A halál és a földrengés sem tudja megállítani

Fotó: Flickr/allanv / Flickr/allanv

-

HÁTTÉR

Sokan szurkolnak Klein Dávidnak, aki első magyarként juthat fel oxigénpalack nélkül a világ tetejére, közben kevesebb figyelmet kap egy hasonló súlyú akció. Szlankó Zoltán jövő csütörtökön egy magyarok által még érintetlen nyolcezresre, a Sisapangma 8027 méteres központi csúcsára indul. Szintén serpák és oxigénpalack nélkül, egy szinte teljesen járatlan úton. A VS-nek elmondta, miért keresi mindig a legnehezebb és legmagányosabb utat, elmesélte a legdurvább élményeit, és közülük azt az egyet is, amelyik miatt lemondott egy hegyről.


Ha sikerrel jár, a 14 nyolcezer méter fölé nyúló hegycsúcs közül csak kettő, a K2 és az Annapurna marad szűz magyar szempontból. Ehhez képest nincs nagy visszhangja az expedíciónak. Ezt a kérdést inkább akkor nézzük meg, amikor már hazajöttem. A mostani visszhang teljesen rendben van, nem akarok túlzott publicitást adni egy tervnek. Ha aztán egy nem normál útvonalon meghódítom a főcsúcsot, akkor már szívesebben elmondom, mi történt és mi a jelentősége. Amúgy sem szeretem a nagy felhajtást, a magam kedvéért csinálom, nyilván ezért megyek rendre olyan utakra, ahol jóval kisebb az esélyem a sikerre. Természetesen a csúcs a cél, de ha teljesítek egy alternatív útvonalat a csúcs nélkül, akkor az nekem ugyanakkora siker, még ha a sajtónak nem is az. Viszont ha saját hibám miatt nem jutok fel, az kudarc. Egyébként nyilván fontos, hogy magyarként először juthatok fel, de nekem fontosabb, hogy egy olyan útvonalon indulok, ahol eddig kizárólag az utat elsőként megmászó két osztrák jutott fel.

Sisa

1964 óta csak 300-an tudták megmászni a Sisapangma főcsúcsát, a többi nyolcezreshez képest ez nem túl sok. Ezek szerint a normál út sem túl egyszerű, a hegy mégsem számít egy hírhedt nyolcezresnek. Nem számít annak, miután a 8027 méteres főcsúcs helyett mindenki a 8013 méteres központi csúccsal azonosítja, tévesen. Márpedig a kettő közt van egy nehezen teljesíthető, szélnek kitett, veszélyes gerinc, ahol a hópárkányokon jelentős a leesés veszélye. Nem véletlen, hogy a 2011-es és a tavalyi idényben sem jutott fel egyetlen mászó sem a központi csúcsra. A kevés csúcshódítás mögött ezzel együtt nem a technikai nehézség, hanem egy pszichés csapda rejlik. Amikor ugyanis valaki feljut egy 8000 ezer fölötti csúcsra, elkapja a hurráhangulat, aztán azt mondja, menjünk lefelé, hagyjuk azt a másikat, főleg ha még ilyen sok munka kell hozzá. Ezt a csapdát akarjuk kikerülni az alternatív úttal, amivel egyből a főcsúcsra jutunk. Gondolom, azért ennek meglesz az ára az 50-60 fokos meredekségű falban végződő osztrák úton, amelyet jóformán alig használnak. Így igaz. A 7800 méteren levő hármas táborig a normál úton haladunk, aztán egy harántolásba kezdünk az északi falon, ami egyből a legnehezebb feladat lesz. Miután nem ismert, nem mászott rész, egyszerre kell felmérnünk mindent: milyenek a jég- és hóviszonyok, mekkora a lavinaveszély, mit mikorra időzítsünk. Tehát az összes objektív és szubjektív veszély ott van, ami azonnali döntéseket kíván. Hogy egy 50-60 fokos felfekvés, a nyakig érő hó vagy az eltévedésveszély lesz a legnehezebb, azt nem tudhatjuk előre, ott derül ki, hogy mi lesz a kulcspontja az osztrák útnak. Az viszont már most biztos, hogy bambuszra tűzött jelzőzászlókat kell majd alkalmaznunk, hogy ha netán meglep bennünket a felhő, akkor is visszataláljunk a gerincre a hármas tábor felé.


Ezeket a döntéseket már az úgynevezett halálzóna közvetlen közelében kell meghozniuk, ahol arra is kell figyelniük, hogy a levegő alacsony oxigéntartalma ellenére megőrizzék a józan ítélőképességüket. Erre már lent el kell kezdeni készülni. Még az alaptáborban lefixáljuk, milyen körülmények közt fogunk visszafordulni, és mennyi időt fogunk adni magunknak a mászásra. Ez nyilván a meteorológiai jelentések és az adott helyzet függvénye is, tehát akár van elég oxigén, akár nincs, állandóan döntéseket kell hoznunk. Ezért végig meg kell őrizni a kontrollt, de ezt egymás viselkedésére figyelve meg tudjuk oldani. Ha például valaki elkezdi keresni a főzőt, ami ott rotyog előtte, akkor lehet sejteni, hogy akár egy kezdődő agyödéma, akár látászavarok is lehetnek nála. Az, hogy egyedül lesznek ezen az útvonalon, mennyire nehezíti a dolgot? Természetesen nehezíti, de az én lelkemnek ez jó, nem szeretem a nagy tömegű, normál utas mászásokat. Oldjuk meg magunk – ha meg nem tudjuk, akkor vagy a hegy gördített elénk megoldhatatlan feladatokat, vagy saját hiányosságaink miatt bukunk. Utóbbi esetben nem odavalóak vagyunk, akkor meg minek tologassam fel a mások által feltett fix köteleken a kis dolgaimat. Saját magam erejéből akarok felmenni, és nem a más tudásából, így közvetlenül kiderül, hogy van-e elég tudásom a hegyhez.

Legutóbb, amikor a hegy dobott be megoldhatatlan helyzetet, egy tragédiát hozó lavina alá kerültek egy háromtagú magyar expedícióval. A tavalyi traumát hogyan tudták feldolgozni? Ha egyáltalán fel lehet. Az, hogy az ember mellett meghalnak hárman, nem egy szívderítő dolog, nyilván soha többé nem szeretném átélni. Bennünk marad örökre, mégis muszáj volt valahogy feldolgoznuk. Feltettük hát a serpenyőbe a dolgainkat: a segítőink közül meghalt három ember, de Gáborral együtt, akit előtte nekem kellett kiszabadítanom, kiástunk kilenc embert. Egy himalájai lavinából nem nagyon szoktak kijönni az emberek, mi pedig kijöttünk tizenegyen. Valahogy így tudtuk helyre tennni, illetve az is benne van, hogy nem hoztunk rossz döntést, mert egy menedékházban pihentünk 5200 méteren, sőt, egyáltalán nem hoztunk hegymászói döntést. Ha ön hazamegy, és beül a fotelbe, de egy szélfuvallat elviszi a házat, ön sem hozott rossz döntést. Nyilván ásás közben elkapta az embert az elérzékenyülés, és el is gondolkodtam, hogy mi a fenét kellene csinálnom a hegymászás helyett, de ez 12 óráig tartott, másnapra elmúlt. Mire pedig hazaértem, már tudtam, hogy vissza fogok menni az Aba Dablamra.


Volt olyan hegy, amelyről végül mégis lemondott? 2006-ban a pakisztáni Karakorumban 6000 méteren egy elektromos vihar elkapott minket a gerincen, azután alaposan átgondoltuk a dolgainkat. Egy ötfős magyar csapattal csak mi voltunk a táborban, éjszaka a sátrainkban ért a vihar. Mozdulni sem bírtunk, iszonyatos feszültség volt a levegőben, 20-30 méterre a sátrainktól 10-15 másodpercenként csapott le a villám állandó dörgéssel. Mindez két-három órán keresztül úgy, hogy közben csak valami daraszerűség szemerkélt. Amúgy is egy 1,8 km-es jégfal várt ránk borzasztó hóviszonyokkal, állandó viharokkal, végül mind a négyen arra szavaztunk, hogy köszönjük szépen, mi ebből a hegyből többet nem kérünk. És olyan eset, amikor hiába próbálta elijeszteni a hegy? Éppen a Sisapangma tett próbára 2011-ben: az első és eddigi egyetlen próbálkozásom során az alaptáborban elkapott egy 6,9-es földrengés. Egy irgalmatlan nagy hegy ott magasodik fölöttünk 3 km-rel, és éppen kezdünk ráhangolódni, ami önmagában komoly feladat. Aztán egyszer csak ezt a bődületesen nagy valamit egy teljesen láthatatlan kéz még jól megrázza – az azért agyonveri a motivációnkat. Ráadásul mindez sötétedéskor, és közben hallod, ahogy dörögnek lefelé a lavinák… Egy hétig szedtük össze magunkat, de aztán arra jutottunk, hogy nekünk oda mégiscsak fel kell mennünk.


Amit Szlankó Zoltánról és a Sisapangmáról tudni kell

A hegymászóoktató és túravezető Szlankó Zoltán 1968-ban született, némi barlangászás után váltott az expedíciós hegymászásra. A Karakorumban és a Himalájában is több útja volt, az első nyolcezresére 2010-ben indult, a Cso Ojun 7100 méterig jutott. 2011-ben a Mount Blanc-t sítalpakkal teljesítette, ugyanez nem sikerült neki a Sisapangmával ugyanabban az évben, miután 6600 méteren kétszer is leállt a vérkeringés a lábában a -30 fok alá süllyedő hidegben (a viharok miatt síelve nem tudott közlekedni, a magashegyi bakancsa a repülőn elkeveredett, a sícipője pedig kevésnek bizonyult). Tavaly a világ legnehezebb hegyének számító Ama Dablamra indult két magyar hegymászóval, ám egy lavina még az alaptábor előtt megállította őket. Idén az amerikai hegymászónő, a több nyolcezresre is feljutott Cleo Weidlich lesz a társa a Sisapangmán, akivel 2011-ben az alaptáborban barátkozott össze. Egy számukra ismeretlen argentin mászó is csatlakozik hozzájuk, miután a legújabb kínai szabályok három főben minimalizálták az expedíciók létszámát. A 8027 méteres Sisapangma a Föld 8000 méter fölé nyúló 14 csúcsa közül a legalacsonyabb. A Himalája hegységben, a nepáli–kínai határtól pár kilométerre fekszik, a Kínához tartozó Tibet déli, középső részén, egy a két ország által máig vitatott területen.