A könnyeket is meg lehet unni – Lány kilenc parókával

-

A címszereplő kilenc parókájából és kilenc új személyiségéből akár egy jó filmet is lehetett volna készíteni. A rákos lány sztorija inkább sikerült esti tévédrámának, mint valódi mozinak. Igazán kár, hogy nem tekerhettünk át néhány részt.


Mondják, a macskáknak kilenc életük van –így van ezzel Sophie, a Lány kilenc parókával című német-belga film főhőse is, akinek különböző hajzuhatagai különböző személyiségekkel is járnak egyúttal. A lánynak fiatalon, 21 éves korában kell szembesülnie a rákkal, ez a film pedig az ő betegséggel folytatott küzdelmét mutatja be, leginkább tévéfilmbe illő módon.


Nagyjából a huszadik perctől érezhető, hogy az érzelgős történet alapsztorija egy „betegségem története” típusú, nem a legjobban megírt regényből származhat. És tényleg: Sophie Van Der Stap 2006-os könyve arról számol be, hogyan szállt szembe a fiatal nő a rákkal.

A Hangyák a gatyában című borzalmat, és a Sophie Scholl életéről szóló filmremeket jegyző Marc Rothemund nem kreatívkodta túl a feladatot: a történet egy részét a főhősnő narrációjából tudjuk meg, aki helyenként egészen közhelyes igazságokkal bombázza a nézőt. A bestsellerben még csak-csak működőképes elemek egy művészfilmben már nagyon nem mutatnak jól. Az elnagyolt, papírízű karakterek – az apa figurája valami sitcomból léphetett elő –, és a folyamatosan beszélő főhős azt sugallják, hogy Rothemund nem igazán mert hozzányúlni az alaptörténethez.



A címben is jelzett szálból sokat ki lehetett volna hozni. Adott egy lány, aki a borzalmas valóságból újabb és újabb képzelt személyiségekbe menekül. Van Blondie és van Sue, a filozófiatanárt elcsábító fekete és a bulis szöszi, akiktől aztán tanul a saját magát kereső Sophie is. A történet érdekes is lehetett volna, ha Rothemund nem redukálja az egészet arra, hogy Sophie időnként felölt egy másik parókát és elmeséli a nézőknek, mit kell tudni az új énjéről.


A film sportot űz abból, hogy a legkönnyfacsaróbb pillanatokat szinte dobpergéssel vezeti fel. A néző számára is megindító, amikor a szülők és barátok szembesülnek a betegséggel, de a huszadik elérzékenyült jelenet után kezd sok lenni az egészből. Arra pedig, hogy lehet máshogy rákfilmet csinálni, példa a Sarah Polley főszereplésével készült Az élet nélkülem. Abban a halálos betegséggel való szembesülés és együtt élés mindenféle hatásvadászat nélkül tud megindító lenni. Itt meg könnyek, könnyek és könnyek próbálják ugyanazt a hatást elérni.

Azokban a jelenetekben sikerül elgondolkodtatni, ahol nem uralkodik el a túlmagyarázás. Tudjuk, érezzük, mennyire súlyos, amit látunk, és szerencsére Sophie nem rágja a szánkba a tanulságot. De sokkal több ilyen jelenetre lenne szükség.


A Sophie Scholl megrendezéséért Rothemund elvihette Berlinben az Ezüst Medve-díjat


Sokkal jobban tették volna, ha a Lány kilenc parókávalt egyből tévéfilmként kezdik értékesíteni. Többször volt olyan érzésem, mintha egy családi filmsorozat képei peregnének a szemeim előtt. Máskor meg mintha a német RTL este tízes családi drámáját látnám. Annak tökéletes is lenne az egész: megnézzük, sírunk egy jót, majd a fal felé fordulunk és alszunk – nem kell a moziból hazafelé tartva végig azon gondolkozni, mire is szolgált ez az egész.