„A hagyomány mítoszába a beteg lélek kapaszkodik”

Fotó: Vs.hu/Kozma Zsuzsi / Vs.hu/Kozma Zsuzsi

-

Pár hete jelent meg, a kritika máris az év eddigi legjobbjaként magasztalja Péterfy Gergely új regényét. A Kitömött barbár a kötelező tananyagként köztudottan unalmas nyelvújító irodalmár, Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman, a kora egyik legműveltebbjének tartott, rabszolgasorból származó, Bécsben élő afrikai szabadkőműves barátsága körül bonyolódik. Méltatói szerint az utóbbi idők egyik legmegrázóbb, legerősebb, ráadásul „iszonyú, kényelmetlen kérdésekkel” szembesítő mű mai áthallásairól kérdeztük a 48 éves írót.


A magyarságot éretlennek tartó Kazinczy után kétszáz évvel felnőtté vált már a nemzet?

Nehéz megkerülni ezt a metaforát, amelyben gyerekesnek, éretlennek láttatjuk saját magunkat, bár lehet, hogy a hisztérikus öregség találóbb arra az állapotra, amelyben ma vagyunk. Szakítani kellene azokkal a mítoszokkal, amelyek meghatározzák a közbeszédet, új nyelvet kellene találni a dolgainkra. Úgy látszik, ez sokkal hosszadalmasabb és nehezebb folyamat, mint azt mondjuk a rendszerváltásnál gondolni lehetett. Nyilván egy sokszoros vereséghalmazzal birkózó országban nehéz a hibákkal szembesülni, mert szinte alig találsz olyan történelmi időszakokat, amikor valami jól sikerült. Egy történelmi regény szerzőjeként persze nem kárhoztathatom azt a mentalitást, hogy túl sokat foglalkozunk a múlttal, de nyilván az is tény, hogy ameddig nem alakítunk ki tiszta viszonyt a múlttal, a jövőkép is homályos marad.
Mi kell a szembenézéshez?
Alapvetően nyelvi problémának tartom a mai Magyarország közéleti betegségeit. A nyelven keresztül gondoljuk el a világot, annyi látszik belőle, amennyit a nyelv enged. A politika, a filozófia vagy a pszichológia fogalmai máig nem tudtak elég mélyen beépülni a magyar nyelvbe, nem lettek szerves részei az anyanyelvi mentálhigiénének, fenn ragadtak a csak kevesek által bírhatóan ritka levegőjű magashegyi alaptáborokban.



Ezért nem értjük, hogy a demokrácia nem a választott többség uralma?

A magyar nem indoeurópai nyelv. Így például a demokratikus politikai kultúra fogalomtárát még távoli asszociációkkal sem tudjuk összefüggésbe hozni valamely ismerős konyhanyelvi kifejezésünkkel. A nyugati nyelveknek könnyebb dolguk van, ők közvetlenebb viszonyban vannak a műveltségi szavakkal, hiszen rokonaikat használják a mindennapokban. Nem érzem magam elég felkészültnek ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására, csak tapogatózom. És ebben a tapogatózásban az is lényegesnek tűnik, hogy az ország a szocializmus alatt lényegében 40 évet kómában töltött, és amikor felébredt, addigra a világ megváltozott körülötte. Nem beszéltük a nyelvet, amelyet körülöttünk használnak. Nincsenek nagyon reflexeink, sem válaszaink erre a világra, archaikus, idejétmúlt, rosszabb esetben bűzlő és rothadó tanokkal operálunk. A Kitömött barbár felől nézve azt állítom, hogy a Kazinczy-féle gondolkodás nem csupán nyelvet kívánt újítani. A megújított nyelv által egy olyan világot akart létrehozni, amelyet a klasszicizmus és a felvilágosodás esztétikája, szépség- és harmóniaeszménye rendez be igazságosra és szabadra. Egy intellektuálisabb, filozofikusabb, problémaérzékenyebb kultúrát, mint amilyen végül a romantika nyomán a miénk lett. A mai magyar műveltség fősodra a romantika, máig ez az egyeduralkodó a közízlésben. S bár társadalmi értelemben elérte a szélesebb körű művelődést és ezzel a tömegesebb polgárosodást, az alapos megértést eredményező, pontos nyelvhasználat nem alakult ki, és ennek szerintem most isszuk meg a levét.
Mire gondolsz?
Hogy például milyen nehezen veszi a magyar közgondolkodás az iróniát. Az ironikus szövegek felháborítják a magukat műveltnek tartó embereket, ebből az derül ki, hogy alapvető szövegértési problémáink vannak. A pátosz uralja a közoktatást, de még a hétköznapi értelmiség horizontját is. A gyerekek patetikus szövegeken nőnek fel az iskolában. A játékosabb, többféle értelmezési lehetőséget felvető ironikus szöveggel szinte nem is találkoznak, nem is értik. Kazinczy csipkelődő, cinikus, ironikus szövegeivel már a kortársak sem tudtak mit kezdeni. Ez a voltaire-i, önmagával és a külvilággal is kíméletlen, lényeglátó attitűd nem lett a műveltségünk része.



A tankönyvszagúan savanyú Kazinczy ezek szerint a fiahordó górugránynak keresztelt kengurun túl is érdekes?

Nyelvújítás és várbörtön – ennyit tudunk róla. Pedig egy sor olyan izgalmas dolog történt vele az életében, amely az elmúlt két évszázadban nehezen volt kommunikálható az iskolákban, és tanácsosabbnak tűnt elhallgatni, mint elmagyarázni. Ilyen – az Angelo Solimanhoz fűződő barátsága mellett – például a szabadkőművességhez, a rózsakeresztességhez és az alkímiához való viszonya. Jancsó Elemér irodalomtörténész az 1940-es években hívta fel a figyelmet arra, hogy Kazinczy huszonévesen, későbbi apósa, Török Lajos révén nyakig benne volt a késő középkort és a barokkot átható rózsakeresztességben, amely bonyolultsága és a rárakódott összeesküvés-elméletek miatt valóban nehezen lenne normálisan tárgyalható a gimnáziumokban. Az élete történetében az a pillanat, amikor szakít ezzel a műveltséggel, és a felvilágosodás eszméit kezdi vallani, paradigmatikus és meghatározó kultúrtörténeti fordulat. A regény erről a pontról kezdi felfejteni, hogy a nyelv és a műveltség mennyire a kitömés anyaga és eszköze, hogyan változnak az eszmék és a civilizációs ideálok az agresszió és a megalázás eszközeivé, és hogy milyen végtelenül bonyolult hullámverést kelt mindez. Egyébként Kazinczy egyik legjobb verse a „Gróf Török Lajoshoz”, amelyben e kultúrtörténeti szakítás indokait mondja el, lényegében érthetetlen annak, aki nincs tisztában a kor művelődésének ezzel a részével – ezért aztán nem is ismeri senki. Pedig a mágia és az aranycsinálás talán még a tabletpiszkáló tinik figyelmét is felkeltené.
Biztosan, de mivel a rózsakeresztesség vagy az alkímia rég elsüllyedt műveltség, amelyről csak nehezen lebányászható a rárakódott iszap, a Dan Brown-szerű lektűrszerzőkön kívül kevesen vállalkoznak ilyesmire. A misztikus zagyvaléktól csak komoly tudósok tudják megszabadítani ezeket a tanokat, az ő kezükben valóban felragyog, hogy mit is jelentett a fizika és a kémia előtti kor tudománya, a humanizmus műveltsége mellett, néha azzal összekeveredve létező világkép, és hogy mért kellett vele szakítani. A szabadkőművesség pedig, amely a felvilágosodás nagy eszméinek társadalmi olvasztótégelye volt – egy olyan fórum, ahol a feudális rendtől megszabadulva egyenrangúként találkozhatott főnemes és polgár, református és katolikus, fekete bőrű udvaronc és zsidó bankár, s amely Kazinczy legnagyobb élménye volt –, még kevésbé szabadítható meg a rárakódott misztikumtól. A szabadkőműves, jakobinus Kazinczy – ezekre a szavakra ma a fél országnak vagy annál is nagyobb résznek nyílik bicska a zsebében.



A nyelvújítás tehát alkímia?

Mindenképpen a világjobbító attitűdből fakad. Kazinczy ugyanis azt gondolta, hogy ahhoz, hogy a magyarság felnőhessen a nagy nemzetekhez, ugyan önálló irodalomra van szüksége, ehhez viszont még nem elég érett a gondolkodása és a nyelve, nem jutott el még a polgárosodásnak arra a szintjére, amely lehetővé tenné mindezt. Ezért szorgalmazta elsősorban a fordítást, a színjátszást és a nyelvújítást. A romantika felől nézve egy olyan irodalmi nyelvet kreált, amely a népnyelvből sarjadó költészet számára érthetetlen és mesterkélt, művi és bonyolult volt. Kazinczy kísérlete, hogy a magyar műveltséget felhúzza a Nyugat szintjére, kudarcot vallott. A kultúrajobbító nekiveselkedését a heves ifjak letörték. A mai magyar műveltség fősodra az a romantika, amely átgázolt Kazinczyn, és amely máig egyeduralkodó a közízlésben. Ez Vörösmarty, Petőfi, Arany és Jókai csodálatos nyelve, amelyet annyira szeretünk, de amely annyi mindent nem enged meglátni a világból. A világhoz való viszonyunk és a gondolkodásunk máshogy alakult, mint ahogy Kazinczy képzelte, egy impulzív, gyermekibb, mesésebb szinten rögzült.
Miért gondolod?
Máskülönben miért rohanna hanyatt-homlok a szolgaságba az ország nagy része? Lehet, hogy elegendő erre Márai magyarázata, aki szerint az urakat sikerült ugyan elkergetni, de a szolgák maradtak. Azt a polgárosult réteget, amely ezt az országot húzta, az ország egyik fele részben elküldte haláltáborokba, a másik felét pedig pár évvel később nyírták ki vagy lehetetlenítették el a kommunisták. Ma is hiányzik másfél millió olyan ember, akik a kisvárosokban és a falvakban is képesek lennének megjeleníteni egy olyan polgári réteget, amely működtetné ezt a demokráciának nevezett rendszert. Maradt több százezer tanácstalan, érzelemvezérelt, traumatizált család, amelyekben nem öröklődött, mert nem öröklődhetett demokratikus hagyomány. Úgy tűnik, rengetegen nem is akarnak mások, csak szolgák lenni.
Nem afféle értelmiségi szabadságmágia ez?
Az ókor értelmisége a maga brutális valóságában volt kénytelen szembesülni a Panem et circenses tömegkultúrájával. Vergilius és Ovidius a gladiátorjátékokon egymást élő egyenesben kibelező, tenyésztett celebeken szórakozó tömegek korában alkotott. Ma is egy jól kitalált iparág gondoskodik a tömegek mentálhigiénéjéről. De fenn maradt a Colosseum és Horatius költészete is. Ma a valóságshow-k és Esterházy Péter regényei élnek együtt. Nem mindegy, hogy a társadalomban milyen arányban találhatóak, akik az utóbbit is értékelik. Magyarországon ma hiány van elkötelezett demokratákból, ezért mehet ez a politikai vudu.



Sokszor úgy tűnik, jobb nem ugrálni, kifizetődőbb szolgálni.

Persze, de az egyik legszomorúbb tapasztalat, hogy a szolgaság rosszá tesz. Nem lehet jó ember az, aki megadja magát egy nagyobb erőnek. De hiszen a blőd amerikai filmek is azt tanítják, hogy az ember ne engedjen a fundamentalista énjének, hanem keresse meg magában és az életében azt az erőt, amely képessé teszi, hogy szembeforduljon, hogy kockáztasson. Ez az emberi gondolkodás legrégibb mítoszaiban is megjelenik, ezért szeretjük Odüsszeuszt és Faustot, vagy, ha már amerikai film, Herkules mítoszát. Vállalja-e az ember a megismerés, a vándorélet, a változás, a megújulás kockázatait, avagy beáll egy látszólagos hagyományba, és meghúzódik a büdösben.
A hagyomány mégiscsak megtartó erő lehet.
Kétségtelenül; azonban azon a fokon, ahogy ez a mai problémáinkban megjelenik, a hagyomány mítoszába a beteg lélek kapaszkodik. Nagyon nehéz azt a fájdalmat elfogadni, hogy nem tudod megérinteni a múltat, és nem tudsz igazságot tenni benne, hanem be kell látnod, hogy csak utólagos konstrukció, amelyet folyamatos rákérdezéssel, kétkedéssel és kutatással neked kell újra teremtened egy végtelen párbeszédben, és akkor még mindig nem gondolkodtál a jövődről.


Névjegy

Péterfy Gergely (48) író, klasszika-filológus. Az ELTE ógörög-latin-magyar szakos diplomájának megszerzése után tanított, és szerkesztette a rendszerváltozás utáni első független irodalmi és kulturális folyóiratot, a Törökfürdőt. 1992 óta novellák és regények mellett forgatókönyveket (Bányató, 2007, Kalandorok, 2008) és színdarabokat (A vadászgörény, 2006, Mercurius-tavak, 2007) ír.