A korábbi teljes foglalkoztatottság nem állítható helyre

Techet Péter

VITAZÁRÓ


Ha más nem, az mindenképpen bizonyítja a magyar társadalom éretlenségét a feltétel nélküli alapjövedelemre, hogy a baloldal egyfajta saját rezsicsökkentési kampányt, a jobboldal pedig egykori MSZMP-sek akcióját látja csak az egészben. Ha a szegény bázeli antropozóf mozgalom, amely a svájci népszavazást leginkább támogatja, mindezt tudná…!

A feltétel nélküli alapjövedelem szükségességét néhány feltétel megléte, elfogadása mégis igazolhatja. Mik ezek?

Az egyik legfontosabb a bérmunka válsága. A technológiai fejlődés révén jelentősen csökkent és csökken a kézileg, fizikailag elvégezhető, elvégzendő munkák száma. Ugyan – ahogy Werner Eichhorst vitánkban is figyelmeztetett – valóban megjelennek, főleg a szolgáltató- és az ún. kreatíviparban új munkakörök, de ha ezek mind képesek lennének kiváltani a technológiai fejlődés miatt sokszor megszűnt teljes állásokat, akkor ma nem mindenütt a tényleges és burkolt munkanélküliség növekedne. Márpedig ma ez a helyzet, s nem csak Dél-Európában, de a mintaként kezelt Németorszgban is, ahol a munkanélküliséget gyakorlatilag csak azzal a schröderi-merkeli trükkel lehetett lecsökkenteni (mert tényleg történelmi mélypontra csökkent 2003 óta a német munkanélküliség), hogy a korábbi teljes, biztos állásokat ún. minijob-okra, korlátozott idejű, bizonytalan viszonyokra, kisfizetésű kismunkákra darabolták fel. Ma Németországban hétmillió ember ilyen minijob-ból él – azaz éppenhogy túlél.

A német “siker” azt bizonyítja, hogy hiába növekszik a szolgáltató- vagy kreaívipar, a korábbi teljes foglalkoztatottság nem állítható helyre. Két következménye lehet ennek: az egyik a dél-európai, ahol ragaszkodnak a korábbi teljes munkákhoz, nem akarják feldarabolni, “flexibilissé” tenni a munkaerőpiacot, de ennek révén egyre kevesebbek tudnak teljes munkakört betölteni, s a többieknek marad a munkanélküliség, a harmincévesen is még kilátástalan jövőkép, a másik út pedig a német, ahol a munkaköröket feldarabolták, flexibilissé tették, és így több millió ember minijob-ban dolgozik, vagy diplomásként is csak pár hónapos biztonságot nyújtó szerződésekkel tengődik.

Az ILO nemzetközi munkaügyi szervezet szerint is ugyan várható némi fellendülés a világgazdaságban, de a munkanéllküliség ettől még nem fog jelentősen csökkenni. Ugyanis a jelenlegi látható vagy bújtatott munkanélküliség nem időszakos, nem csupán a gazdasági lejtmenet eseti kísérő jelensége – hanem a bérmunka strukturális válságát mutatja. Nem lehet teljes foglalkoztatottságot és megélhetést biztosítani a jelelegi bérmunka-struktúra fenntartása mellett!

A jelenlegi helyzet vagy a munkanélküliség stabilizálódását, vagy az alacsonyan fizetett, bizonytalan, feldarabolt munkakörök elterjedését eredményezi. Ebből a spirálból adhatna kiutat a feltétel nélküli alapjövedelem, amely a megélhetést részben elválasztaná a bérmunkától, másrészről felértékelné a munkát, mert immáron nem a puszta megélhetés függne tőle, illetve olyan tevékenységek elvégzésére is vállalkoznának emberek, amelyeket ma az anyagi megbecsülés hiánya miatt kevesen választanak.

Ez persze átvezet egy másik feltételhez, amelynek megléte nem empirikusan igazolható, mint a bérmunka válsága, hanem igazából filozófiai-antropológiai feltételezéseken nyugszik, s ennyiben igencsak ingoványos.

A feltétel nélküli alapjövedelem ugyanis akkor működőképes, ha az emberek valóban tevékenyek szeretnek lenni, s nem csak a kényszer miatt dolgoznak. A bérmunka ugyanis ebből indul ki: nem jókedvünkből dolgozunk, hanem azért, mert különben éhen halunk, és így a körülmények rákényszerítenek valamilyen munka elvégzésére – ha mázlink van, akkor valami örömünket mégiscsak leljük e munkánkban, ha nincs mázlink, akkor tényleg csak azért dolgozunk, mert különben éhen halnánk. Ezzel szemben a feltétel nélküli alapjövedelem filozófiája abból indul ki, hogy a munka öröm, a tevékeny élet jobb, mint a lustaság, így nem tömeges lustasághoz vezetne a feltétel nélküli alapjövedelem, hanem ahhoz, hogy olyan munkákat is immáron elvállalnánk, amelyeket korábban éppen az anyagi szorítottság miatt nem tettünk volna meg.

Azaz a feltétel nélküli alapjövedelem eszerint nem szüntetné meg a munkát, hanem “csak” átértékelné társadalmi jelentőségét, jelentését, értékét. Ezt persze lehet idealizmusnak nevezni, bár az ellentétére, miszerint az ember alapvetően lusta lény, és csak a kényszer hatására hajlandó dolgozni, se találunk bizonyítékot. Mindkét állítás hipotetikus.

A feltétel nélküli alapjövedelemnek vannak anyagi feltételei is, elvégre a pénz nem a fán teremne továbbra sem, hanem a szétosztható pénzt valahol meg kell termelni.

Egy dogmatikus libertariánus erre rávághatná, hogy az állam csak ne osztogassa az én pénzemet – de ez nem ellenérv, mert az állam mindenütt szétoszt a közös vagyonból. Nincs olyan társadalmi modell – talán éppen az lenne a legutópisztikusabb –, ahol nincs állam (ahogy például Hans-Hermann Hope Las Vegas-i közgazdász-professzor hirdeti), s ahol nem szednek be adót, s nem jár semmiféle juttatás. Ez nem csak elképzelhetetlen, de minden szempontból igazságtalan is, mert igazolhatatlan, hogy a sokszor az emberi tehetségen, tevékenységen kívül álló okokból fennálló vagyoni különbségeket ennyire természetesnek vegyük.

Tehát államra szükség van, márpedig az onnantól kezdve azonnal újraelosztást jelent. A mai államok, a legliberálisabbak is újraosztanak. A feltétel nélküli alapjövedelem e tekintetben tehát nem is jelentene változást. Eddig is van újraelosztás, és a feltétel nélküli alapjövedelem mellett is lenne. Most azonban az újraelosztás folyamatos igazságossági és hatékonysági (elvi) viták és politikai ígérgetések foglya, másrészről jelentős bürokratikus apparátust és azzal járó kiadásokat igényel, azaz eléggé költséges is.

A feltétel nélküli alapjövedelem mindkét problémára megoldás lenne. Először is mindenkinek járna, és a paretoi elv értelmében már az önmagában elég az igazságossághoz, hogy senki se kerül egy intézkedés által rosszabb helyzetbe (és tényleg senki se járna rosszul, mert mindenki ugyanannyi összeget kapna, anélkül, hogy mindenféle igazságossági vitákba bonyolódnánk), másrészről pedig kiváltana számos jelenlegi újraelosztási transzfert, s ennek értelmében lehetne csökkenteni (esetleg meg is szüntetni) a szociális bürokráciát és az azzal járó kiadásokat.

Az az érv se állja meg a helyét, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem majd demagóg ígérgetésekbe hajszolja a pártokat, mondván mindegyik majd felfelé strófolná az “ingyenpénzt” – ugyanis ez a veszély ma is megvan (ma is agyba-főbe lehet ígérgetni a szociális kiadások tekintetében), illetve lehet olyan konszenzusos formában rögzíteni az összeget (például alkotmányban, négyötödös többséggel), amely kiszámíthatóságot, stabilitást, és éppen nem szociális demagógiát jelentene. Éppen a mai helyzet csábító a szociális demagógiára, mert ma könnyedén lehet emelgetni, ígérgetni, különféle szociális juttatásokban részesülő különféle csoportokat (nyugdíjasok, betegek, egyetemisták, munkanélküliek, kisgyerekesek, nagycsaládosok, stb) egymás ellen kijátszani.

A feltétel nélküli alapjövedelem ennél tisztább ás átláthatóbb lenne: mindenkinek járna annyi összeg, amely egy minimális megélhetéshez elegendő (ez persze az MSZP javasolta 50 és 75 ezer forintos összegnél mindenképp több, mert az 50 és 75 ezer forint legfeljebb feltétel nélküli szociális segély, de nem alapjövedelem, mert ennyi pénzből túlélni sem, csak lassabban éhen halni lehet), de csak annyi járna (tehát nem lenne ilyen-olyan kiskapu), és mindenkinek (tehát nem lennének valakik “egyenlőbbek”).

E modell nem is szocialisztikus, mert nem tényleges egyenlőségre törekszik, a piaci viszonyokban kialakult fizetési és vagyoni különbségeket nem számolná fel (elvégre a feltétel nélküli alapjövedelem szegénynek és gazdagnak egyaránt járna, a szegény szegény maradna, a gazdag meg gazdag, de a szegény nem lenne teljesen kiszolgáltatott, a gazdag pedig szolidaritást vállalna ezáltal vele). Tehát a feltétel nélküli alapjövedelem a jelenleg is létező újraelosztó államot nem számolná fel, nem tenné újraelosztóbbá – pusztán egyszerűsítené működését és elveit.

Persze az egyik legfontosabb alapfeltétel, hogy legyen egyáltalán újraosztható vagyon! Azaz szükség van megfelelő adómorálra, mert leginkább az adókból fedeznék a feltétel nélküli alapjövedelmet. Ez nem egy irreális feltétel, elvégre a tőlünk északnyugatabbra lévő államokban természetes az adózás, Skandináviában a magas adók mellett is igen alacsony az adóelkerülési kedv – de kérdéses, hogy ugyanez elmondható-e Magyarországról is.

Persze még ez sem ellenérv, elvégre a jelenlegi alacsony adómorál mellett is tud újraosztani a magyar állam – így a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetése esetén legfeljebb azt osztaná (egy alacsonyabb szinten) újra, s nem a jelenlegi halom szociális juttatást. Pogátsa Zoltán vitánkban ki is mutatta, hogy erre a jelenlegi magyar költségvetés számai mellett is van lehetőség – így a bevezethetőség pusztán a politikai és társadalmi akarattól függ.

Meg attól a hajlandóságtól, hogy készek vagyunk-e másképp viszonyulni a munkához, mint eddig? Készek vagyunk-e a bérmunkára épülő társadalom egyértelmű válságából egy új társadalomba átlépni, ahol a munka és a megélhetés nem olyan szorosan kapcsolódna egymáshoz, mint mostanság, s ahol a szociális ellátások nem igazságossági és politikai méricskélések eredményei, hanem egyszerű, mindenkinek járó automatizmusok lennének?

Számos kérdés természetesen még nem tisztázott. Például, hogy mennyi legyen az összeg. Az MSZP által javasolt 50 és 75 ezer Ft nem váltana ki számos szociális ellátást, így egyfajta ingyenpénz lenne csak, amely akár tényleg terhelné a költségvetést. De ha az összeg 150 ezer Ft lenne, akkor amellett már törölni lehetne számos juttatást (ezen összegig akár a nyugdíjakat is), így megvalósítható lenne, és egyszerűbb megoldásra vezetne, mint a mostani újraelosztás. 150 ezer forintos összeg már eleget tenne annak a célnak, amire Svájcban az ottani népszavazás kezdeményezői szerint 2000-2500 svájci frankra van szükség: azaz a minimális megélhetésre. Aki 2000-2500 svájci frankot keres, az még messze nem él fényesen, messze nem jópolgári életmódot tud magának biztosítani, de azért nem lesz kiszolgáltatott. 2000 svájci frankból jól nem, de megélni lehet. Magyarországon 150 ezer Ft-ra lehetne talán ezt mondani: túlélésnél többet, jólétnél messze kevesebbet biztosítana. Azaz a 150 ezer Ft arra elég lenne, hogy át lehessen vészelni munkanélküli időszakokat, s ne kelljen megalázó munkákat elvállalni, de – feltéve, hogy a (magyar) ember antropológiailag nem a tisztes szegénységre és lustaságra vágyik – igenis ösztökélne munkavállalásra. És azon kereset már a 150 ezer Ft-hoz hozzáadva mindenképp jólétet teremthetne, anélkül, hogy bonyolult és költséges szociális bürokráciára és kiadásokra lenne szükség.

Ez vitaalap lehetne. Magyarország ma azonban hátrafele halad, rezsicsökkentésnek örül, munkaállamot épít, kétkezi munkásokat akar, összeszerelő műhely akar lenni, és éppen az emberek növekvő nyomorát és anyagi kiszolgáltatottságát dobja be érvként az olcsó munkaerőt kereső nyugati cégek versenyébe. Magyarország célja ma annyi, hogy addig csökkentse a munkavállalói jogokat, addig nyomja le a béreket, amíg egy ingolstadti úrnak is megéri a gyárát ide költöztetni. Ha azonban Románia bevezetné a legális gyerekmunkát, azonnal odatelepülne át. Ha Magyarország belemegy ebbe a versenybe, akkor rövid távú munkanélküliség-csökkenésért cserébe hosszú távra taszítja nyomora munkavállalóit.

Ezzel áll valóban szemben a feltétel nélküli alapjövedelem ötlete. Ez azonban persze még nem érv a realitása és megvalósíthatósága mellett.


Min segítene a feltétel nélküli alapjövedelem?


A kreativitást erősítené, a szegénységet csökkentené
A lustaságra ösztönözne, a szorgalom ellen hatna

SZAVAZAT UTÁN