A gazdagok többet dolgoznak, mint a szegények

Fotó: AFP / RIA Novosti / Dmitryi Donskoy / AFP / RIA Novosti / Dmitryi Donskoy

-

Noha korábban a gazdagok inkább pihentek, amíg a szegények gürcöltek, ez mára megváltozott.


Az emberiség történelmének nagyobb részére az volt a jellemző, hogy míg a szegények egész nap dolgoztak a megélhetésükért – a XIX. századi Angliában egy átlag munkás heti 64 órát dolgozott – addig a gazdagok csak pihentek, és közben a legnagyobb problémájuk rengeteg szabadidejük kitöltése volt. Kétszáz évvel ezelőtt abból lehetett megmondani, ki mennyire szegény, hogy mennyit dolgozik. A modern gazdaságokban mindez már nem így van – írja az Economist friss számában. Nem csak arról van szó, hogy az átlagos munkával töltött idő jelentősen lecsökkent, de ma már a gazdagok többet is dolgoznak, mint a szegények. 1965-ben még egy felsőfokú végzettséggel – és így nagyobb keresettel rendelkező – embernek a szabadideje is több volt, mint egy középiskolát végzettnek. 2005-ben már heti nyolc órával – azaz napi két órával többet – dolgoztak a magasabb keresetűek. Egy másik kutatásból az is kiderül, hogy azoknak a diplomás amerikai férfiaknak az aránya, akik heti ötven óránál dolgoznak növekedett az elmúlt harminc évben, míg a középiskolát végzettek esetében csökkent ez a túlórázók száma. A gazdag immáron nem lustálkodásáról ismerkszik meg. A jelenség magyarázatára többféle elmélet létezik. Ez egyik az úgynevezett helyettesítési hatás: ha valaki többet keres, a szabadideje is drágább lesz. A '80-as évek óta a magas keresetűek bére jócskán megemelkedett, ám az átlagos vagy az alatti bérek nem növekedtek jelentősen. Ez a növekvő egyenlőtlenség arra ösztönzi a jól keresőket, hogy dolgozzanak többet, míg az alacsonyabb keresetűeknek jobban megéri kevesebb időt munkával tölteni. A modern gazdaságok győztest jutalmazó természete is alátámasztja ezt az elméletet. A globális, és gyorsan változó piacokon azok a cégek sikeresek, akik a leginnovatívabbak, és ha valaki alulmarad a versenyben, nagyon nehezen tud visszakapaszkodni (lásd pl. iPhone vs. Nokia). Egy kutatás szerint a magasan képzett munkaerő piaca is hasonlóan működik. Noha eleinte a túlórákat nem fizetik ki a sokat dolgozóknak, idővel a befektetett munka meghozza gyümölcsét: a több munka több tudást és tapasztalatot is jelent, ami már néhány év elteltével ugyanolyan behozhatatlan előnyt jelent, mint a sikeres innovációk a vállalatoknál. Míg a nyolcvanas évek elején az aki 40 helyett 55 órát dolgozott egy héten, 11 százalékkal keresett többet, az ezredfordulón a tizenöt órás különbség már 25 százalékos bérkülönbséget jelentett.



A közgazdászok hajlanak arra, hogy a helyettesítési hatás idővel jövedelmi hatássá válik: a magasabb bérek miatt jobban ki tudják elégíteni anyagi szükségleteiket, így inkább ledolgoznak még egy plusz órát, ahelyett, hogy pihennének. Az Oxford University másként magyarázza a jelenséget. Egyik kutatási anyagukban arról írnak, hogy a munkák modern gazdaságokban átalakultak, kevesebb az igazán egyszerű és repetitív munka, inkább a tudásintenzív foglalkozások jellemzőek. Nincsenek liftkezelők, de vannak divattervezők. Ebből aztán az is következik, hogy sokan valóban élvezik munkájukat, és az irodákban is sok olyan lehetőség nyílik, amit hagyományosan a pihenéssel kapcsolunk össze. Másfelől a szabadidő társadalmi megítélése is megváltozott. Ma már nem a gazdagságot jelképezi, hanem a lustaságot és a munkanélküliséget. Ezt az elméletet szocilógiai kutatások is alátámasztják. Általában azok az emberek leginkább elégedetlenek a munkájukkal, akik alacsony képzettséget igénylő munkát végeznek; minél magasabb egy munkakör presztízse, annál boldogabban végzik. A Berkeley egyik kutatója például arra jutott, hogy minél nagyobb intellektuális kihívást jelent egy munka, annál jobban élvezik az emberek, és inkább dolgoznak, mintsem hogy otthon legyenek.