettségi után rendőr tiszthelyettesi sulit végeztem, majd Kecskemétre szereltem fel. Később – akárcsak Hajni – elvégeztem a rendőrtisztit is.

-


Volt egy misztikuma? Hajni: Magasabb szintnek tekintettem, izgalmasabbnak. Ma is így látom. Úgy érzem, ez a szolgálati pálya szakmai csúcsa. 2003-ban jelentkeztem, féléves volt a kiképzésünk. Na, az még a fiúknak sem volt egyszerű. Azóta itt vagyok, de közben született két gyerkőcöm, két és fél évet voltam otthon, de már be voltam zsongva, nagyon jöttem volna vissza. Ma mit néztek szívesen? Anita: A kedvencem a G.I. Jane és a Salt ügynök. Hajni: A G.I. Jane-t én is többször megnéztem, ahogy a Beépített szépséget is. A vidám filmeket szeretem, mert az akciófilmeket szakmai szemmel nézem. Külsőre is igyekeztetek megfelelni a pálya kihívásainak? Gyerekként rövid hajatok volt? Hajni: Nálam volt olyan időszak, amikor 0,3 milis volt a hajam, jelenleg a vállamig ér. Anita: Nekem 14 éves koromig derékig ért, most éppen rövid, de növesztem. Volt egy pont, ahol eldőlt a dolog: „terrorelhárító leszek”? Anita: Filmes élményeimből azt gondoltam, hogy csak a katonaságnál van ilyen. A suliban tudtam meg, hogy a rendőrségen is van speciális egység. Felkészültem a felvételire, végigcsináltam a hat hónapos képzést. Tudtam,hogy bevetési területen akarok dolgozni. Hat éve vagyok itt.

„MIT AKARSZ ITT?!”

Mennyire tudtátok, hogy mi vár itt rátok? Hajni: A készenlétisek dolgoztak együtt a bevetésiekkel is. Ott láttam a csapatmunkájukat, a határozott kooperációt, tetszett, hogy egymásra vannak utalva és megbíznak egymásban. Nem volt félsz bennem. Az alapfelszerelésetek kb. 20-25 kg, ez tartalmazza a fegyverzetet és a védőruházatot is. Amikor a ruhába bebújtok, az erő kiterjesztésként élitek meg? Hajni: A TEK erőt sugároz, az egyenruhánk szintén. De beöltözve sem érezzük, hogy sebezhetetlenek vagyunk. A ruha fizikai biztonságérzetet, a csapat lelkierőt ad. Anita: Természetesen nagyobbnak tűnünk a ruhában, de a lényeg, hogy együtt megyünk.

-


A rendőrségen dolgozóként tapasztaltatok valami megkülönböztetést? Egyenrangú partnerekként kezeltek? Hajni: A készenléti elsősorban csapatrendőrség, azaz főleg biztosítási feladatot lát el. Tüntetések, futballmeccsek. Utóbbiakon voltak megkülönböztetések, a drukkerek néha bekiabáltak. Egy gépjárműellenőrzésnél a „rendőrnő az álmom”-dalszöveggel viccelődtek. A szervezetnek is új helyzet volt ez, nem tudták a fiúk, hogy álljanak a dologhoz. Utólag el is mondták, hogy negatívan viszonyultak hozzánk. Fenntartásaik voltak, hogy „mégis mit keresnek itt nők ebben a férfias szakmában”, meg hogy „majd még külön figyelni kell rájuk meló közben”. Miután megismerkedtünk, ez átalakult, látták, hogy nem egy negyven kilós lány vagyok, karatézom, nem kell megvédeniük. Az idegenkedés rendeződött, mindenki megtalálta a helyét. Ugyanúgy kellett teljesíteni. A bevetési területen – akár a TEK-nél, akár az elődjénél, a Terrorelhárító Szolgálatnál (TESZ)már nem volt szó semmiféle megkülönböztetésről. Anita: Nekem sem volt problémám a nemem miatt, nem kerültem parkolópályára. Az alapképzés után nem kellett bizonygatni semmit. Mi is ez a sokat emlegetett féléves kiképzés? Hajni: Egy fizikailag és pszichikailag is nagyon megterhelő időszak. Napi nyolc órás megmérettettés. Felsorakoztunk reggel hétkor, és nem tudtuk, hogy aznap éppen mit fogunk csinálni. A gyakorlótéren volt egy alagutas folyosórendszer, abba gázt dobtak be, semmi maszk, menj át. Víz alatt golyóállómellényben úszás. Kétórás akadálypályázás kevlármellényben. Aki ezt nem bírja, nem idevaló. Anita: Ez egy kemény edzés annak érdekében, hogy kiderüljön, ki alkalmas bevetési embernek. Volt, hogy elindítottak futni, de nem mondták, meddig. A pihenés meg a fekvőtámasztartás volt. Néha fél óráig is tartottuk, de volt, hogy egy órán át, félperces szünetekkel. Folyamatosan megfeszültünk, de meg kellett mutatnunk, hogy kibírjuk, mert az összes kiképző azt kiabálta, hogy „ezt te nem tudod végigcsinálni, pláne mit akarsz itt nőként”. Látták a gyengédet, és azt halmozottan ordították a füledbe.

-


Van ma már női kiképző? Anita: Hajni egyszer jól el is kalapált. Hajni: Részt vettem Anita kiképzésén, és besegítettem az ordibálásba is. A legvégén közelharc-vizsga volt, és már a kollégát láttam benne, eléggé nehezemre esett durván ártalmatlanná tenni. Külső szemlélőnek a fekete felszerelésben tényleg G.I. Jane-nek tűntök. Csak egy mítosz, hogy minden téren pengék vagytok, vagy vannak speciális embereitek is? Hajni: Mindenből jó szintet kell teljesíteni. Felmérők vannak állóképességből, lövészetből, kézitusából. Ezen kívül vannak a speciális területek.

„JÓ, HA OTT VAN A NŐ”

Amikor behatoltok, biztosítjátok a helyszínt, térdeltek a gyanúsítotton, akkor az nektek rutinfeladat? Anita: Mindenre kapunk határozott iránymutatást, tudjuk az alapokat, például a bilincselést, taktikát, lövészetet, támadáskezelést. Mint említettem, a kommandós (műveleti) egységen belül alapvetően mindenki felszámoló, és ezen belül vannak a különlegesen képzett kollégák, például műszakis, kutyás, mesterlövész. Felszámoló? Anita: Mi fogjuk el a gyanúsítottakat, biztosítunk, zárunk. Mindenki így kezdi. Aki szeretne és tehetsége is van hozzá, specializálódik. A műveleti osztályok száma titkos információ, de többségükben – közel 60% – dolgozik egy-egy női kommandós. Hajni: Ne érts félre, gyakran minket jó értelemben „használnak”. Sok esetben jó, ha van a csapatban nő. Mondjuk elfogáskor a célszemély mellett a feleséget, gyereket én nyugtatom. Fekete csuklyában? Hajni: Más szerepbe helyezem magam, és ezt érzik. Máshogy áll oda egy nő. Ez pozitív hatású. Anita: Volt olyan necces helyzet – begyógyszerezett anyuka, és az épületben bujkáló felfegyverzett apuka –, hogy ki kellett hozni két 3-5 éves gyereket. Megfogtam a kisgyereket, aki az anyjába csimpaszkodott, rámnézett, kérdezte, hogy „te jó vagy”? Mondtam: „igen, jó vagyok”, és erre elengedte az anyját. Megérezte a hangomból is.

-


Beöltözve nem tudni, hogy nő vagy. Hajni: Elsőre nem. De ha a szemembe néznek, látszik. Még maszkban, sisakban is. Az empátia, a kiépített bizalmi háló meddig tart? Nyugtatod a családot, majd jó napot kívánsz, és lelépsz a TEK-es furgonnal? Hajni: Ha mennünk kell, mennünk kell. Anita: Nemcsak bevetések vannak, hanem előkészítések és civil ruhás feladatok is, ezek oroszlánrészét direkt mi végezzük. Kivonul az egység, és ugye a srácok nagydarabok, izmosak, feltűnőek. Mi nőként kevésbé vagyunk gyanúsak. Megnézzük a célszemélyt, leadjuk a srácoknak, hogy hol van, mi a helyzet. Sok múlik ilyenkor a mi felderítésünkkön. Egyszer egy pultost kellett alakítanom egy kávézóban. Megjött a „célosunk”,  kért egy kávét, dumáltunk, majd kiment. Akkor ugrott be, hogy nem kértem el a kávé árát. Kiszaladtam utána, hogy ne legyen feltűnő, mondom, elfelejtett fizetni. De azt sem tudtam, mennyibe kerül a kávé. Végül adott egy ötszázast.

„NEM RAKOK KOCKACUKROT A SZÁJÁBA”

Hogy néz ki egy hetetek? Hajni: 24 órás készenléti szolgálat, ha ezalatt nincs semmi, itt bent gyakorolunk (az interjú a fővárosi laktanyában, a TEK központjában készült – SB). Utána 72 óra pihenés. Ez nagy alkalmazkodást igényel a családtól. Anita: Van, amikor olyan készültséget látunk el, hogy ugyan otthon vagyunk, de lehet, hogy be kell jönnünk. Előfordul, hogy személyvédelmi feladatokba is besegítünk. Hogy kell elképzelni egy kivonulást? Lehajtott fejjel szorongtok a kocsiban vagy egymást hergelitek? Hajni: A protokoll szerint öt percen belül el kell indulnunk. Ahogy jönnek az információk, megy feljebb az adrenalin. Ha nincs sok időnk, akkor menet közben zajlik a taktikai eligazítás, feladatleosztás. Anita: Fel vagy spannolva, van egy kis gyomorideg, de amikor benne vagy a munkában, mindez megszűnik. Nincs már agyalás, hogy mi lesz, mert erre készülünk folyamatosan. Van ácsingózás, mint a kispados játékosnak, hogy milyen beosztást szeretnél kapni egy bevetésen? Anita: Tudjuk, mire oszthatnak be minket. A bevetéseknél, a „feketeruhás munkáknál” a személykezelésben van szerepünk, különösen amikor nő a célszemély, mert a magyar jog szerint egy nő ruházatának átvizsgálását csak nő végezheti. Ekkor lehet, hogy nekem kell bilincselnem.

TEK, Terrorelhárítási Központ

-


A tévében azt látni, hogy minden gyorsan történik meg, lerohantok valakit és kész. Hajni: Vannak esetek, amikor órákon át feszülten várakozunk, el lehet képzelni milyen ez beöltözve, tűző napon. Majd az elfogás hirtelen megtörténik. Az egész dolog varázslatos, alig várjuk, hogy dolgozhassunk. Anita: Ide nem lehet úgy bejönni melózni, hogy „na majd lesz valami”, mert itt tényleg lehet valami. Például kilövik mellőled a társad. Van akció közben interakció a gyanúsítottal? Anita: Néha van szóváltás. De legtöbbször nagyon meglepődnek. Hajni: Először nagy csönd van, aztán felengednek, és néha támadólag lépnek fel. Van, aki zavarba jön. Egyszer azt kérte egy elfogott, hogy adjak valami cukrosat neki, mert leesett a vércukra. Ilyenkor rendre intem, nyilvánvaló, hogy nem teszek kockacukrot a szájába. Erre van ott a doki (a TEK minden műveleti egységében dolgozik orvos – SB ). Mikor teszitek le a pontot az akció végén? Hajni: Amikor visszaülünk a kocsiba, érezzük, hogy jól teljesítettünk, sikerrel lezártuk. És ha majd a főnök is azt mondja. A félsz kétgyerekes anyukaként sem villan be? Hajni: Kicsit lenyugodtam. Nincs bennem, hogy meghalhatok. A TEK-nél már nagyon jók a védőfelszerelések, és a lehető legbiztonságosabb taktikával dolgozik a csapat. Nem vagyok heves, nem vágyom az első sorokba, mint régen. De már nem is ez a szerepem. Nőként el is kellett fogadnom, hogy a csapat segítése a feladatom, nem mehetek elől, nem lehetek egyes behatoló. Az a legnehezebb szerep? Anita: Igen. Mindenkinek tudjuk az erősségeit, de néha foroghatnak a leosztások. Van, aki pajzzsal jobb, van, aki jobban lő, de akad nálunk volt birkózó is, ő általában leteperi, bilincseli az embert. Mindannyian tudjuk, milyen helyzetben mit kell csinálni, és alakulhat úgy egy szituáció, hogy cserélődnek a poziciók.

„MEGTANULTAM MÉLYEBB HANGON KIABÁLNI”

A gyerekek tudják, mit dolgozik anya? Hajni: Nem. Még kicsik. És ha megnőnek? Egyáltalán beszélhetsz a „feketeruhás munkádról”? Hajni: Fogok nekik mesélni. Nagyjából rálátnak, volt itt bent gyereknap bemutatóval, rákaptak az ízére. Amikor a férjemmel megismerkedtünk, én már ezt csináltam, úgyhogy kénytelen volt elfogadni. Neki nagyon nehéz ezt elviselni. Félt engem. Civilként nem lát bele, nem nagyon beszélek a dolgaimról, mert nem szabad. Számára a munkám sötét folt. De volt, hogy megismert a Kékfényben egy elfogási videón. 24 órát vagyok férfiakkal összezárva, kicsit féltékeny is. A szűk család tudja, de a távolabbi rokonoknak csak annyit mondok: a rendőrségen dolgozom. Anita: Néhány hozzám közelálló tudja, hogy hol dolgozom, idegenekkel nyilván nem beszélek erről. De a privát szféránkat azért megtarthatjuk, a közösségi oldalakról sem vagyunk letiltva.

TEK, Terrorelhárítási Központ

-


A magánéletet és a munkát mennyire tudjátok elválasztani? Ha verekedés van egy aluljáróban, odalépsz? Anita: Ha egyenlőek az esélyek, igen. Ha mondjuk öten vannak, kihívom a rendőrséget. A jogszabály is úgy szól, hogy csak akkor kezdhet bele egy rendőr az intézkedésbe, ha előreláthatóan azt eredményesen be is tudja fejezni. De nem álmodok esetekkel. Nem jó, ha otthon jön ki a feszültség. Nálam ez nem volt soha probléma, az aktuális partneremnek szerintem imponált is, hogy egy vagányabb csajszival hozta össze az élet. Hajni: A párom igen toleráns, de azért volt, hogy szólt, hogy ő szeretné viselni a nadrágot, tehát vissza kellett fognom magam, hogy ne legyek otthon irányító szerepben. Otthon inkább átváltok anyába. Szövődnek a TEK-en belül szerelmek? Anita: Előfordul. Hajni: Műveleti osztályon belül nem szerencsés, de nem is megengedett, kihathat a munkára. Nőként jobban megráz titeket egy eset, mint a „nagydarab”, kemény, vagy magukat keménynek mutató férfikollégákat? Anita: Nem igazán. Próbálunk felkészülni az extrém helyzetekre is. De azért pár éve volt egy durva családirtás. A kulcsi? Anita: Mi is ott voltunk. Én vezettem az autót, amivel a kórházba vittük. Az a pszichés állapot, amiben volt, ahogy nézett, amit mondott, nagyon elgondolkodtatott. Hajni: Távolságot kell tartanunk. Ha minden eset megviselne, nem tudnánk csinálni. Megpróbáljuk kizárni az érzelmeket. De persze teljességgel nem lehet. Nemrég egy vadász, aki előtte két embert megölt, felakasztotta magát, én találtam meg, az megrázó volt.

TEK, Terrorelhárítási Központ

-


Volt már kifejezetten necces, éles helyzetetek? Hajni: Nem. Eleve az elmúlt 10 évben csak pár olyan éles helyzet adódott, amiben fegyvert kellett használni, a leghíresebb a Széna téri túszejtős bankrablás volt. Anita: Szerencsére Magyarországon ritka az ilyesmi, ez itt nem Amerika, nincs mindennap lövöldözés. És a legjobb védőfelszereléseket kapjuk. Sokat bővültek a lehetőségeink, új eszközöket vezettek be. Jobb úgy kimenni egy munkára, hogy ha pl. az alanynál kés van, tudom, hogy nem kell lelőnöm, mert van nálam egy taser (sokkoló – SB). Nem az ölés a cél, hanem a helyzetmegoldás, minél kevesebb sérüléssel, maximális életvédelemmel. Találkoztatok militáns, az agressziót kifejezetten kedvelő kollégával? Hajni: Nehéz lenne eltitkolni akár csapaton belül, akár a rendszeres pszichológiai szűrés során. Sokan eleve elvéreznek a felvételi pszichológiai teszteken. Anita: Lássuk be, ahhoz, hogy rendőr legyél, a civilhez képest kicsivel több egészséges agresszió kell, ide meg még egy fokkal több. Meg kell tanulni a kontrollt, a csapat is ad visszajelzést. Sok kollégám a magánéletben kenyérre kenhető. A hatásgyakorlás egy adott szituációban előnyös és fontos lehet. A megfélemlítő ordibálást tanuljátok? Hajni: Mondjuk úgy, hogy a határozott személykezelést tanuljuk. Anita: Nekem időbe telt, amíg megtanultam nem sikoltozni, hanem mélyebb hangon kiabálni. Hogy ne olyan legyek, mint a Rendőrakadémiában a kis fekete lány.

Kovács Csaba


A nőiséget mennyire szorítjátok háttérbe a kommandós uniformissal? Hajni: Az öltözködési normát meghatározzák. Ha akarnék, akkor se hordhatnék műkörmöt a fizikai kontaktok miatt. De nem úgy kell elképzelni, hogy én otthon is bakancsban járok, szeretek nőiesen kinézni. Anita: Amikor felveszem az egyenruhát, a nőiességet félreteszem. Azért aki rendőrnek megy, kicsit vonzódik az egyenruhához. Civilben hordtok szoknyát? Hajni: Nem jellemző. Anita: Színházba is inkább nadrágban. A „nehéz” női periódusban máshogy reagáltok? Anita: A sportmúlt miatt nem. Úgy tanultunk meg élni, hogy ezek nem befolyásolják az életünket. A TEK-nél lenni eleve egy alkalmazkodás. A TEK-es férfikollégákhoz mennyire kell adaptálódni? Milyen a viszonyotok velük? Hajni: Abszolút a csoport tagjának érzem magam. Néha a hajamat is ők gumizzák be, mert ha már rajtam van a menetfelszerelés, akkor nem tudok hátranyúlni. Anita: Disztingválják magukat, de mivel mi egyedül vagyunk a csoportban, ők meg tucatnyian, gyakran nem feszélyezik, hanem eleresztik magukat. Mit gondoltok, bővülhet a női állomány? Anita: Nem szokványos szakma, vért kell izzadni. Csak az jöjjön, aki szereti a fiús dolgokat, lövészetet, akadálypályát, kék foltokat. Hajni: Ezzel viccelődnek is a fiúk, hogy „na, otthon mi lehet”. De én azt mondanám, hogy ez nem igazán való nőnek. Úgy érzem, nőként még többet kell teljesítenem az elfogadásért.

TEK, Terrorelhárítási Központ

-


Nemrég mondtad, hogy nincs megkülönböztetés. Hajni: Magunkkal szemben van fokozott elvárás, hogy én igenis meg tudom csinálni, bár ez az egész nagyon megviseli a szervezetet.  2010-ben volt meg a huszonöt munkaévem, és – az akkori jogszabályok alapján -  elmehettem volna korkedvezményes nyugdíjba, de nem akartam. Most meg már mások a jogszabályok. (Egyrészt eltörölték a korkedvezményes nyugdíjat, másrészt a kedvezményesen számított szolgálati idő is megszűnt, így a tényleges terrorelhárítási feladatokat teljesítők korábbi kétszeres szorzója, azaz az 1 év = 2 év rendszer is. Jelenleg a rendőrség minden területén azonos a szolgálati idő számítás. – SB) Anita: Attól függetlenül, hogy ugyanazokat a szinteket teljesítem, és ugyanakkor kerülök be a csoportba, mint egy férfikolléga, őket mégis előbb respektálják. Teszem azt, kimegy, leteper valakit, meg is bilincseli, onnantól kezdve ő bedolgozta magát a csapatba. Nekem erre kevesebb lehetőségem van, és sokkal többet kell letennem az asztalra, hogy elfogadjanak. Egy női kommandós karrierje meddig tarthat? Hajni: Amikor sok éve idekerültem a készenlétisektől, rögtön tiszt lettem, hadnagy. De tény, hogy a gyakorlati részen, a műveleti területen női vezető nem volt, szerintem nem is lesz. Ezt helyesnek is tartom. Nekünk itt felszámolóként ez a karrier csúcsa. A továbblépési lehetőségeket inkább az adminisztratív, irányító-segítő területek felé támogatják a TEK-ben, korábban erre is kisebb esély volt. Anita: Egyszerű oka van. Nőként fizikailag hamarabb elhasználódunk: mire odaérnénk az operatív vezetői posztra, kiöregszünk, nem tudnánk tartani a lépést. Meg aztán gyereket is kell szülni, nevelni. (A cikk elkészítésében Szabó Sziszka, Ambrus Éva, Onger Anikó és Fodor Gergely nyújtott segítséget.)