A holokauszt-emlékezet véres torka

János Pelle

publicista

A holokauszt-emlékezet véres torka


Képzavart sugalló, de rendkívül kifejező cím egy cikknek, mely a „magyar emlékezetpolitikáról” szól. Nem én találtam ki, hanem Kőbányai János, aki Múlt és Jövő zsidó könyvkiadó interneten ma megküldött hírlevelében népszerűsíti Randolph. L. Braham új kötetét. Kifejező, szimbolikus rajz látható rajta. Asztali órát ábrázol, a számlapján már elmúlt éjfél. Alatta lángok lobognak, úgy, mint Salvatore Dali égő, olvadó órákat megjelenítő festményein. De hogy itt nem egy szürreális vízióról van szó, konkrét évszámok mutatják. Felül a 70-es szám, ami az évfordulóra utal. Alul pedig, hogy senkinek ne maradjanak kétségei, két dátum: 1944-2014. A magyar emlékezetpolitika megoldatlan kérdései a „körmünkre égnek”. Megválaszolásuk, vagy legalább az elindulás a kollektív traumák feloldása felé vezető úton nem halogatható tovább. Az 1944 március 19-i német megszállás áldozatait megörökítő emlékmű körüli, hihetetlen erővel fellángoló, pillanatok alatt átpolitizálódó vita, továbbá a Sorsok Háza körüli disputa, és azok a reakciók, melyeket Szakály Ferenc történész elfogadhatatlan kijelentése idézett elő, egyértelműen azt mutatják, hogy a különbözőképpen megélt huszadik századi magyar történelem még mindig fájó seb a többség és a kisebbség számára, és sürgősen hozzá kell kezdeni a gyógyításhoz. Nem lehet úgy vitatkozni az 1944-es tragédia szimbolikus és vizuális megjelenítéséről, tanításáról, múzeumi bemutatásáról stb., ha nem vesszük figyelembe azt, hogy miként élte át a korabeli magyar társadalom a második világháború utolsó, különösen tragikus évét. Milyen nyomot hagyott az emberekben az időszak, amikor lezajlott, mégpedig két fázisban, a magyar holokauszt? (T.i. 1944 április 16-tól, amikor az első deportáló szerelvény Auschwitzba indult, július 10-ig, a deportálás átmeneti leállításáig; majd október 15-től, egészen a háború végéig.) Nem tekinthetünk el attól sem, miképpen próbálta feldolgozni a magyar közvélemény 1945 és 1948 között, aztán a „népi demokrácia” időszakában a hetvenes évek végéig, majd onnan kezdve a 1989-90-es rendszerváltástól kezdve napjainkig a magyarság legsúlyosabb veszteségét. Ennek, mint ismeretes a legnagyobb „tétele” mintegy 550 ezer zsidó legyilkolása volt, de ehhez még a katonák és a polgári lakosság közel ugyanekkora vesztesége (a fronton, hadifogságban és az elhurcolások következtében) is társult. Kezdjük annál, hogy miként reagáltak a kortársak a holokausztra, és miként ítéli ezt meg az utókor. Ez ugyanis a probléma gyökere. Fájdalmas leírni, de tény: az 1944 március 19-i német megszállás megbénította a magyar társadalom ítélőképességét, teljes erkölcsi bénultságot és zavaradottságot okozott. Mindennek következtében „zökkenőmentesen” végre lehetett hajtani a vidéki zsidóság több, mint 430 ezer ember deportálását, ami persze a magyar államapparátus közreműködése nélkül nem mehetett volna végbe. Vagyis a kollektív tragédia legtöbb áldozatot követelő fejezete úgy következett be, hogy az emberek többsége azt sem tudta, pontosan minek a részese, ugyanakkor egy jelentős kisebbség (például a helyi közigazgatás dolgozói, csendőrök, rendőrök, vasutasok, hatóságilag kirendelt fuvarosok, egészségügyi dolgozók, stb. stb.) egy tömeggyilkosságban működtek közre anélkül, hogy ennek valódi dimenzióit képesek lettek volna felfogni. Ilyen, öntudatlanul átélt, sőt, tevőlegesen is elősegített kollektív bűn még soha nem fordult elő a magyar történelemben. Ugyanakkor napjaink történelemszemlélete a holokausztot „ősbűnnek”, a gonoszság, a kegyetlenség és az elvakultság abszolút megtestesülésének, „erkölcsi nullapontnak” tartja. Persze, vannak mentőkörülmények is. Fel lehet idézni azt a tömérdek szörnyűséget, ami a kelet-közép, és dél-európai zsidósággal történt, Lengyelországtól Görögországig. De lássuk be: ami a történtekért viselt felelősséget illeti, Magyarország különleges helyzetben volt. Mert pl. az említett országokat, és még jó néhányat (Észak- és Nyugat-Európában) a németek megszálltak, és ők 1945 után, érthető módon, a „germán hódítókat” tették felelőssé a deportálásokért. Más országok, melyek Hitler szövetségeseként vettek részt a Szovjetunió elleni háborúban (Szlovákia, Románia, Horvátország), a háború elején, 1941-42-ben „számoltak le” a zsidókkal. Nálunk későn, lényegében a világború utolsó évében és hihetetlenül gyorsan hajtották végre a magyar vidéki zsidóság elpusztítását. Ez sehol másutt nem fordult elő. De nem szabad arról sem elfeledkezni, hogy előzőleg Sztálin csapatai elérték a történelmi Magyarország határát, és a láthatáron felrémlett a szovjet megszállás. Ez a zsidók számára sem volt kívánatos, a „keresztény-nemzeti középosztály” pedig egyenesen rettegett tőle. A nácik „stratégiai érdekekkel” indokolták a deportálást, „hadműveleti szállításoknak” álcázták a transzportokat. Tudjuk, hogy a megszállókká átvedlő addigi szövetséges németek rendkívül jól informáltak és hatékonyak voltak, hiszen áruló magyar politikusok egész garnitúrájára támaszkodhattak. A Gestapo azon nyomban letartóztatta az ellenzéki pártok vezetőit, és mindazokat a politikusokat, akik feltartóztathatták volna az eseményeket. (Gondolok itt mindenekelőtt Kállay Miklós miniszterelnökre és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterre, Bethlen Istvánra, Peyer Károlyra, Bajcsy Zsilinszky Endrére és még több tucat, a közéletben addig fontos szerepet játszó személyre, akiket huszonnégy óra leforgása alatt „kiiktattak”.) Ami az „emlékezetpolitikát” illeti: kétség sem fér hozzá, hogy 1944 március 19-e végzetes esemény, aminek emlékművet kell állítani. Ezt az utólagos visszaemlékezések is egyértelműen megerősítik. De kinek a tragédiáját örökítsük meg rajta? A magyar zsidókét, akiket kevesebb, mint egy hónap múlva már útnak indítottak a gázkamrák felé? Vagy azon politikusokét, akiket a németek elhurcoltak? A magyarságot sújtó további tragédiák sorozatát? Hogyan lehet formába önteni annak a nemzetnek a végzetét, mely fel sem fogta, hogy mi történik vele, és amelyben később, évtizedeken át úgy próbáltak bűntudatot ébreszteni a felelősség miatt, hogy minden lehető módon kitértek a tényekkel való szembenézés elől? Álljunk meg most egy kicsit a felelősségnél, ugyanis ez a kérdés állandóan visszatér. A „ki volt a bűnös?” meghatározó az „emlékezetpolitika” szempontjából, ugyanakkor az 1989-90-es rendszerváltás óta visszatérően „átpolitizálódik”. Kézenfekvő az összehasonlítás az egyesült Németországgal, ahol 1990 után sikerült konszenzust kialakítani a holokauszt emlékművéről, és azt fel is építeni. Ez nálunk miért nem sikerült? A legfőbb ok: a Német Szövetségi Köztársaságban (ami évtizedeken át csak Nyugat-Németországot jelentette) az ötvenes évek óta egyetértés volt és van a holokausztért viselt felelősség kérdésében, vagyis hogy a Harmadik Birodalom a fő bűnös közel hatmillió európai zsidó elpusztításért. Ezt elfogadva egyetlen nagy német politikai párt sem állította a másikról, még burkoltan sem, hogy a nemzetiszocialista hagyományok folytatója, antiszemita és totalitariánus rendszer bevezetését készíti elő. Ezen az alapon lehetett aztán vitatkozni tíz évig a nyomasztó kockamezőt formázó holokauszt-emlékműről, és az alatta lévő emlékmúzeumról, mely macskaugrásra épült a Reichstagtól és az egykori „Führerbunkertől”. Ugyanakkor azt sem lehet állítani, hogy kivétel nélkül mindenki egyetértett Németországban a művészi koncepcióval, hiszen sokan bírálták, elsősorban művészi szempontból. Ezzel szemben Magyarországon a politikai pártok között alapvető különbség van abban a tekintetben, hogy melyik politikai tábor autentikus az emlékezetpolitika meghatározásában. Az ügyben még napjainkban is „vérre menő” menő közéleti és médiaharc folyik, ami még kilencvenes évek legelején, a Demokratikus Charta idején, sőt, még azelőttt kezdődött. Ráadásul van egy, az „áldozati csoport” nevében fellépő zsidó vallási szervezet, a MAZSIHISZ, mely következetesen a baloldal elkötelezett szövetségesként lép fel, s fejti ki kizárólagos érvénnyel az álláspontját. A hitközségi vezetők beleszólnak – minden szakmai kompetencia nélkül -, hogy kik azok a szemberek, akikben a „zsidóság” megbízik, és kik azok, akikben nem. Megszólalnak továbbá emlékezetpolitikai ügyekben történészek, szobrászok, képzőművészek, esztéták is. Az ő véleményüket a politikai meggyőződésükön kívül érthető módon konkrét érdekeik befolyásolják, jó részük ugyanis presztizsét növelő, és olykor anyagilag is kifizetődő megbízást remél, illetve félt a különböző emlékezetpolitikai koncepciók megvalósításától. Emlékezetes, hogy 1998-ban, amikor Orbán Viktor első kormánya úgy döntött, hogy felújítja a magyar pavilon kiállítását Auschwitzban, ekörül hónapokig tartó „ütközet” zajlott. A feladattal a Magyar Nemzeti Múzeumot bízták meg. Az illetékes, Ihász István történész-múzeológus által készített, „bizalmas” minősítésű koncepciót a kormány átküldte a MAZSIHISZ-nek. A zsidó vallási vezetők ezt nyilvánosságra hozták, és ennek alapján heves támadás indult a „történelemhamisító” jobboldali kormány ellen. Függetlenül attól, mit tartalmazott az egyébként nem alaptalanul bírált szakmai koncepció, az eljárás máig tartó „bizalmi válságot” okozott, akadályozza az együttműködést a szakemberek és a politikusok között. Ez történt most is, azután, hogy a hitközségi vezetők 2013 december elején Schmidt Máriától, a Terror Háza Múzeum igazgatónőjétől – ahogy ez egy, az internetre feltett videofelvételen látható volt - szóban tájékoztatást kaptak a Józsefvárosi pályaudvaron épülő emlékközpont „üzenetéről”. Akkor nem volt kifogásuk ellene, a 2014 február 9-i MAZSIHISZ közgyűlésen mégis a Holokauszt-emlékév bojkottjával fenyegettek. Együttműködésük feltételéül szabták, hogy a Sorsok Házában „hiteles koncepció” valósuljon meg. Majd a MAZSIHISZ egy nappal későbbi, a kormánynak küldött levélben – melyet azóta többen is bíráltak „megalkuvó” jellege miatt - már arról volt szó, hogy egyáltalán ne valósuljon meg a Sorsok Háza, építsék fel helyette a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában a „magyar-zsidó együttélés házát”. Mégis, mi legyen ott? „Kóser” holokauszt-emlékközpont, a magyar zsidóság múzeuma, vagy kultúrház? Ki finanszírozza a projekteket? Ki bíráljon felül és kit emlékezetpolitikai ügyekben, és milyen dokumentumok alapján? És ha egy konkrét, könnyen lefordítható üzenetet közvetítő emlékközpont ekkora vitát képes gerjeszteni a magyar közvéleményben, mi várható egy figurális emlékmű esetében, melynek a mondanivalóján túl a képzőművészeti megformálás is vitatható? De térjünk vissza a politikához. Idézem a Véleményvezér publicistáját, aki találóan állapította meg a kormány és a MAZSIHISZ között folyó „emlékezetpolitikai” vitáról: „Az egyik oldalon áll a ’nemzet’ amely mindennap bocsánatot kér, lehetőleg többször is és minél csöpögősebben, a másik oldalon pedig örök elégedetlenkedők vannak, akiknek semmi sem elég, akik erőszakosan meg akarják szabni ’nekünk’, hogy miképp emlékezzünk nemzeti tragédiánkra, ami nem csak az ő tragédiájuk. Ehhez képest egy radikális, telhetetlen kisebbség kelti az országban megint a politikai hisztériát, miközben ’mi’ arra törekszünk, hogy az összes áldozatra emlékezzünk, részrehajlás nélkül Ez az emlékmű vitájának egyik – és szerintem a potenciálisan megnyerendő Fidesz szavazók számára fokozottan releváns – olvasata.” Tényleg ebben formában „csapódik le” a magyar holokauszt hetvenedik évfordulóján kitört emlékezetpolitikai vita a közvélemény előtt? Ha igen, kifejezetten jól jön a Fidesz-KDNP-nek az országgyűlési választások előtt. Hiszen az tűnik ki belőle, hogy az ellenzék szétforgácsolt, és még ebben az ügyben is, melyben kizárólagos kompetenciát igényel magának, képtelen az egységes fellépésre. Még hetven évvel a tragikus események után sem tud alternatívát felvázolni, szenvedélyes vitákat provokál, és maga sem tudja, hogy mit mis akar. Az emberek túlnyomó többsége, akiket ez az egész história teljesen hidegen hagy, ezt a mondanivalót fogja fel. Szomorú, ha az emlékezetpolitikában továbbra is a „süketek párbeszéde” zajlik. Hetven évvel a magyar holokauszt után, a harmadik évezred második évtizedében ezt már nem engedhetjük meg magunknak.

1944. március 19.: Német megszállás vagy magyar felelősség?


A német megszállás az addigi magyar politika folytatása
Nem magyar bűn, hanem magyar trauma

SZAVAZAT UTÁN