A jövőt elhagyjuk és beköltözünk a múltunkba

András Gerő

történész, az ELTE BTK és a CEU professzora


Magyarország 2011 áprilisában elfogadott Alaptörvénye – alkotmánya – tartalmaz egy előbeszédet, amelyet a törvényalkotók Nemzeti Hitvallásnak kereszteltek el. A Nemzeti Hitvallás 33 mondatot tartalmaz, s ezek között szerepel olyan, amely nemzeti múltunk – történelmünk – törvényerejű értelmezését jelenti. Az már önmagában problematikus, hogy egy alkotmány miért ad kötelező érvényű sorvezetőt a tudományos és értelmezési szabadság nélkül fuldoklásra kényszerített történettudomány számára. Határozott meggyőződésem szerint egy magát szabadnak gondoló országban nem elfogadható, hogy a minden állampolgár számára kötelező érvényű alkotmány történeti értelmezéseket foglaljon magában. Ha van törvény által előírt kötelező értelmezés, akkor nincs szabadság; ha nincs tudományos szabadság, akkor nincs szabad szellemi élet se. Ilyen kötelező értelmezést magában foglaló mondat az is, miszerint: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezések visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.” (Magyarország Alaptörvénye 2011. április 25. Magyar Közlöny, 43. szám) Az Alaptörvény idézett mondata professzionális értelemben szinte csak kívánnivalót hagy maga után; jószerivel minden elemében problematikus. (Nemzeti Hitvallást érintő kritikám megjelent: Gerő András: Eseteim az Alkotmánnyal. ÚMK, Budapest, 2011. 51-94.pp.) Ha a nemzeti függetlenség elvesztését egy megszállástól számítják, akkor visszaállta egy másik megszállás vége lehet. Magyarországról a szovjet csapatok kivonulása 1991. június 19-én fejeződött be, az ország szuverenitását gúzsba kötő, a szovjetek által uralt katonai szövetség, a Varsói Szerződés jogi felszámolása, 1991. július 1-jén következett be. Közjogi értelemben Magyarország önrendelkezése 1990-ben nem volt teljes; ahogy köznapian mondanánk: 1990-ben még itt voltak az oroszok. Tehát tényszerűen nem áll az 1990. május 2-i időpont. De az sem igaz, hogy ez a nap lenne a magyar alkotmányos rend és az új demokrácia kezdete. A magyar alkotmányos rend kezdete az 1989. október 23-án kihirdetett, ideiglenesnek szánt alkotmány (a szöveg 21 és fél évet élt). A már létező alkotmányos rend alapján írták ki az 1990-es választásokat, s éppen ezért az új országgyűlés megalakulása „csak” a magyar demokrácia, s nem az alkotmányos rend kezdete. A Nemzeti Hitvallás idézett passzusa egy időponthoz társít olyan fogalmakat, amelyeknek működése egy időben is tagolt folyamat eredménye volt. Természetesen a Nemzeti Hitvallás gondolkodási-módszertani hibája érvényes a német megszállást rögzítő időpontra is. Ők innen számítják a nemzeti önrendelkezés elvesztését. A német megszállás egy olyan katonai akció volt, amelyet követően a király nélküli királyság kormányzója a helyén maradt, a magyar államapparátus folytonosságát nem megszakítva zavartalanul továbbműködött, és az akkori hatalmi elit nem jelezte a lépés illegitim voltát. Mindez valószínűleg összefüggött azzal, hogy a megszállást megelőzően ugyanez a hatalmi elit nyitott volt mindazokra az érdekekre, értékekre – egyszóval politikára –, amelyeket a német megszállás brutálisan realizált. Különösen az utólag született emlékiratokból tudjuk azt, hogy a folyamatokat viták, eltérő politikai szándékok színezték, s azt is, hogy közülük nem mindenki örömként élte meg a közvetlen német katonai jelenlétet. Magyarország a megszállás előtt is a Harmadik Birodalom szövetségese volt, de a német vereség egyre valószerűbbé válásával ingadozó, vonakodó szövetségessé vált. A Wehrmacht többek között azért szállta meg az országot, hogy a további vonakodásnak elejét vegye. De az is igaz, hogy a hatalmi elit komoly ellenállást nem fejtett ki, mert még mindig erőteljesebb volt a szövetségesi kötődés, mintsem az eltávolodás mozzanata. Az ország szuverenitása a megszállást követően kétségkívül korlátozottabb lett, de nem számolódott fel. Jól jelzi ezt a tényt, hogy a kormányzó képes volt az elindított deportálásokat egy idő után – sokféle politikai nyomás okán – leállítani, s képes volt arra is, hogy idővel saját emberét nevezze ki miniszterelnöknek, és megszervezzen egy elég amatőr módon végrehajtott kiugrási kísérletet. A magyar államapparátus, illetve erőszakszervezetek pedig – az előző évtizedek szuverén módon kialakított permanens és változó erejű állami antiszemitizmusa következtében – zökkenőmentesen csatlakoztak a nácik zsidóirtó politikájához. Nem hogy nem állt ellen, hanem túlteljesítve hajtott végre. A magyar állam a megszállást megelőzően önként tette azt, amit a megszállást követően katonai jelenléttel is nyomatékosítottak. Tehát itt is folyamatról van szó, amelyben a megszállás csak az egyik eseménytörténeti állomás volt. Az addigi önkéntességből – nem mindenre kiterjedő és nem korlátlan – kényszerpálya lett. Úgy vélem tehát, hogy a probléma igazi gyökere a Nemzeti Hitvallás, illetve – a konkrét esetben – az adott, alkotmányban rögzített mondat. Úgy tűnik, hogy a lehetséges professzionalitás és az alaptörvényben rögzített állítás ellentmondásban áll egymással, s ez az ellentmondás nem kibékíthető, nem feloldható. Innentől persze az a kérdés, hogy a magát konzervatívnak valló parlamenti többség miért tesz identitáspolitikája egyik alapjává egy tényszerűen nyilvánvalóan nem igazolható konstrukciót? Tehát a kérdés nem az, hogy professzionálisan miként értékeljük a német megszállás történeti helyét, hanem az: miért érezte 2011-ben a törvényalkotó feladatának, hogy kijelölje a kötelező interpretációs keretet? Nehéz erre egyértelmű és minden igényt kielégítő választ adni. Éppen ezért szövegemnek ezen része inkább alappal bíró vélekedésnek, mintsem zárt logikájú okfejtésnek tekinthető. Benyomásom szerint itt is egy sajátos fejlődéstörténetről van szó, amit ebben a rövidke írásban csak jelezni tudok. A ’90-es évek második felétől a magyar jobboldal fő iránya a polgári identitáspolitikában rejlett. Ennek számtalan retorikai jele volt; például az, hogy intézményesítették a „polgári párt” kifejezést, és identitáspolitikájukban 1998-2002 között a magyar polgári múlt előképeihez nyúltak vissza; azokhoz, akiket konzervatív-liberálisnak lehetett nevezni (Tisza István). Ez a vonulat részben 2010 után is folytatódott, hiszen az adott politikai tábor vezetése Széll Kálmán tervben, Wekerle Sándor Alapkezelőben és hasonlókban gondolkodott. A hangsúlyváltás az új Alaptörvénnyel következett be, illetve azzal a retorikával, amely már a 2010-es Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat nyomán egyre nagyobb súlyra tett szert. (Erről a kérdésről elemző írásom jelent meg: Gerő András: Az új rend hitvallása. In Uő.: Szétszakított múlt. Habsburg Történeti Intézet, Budapest, 2012. 203-240.pp.) Itt már a polgári értékvilág háttérbe szorult, s előtérbe került az a nemzeti identitás, amely az Európai Uniót inkább ellenségnek, mintsem legfőbb szövetségesnek láttatta; a külföldi tőkét ellenfélnek, és nem a magyar gazdaság hajtóerejének tételezte; az ország szövetségi lehetőségeit – legalábbis szavakban – nem nyugaton, hanem keleten kereste, keresi. Mindez a „magyar” érdek nevében fogalmazódik meg, s nemzetünket úgy láttatja, mint amelyik szabadságharcot folytat azokkal szemben, akik egyébként hivatalosan a szövetségesei. Ez az identitáspolitikai elképzelés kezdettől fogva összefonódott a magyar mint világnemzet gondolatával, illetve azzal, hogy a magyar politikai közösség tagjává teszik a határon túli magyarokat is. Ennek egyik szimbolikus politikai megfelelője a 2010-ben törvénybe iktatott Nemzeti Összetartozás Napja, amit a köznyelv csak Trianon-emléknapként emleget. (Lásd: Gerő András: A Nemzeti Összetartozás Napja. In Uő.: Nemzeti történelemkönyv. Habsburg Történeti Intézet, Budapest, 2013. 111-146.pp.) Ha egy politikai tábor önmagát a nemzeti értékek kizárólagos letéteményesének látja, és kormánya elég hangsúlyosan tesz is azért, hogy ez így legyen, akkor beindít egy olyan logikát, amely felértékeli a magyar nacionalizmust is. Bizonyos értelemben ez előbb-utóbb kalkulálhatatlan, nehezen uralható folyamattá válik. Jól jelzi ezt, hogy míg a Nemzeti Összetartozás Napja esetében a törvény szintjén meg kívánták haladni Trianont, ténylegesen az történik, hogy országszerte Trianon megemlékezések jöttek, jönnek létre, s ezzel a két háború közti revíziós gondolkodás paneljait idézik fel. A Horthy-éra nyelve a magyar politikai köznyelv egyik lehetséges részévé vált. Egyre világosabb, hogy a magyar kormányzat identitáspolitikájának alapja a magyar nacionalizmus. A fentiekben ennek csak néhány látható jelét villantottam fel, de ennél persze többről van szó. Így például az egyik következmény az, hogy elindult a Horthy-korszak differenciálatlan identitáspolitikai felértékelődése, amihez egyébként a szaktudomány jó néhány képviselője is partner. Az identitáspolitikai felértékelődés jele, hogy a Kossuth teret az 1944 előtti formájába kívánják visszaállítani – ami egyértelműen azt jelzi, hogy az 1944-től napjainkig tartó időszakot (azaz a közelmúltat) ki akarják iktatni. A múltat helyreállítjuk, a közelmúltat végképp eltöröljük. Sorra-rendre rehabilitálódtak, illetve a jobboldali kánonba beemelődtek olyan figurák, akik mind a magyar nacionalizmus két háború közötti – revíziós gondolkodással és antiszemitizmussal töltekezett – változatához kötődnek. (A még leginkább történeti előképként vállalható Bethlen Istvántól Wass Albertig, Nyírő Józsefig, Tormay Cecileig, Teleki Pálig, Prohászka Ottokárig, stb.) Tehát én úgy látom, hogy a magyar nacionalizmus lett az identitáspolitikai fundamentum, és ezért értékelődik fel a két háború közötti Magyarország. A folyamatnak léteznek gátjai is, amelyek abban állnak, hogy egy-egy szimbolikus politikai esemény tekintetében más identitáspolitikák indulnak el, amelyek aztán konfliktusokat eredményeznek. Nem gondolom, hogy egy „mesterterv” működne. Sokkal inkább úgy vélem, hogy maga a nacionalista logika tör magának utat – sokszor kontrollálatlanul és öntörvényűen. Megítélésem szerint ennek eredménye a Nemzeti Hitvallás is, s ennek következménye az a sok lépés, amely utólag meg kívánja teremteni a magyar nacionalizmus két világháború közötti kultuszát, feléleszteni nyelvezetét, gondolkodási mintázatait. Kérdés persze, hogy egy XXI. századi, Európai Unióba tagolódott Magyarország számára életképes recept-e egy olyan nacionalizmus feltámasztása, amely a XX. század első felét jellemezte? Van-e jövője egy ilyen identitáspolitikának? Úgy látom, hogy ez egy lehetséges irány, de ára is van. Előnye, hogy jól érzékelhetően képes belső hatalmat konzerválni, illetve energiával ellátni, de másfelől az országot Európa közepén egyfajta eszmei skanzenná teszi. Ha valaki „eszmetörténeti régészetet” kíván gyakorolni, akkor Magyarország ideális talaj lett számára. Furcsa, egzotikus, avíttas jelenséggé válunk Európában. Vizuálisan ezt jelzi, hogy milliárdokért átszabjuk a Kossuth teret, s olyan egykor volt szobrokkal (remake-ekkel) rakjuk tele, amelyek semmilyen értelemben nem utalnak a XXI. század szellemére, művészetére. A jövőt elhagyjuk, és beköltözünk egykor ránk dőlt, lakhatatlanná vált múltunkba.  

1944. március 19.: Német megszállás vagy magyar felelősség?


A német megszállás az addigi magyar politika folytatása
Nem magyar bűn, hanem magyar trauma

SZAVAZAT UTÁN