A kisfiú meg az őszinte oroszlánok

Fotó: Fortepan / MHSZ / Fortepan / MHSZ

-

A Szelídíthetetlen Oroszlánok nem mismásolnak, ők most a FIFA legőszintébb csapata – pénz beszél, repülő fölszáll, oroszlán szelídül. Arról, hogy ilyen előzmények után beesve a tornára, minimális akklimatizációval, összeveszve országgal-világgal mire lehet menni, sejtésem nincs, de ha nekik mindegy, nekünk ne fájjon a fejünk miattuk.


Íróválogatott - Fodor Péter

A vegyes emlékezetű nyolcvanas évek derekán egy alföldi kisvárosban az általános iskolai bizonyítvány „harmadik osztályba léphet” határozata praktikusan annyit jelentett számomra: bő két hónap múlva veletek újra, csak épp már nem a remek betonpályával bíró szürke, hanem a teljesen pályátlan sárga iskolában. Ha nincs pálya, az nem pálya. Kisiskolás a teljes idegösszeomlás szélén, s a nem enyhülő tanácstalanság szorongató markában. Mégis mi a csudával fogjuk eltölteni a tantermen kívüli óráinkat? Ődöngünk körbe-körbe a sárga iskola udvarán, vágjuk a cetlit, s bízunk abban, hogy gyorsan elmegy az a két év, amit itt kell elszenvednünk, s ami elválaszt bennünket a felsősök piros iskolájától, amelynek szép, új tornaterme és udvarán ránk váró focipályája van. Amikor nem kellett tanulni (sokat kellett: müssen is, sollen is), akkor lehetett rúgni a bőrt – ez gyermekként egyenes út volt a boldogsághoz. A Kádár-rendszernek még a kései szakaszában is voltak annyira eseménytelenek a mindennapok, hogy daily routine-nak a kettő dialektikája bőven megtette. Külső ösztönzőként elegendő volt a helyi vasutascsapat, hol az NB III-ban, hol a megye I-ben: apámmal a meccsen, szünetben a kocsmában, ami Esterházy Péternek a „sör keserű büdöse”, az nekem a talponállóban a kisüveges kóla szén-dioxid tartalmának robbanása előbb az orrban, aztán a gyomorban, a második félidőben némi émelygés – jó volt, ha vége volt, lehetett hazamenni, udvaron dekázni, szomszéd srácokkal az utcán játszani. S mellé az a két világbajnokság, amin még kint volt a magyar válogatott: 1982-ben 10-1 Salvador ellen az első televíziós élményem, amire képes vagyok visszaemlékezni, s aztán az egyszerre túlbeszélt és máig kibeszéletlen irapuatói megsemmisülés. A kettő között a Videoton csodaszerű UEFA-kupa menetelése a döntőig, aztán tíz esztendő múltán a Ferencváros a Bajnokok Ligája csoportkörében még egyszer lelkessé tett. De valójában úgy rémlik, hogy Mexikó után a magyar bajnoki meccsek is egyre rosszabbak lettek, ültünk otthon a faterral, akkor még voltak vasárnap délben is tévés meccsek, vártuk, hogy a Fradi-Vasason történjen valami, ólomlábakon járt az idő – édesanyám ebédhez hívó szava mentett föl bennünket a további reménytelen várakozás alól.


A magyar labdarúgás története maga a megszakított történelem, de nem úgy szakadt, ahogy az ország története: az 1938-as és az 1954-es Magyarországot egy világ választotta el egymástól, miközben e két évben játszottunk (vesztes) világbajnoki döntőt, s hiába fordították ki sarkaiból a kommunisták 1948-tól a honi sport intézményrendszerét, Sebes Gusztáv (maga is kifordító) tudta, hogy mit kell megőrizni a futballban a háború előtti korszak szakmai tudásából. Nálam a cérna inkább elfogyott, mint elszakadt – előbb kikoptam a hazai bajnoki közvetítések elől, aztán egy bokatörésből fölépülvén a kispályán is kihunyt a lelkesedésem, ment még, de már nem volt az igazi, féltettem magam, úgy meg nem lehet. A boka egyébként néhány nappal azt követően reccsent, hogy leadtam az egyetem illetékes hivatalában disszertációmat a magyar széppróza és a sport kapcsolatáról. Ha össze tud nőni, ami összetartozik, akkor talán el is tud válni. Nem váltunk mi persze el, csak átalakult a kapcsolatunk: közösségi játék helyett egyéni erőfeszítés hetente többször (ahol csak magára neheztelhet az ember, ha nem úgy megy, ahogy kéne), magyar futballtörténelem és mozgókép mennyben (pl. Régi idők focija), pokolban (pl. Civil a pályán) kötött házassága kutatási témaként egy ideje, a televízióban meg több amerikai, mint európai foci. S noha a futballpályán kevesebb beszéd is bőven elég lenne (lásd jó példaként bármely másik labdás csapatsportágat), a róla való diskurzus összetetté válása mifelénk is csak bekövetkezett az elmúlt években. Ahogy egyre természetesebbé vált a csúcsfocihoz való mediális hozzáférés, és az alulról építkező civil blogszféra tekintélye nőtt, nálunk is egyre több olvasót vonz az elemző beszédmód. Nemcsak nézni, de érteni is. Mindeközben persze a sport nem pusztán hideg fej és megtervezett stratégia, de legalább annyira az elragadtatás pillanatainak ígérete is. Látni, hogy valakik nagyon értik a dolgukat; hiszik, merik, teszik; hogy a tehetség, a munka és az állhatatosság elnyeri méltó jutalmát. Hogy mégiscsak van igazság a földön, hogy a hazug embert hamarabb, mint a sánta kutyát, hogy a galádság elnyeri méltó büntetését. Az a futball, amely mindezek ígéretét nem hordozza magában, számomra akkor sem vonzó, ha az ország jelenlegi legjobb stadionjában, a lakásunktól 10 perc járóföldre, felekezetem elöljárója által (is) megáldott gyepen zajlik. Ha a foci olyan, mint az élet, akkor az kevés (vagy túl sok, mert egy is elég belőle, nem kell megkettőzni).

Fecsegek itt össze-vissza, miközben a szerkesztői útmutatás szerint csapatomról, a sorsolás szeszélye (ja, persze, meleg golyók, hideg fröccsök) folytán nekem Kamerun világbajnoki esélyeiről kellene írnom. S ha figyelmesen végigszenvedtem volna a magyar klubcsapatok tavaly nyári, minden képzeletet alulmúlóan gyors búcsúját a nemzetközi kupáktól, aztán a vb-selejtezők hirtelen történelmi léptékben is emlékezetesen csúffá váló befejezését, a korosztályos válogatott vesszőfutását Albánia és Gibraltár ifjaival szemben, valamint a számomra minden szegmensében (finanszírozás, igazoláspolitika, utánpótlás-nevelés, önszínrevitel stb.) értelmezhetetlen honi „pontvadászatot”, most úgy várnám Eto'o-ék első meccsét Mexikó ellen, mint a tömegkultúra marxista tanmeséjében az egyszeri proletár az esti filmet: olyan világot mutasson számára, amely elfeledteti sajátját. „Szórakoztatva lenni annyit jelent, egyetérteni.”


Midőn ezeket a sorokat írom, a kameruni csapat épp fölhagyott immár hagyománnyá érett szokásával, a sztrájkkal, amellyel az ország labdarúgó szövetségét szokták a játékosok meggyőzni a premizálás újragondolásának szükségességéről. A „munkabeszüntetés” híre vasárnap jelent meg a magyar sajtóban, s alig néhány óra múlva már látszott a hozzászólásokból, hogy Kamerun jó eséllyel megszerezte a legellenszenvesebb vb-induló dicstelen címét. Ha azokra a korrupciós botrányokra gondolunk (pénz, pénz, pénz!), amelyekkel az elmúlt években s közvetlenül a mostani torna előtt is a FIFA „igyekezett” elérni, hogy elmenjen a kedvünk az egésztől (a rendező Brazíliában még el sem kezdődött, de már sokaknak elment), olybá tűnhet, Kamerun, mint csöppben a tenger. Viszont Eto'o és társai legalább nem árulnak zsákbamacskát, nem suba alatt kérik a (csúszó)pénzt, nem játszanak bundameccset vb-fölkészülés címén Skócia ellen (lásd Nigéria=két öngól), hanem megmondják, mennyi, az annyi. A Szelídíthetetlen Oroszlánok nem mismásolnak, ők most a FIFA legőszintébb csapata – pénz beszél, repülő fölszáll, oroszlán szelídül. Arról, hogy ilyen előzmények után beesve a tornára, minimális akklimatizációval, összeveszve országgal-világgal mire lehet menni, sejtésem nincs, de ha nekik mindegy, nekünk ne fájjon a fejünk miattuk. Négy éve Dél-Afrikából pont nélkül, mínusz hármas gólaránnyal utaztak haza, ez a teljesítmény akkor – úgy hírlik – átszámolva kb. 20 millió magyar forintot ért.


Mexikóval, a tömény italok, a fűszeres ételek és a vérbő lányok hazájával Kovács Péter azonosul.