A föderalista-nemzetállami vita - és ami mögötte van

Csizmadia Ervin

politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója

A föderalista-nemzetállami vita - és ami mögötte van


Az a vita, amely a föderalizmus versus nemzetállamok Európája témakörben Európa-szerte zajlik, nem intézhető el a progresszió és a regresszió vitájaként. Tévednénk, ha megelégednénk annyival, hogy itt 21. századi „haladárok” állnak szemben 19. századi „kerékkötőkkel”. Jó volna persze, ha a két tábor közötti iszapbirkózás elintézhető lenne a szokásos dichotómia alkalmazásával, és sok minden csábít is ilyesféle magyarázatokra. Mégsem ajánlanám, hogy Európa föderalizálásának híveit a haladás, a nemzetállam szószólóit a maradiság, sőt a történelem visszaforgatása híveiként aposztrofáljuk. Ez a parázs vita ugyanis – mint ahogy „ikervitája” a liberalizmus versus demokrácia vita is – lehetőséget ad számunkra, hogy elgondolkodjunk az álláspontok gyökereiről. Ezt még akkor is ajánlott megtennünk, ha egyébként szinte semmi nem késztet erre: a mai szellemi közéletben elég bizonyos stigmák hangoztatása, s máris elvégzettnek tűnik az elemzői munka. Holott ilyen horderejű kérdésekben éppen hogy nem stigmákra, hanem mélyebb értelmezésekre volna szükségünk. Ráadásul azt is megmutatja ez a vita, hogy itt messze nem csak a jövőről, a majdani európai perspektívák eltérő megítéléséről van szó, hanem a múltról is. S ha azt hinnénk, hogy a múltat illetően csak a „nemzetelvűeknek” osztanak kártyát, nos, akkor nagyon tévednénk, mert hiszen a föderalizmus-nemzetállam (a liberalizmus-demokrácia) vitán keresztül éppen abba a múltba pillanthatunk bele, amelyből a jelen kiformálódott. A lehető legegyszerűbben fogalmazva azt mondhatjuk tehát: azok, akik ma a föderalizmust tartják csodaszernek, épp úgy egy bizonyos múltfelfogás meghosszabbításaként vallják ezt, mint azok, akik szerint Európa jövője a nemzetállamok megerősödésén és versenyén múlik. Egységek ereje Kezdjük azzal, hogy röviden megjelöljük, mi az a fundamentum, amelyből a mai föderalizálási felfogás meghúzódik. Véleményem szerint döntően azt tekinthetjük meghatározónak, hogy Európa legfejlettebb nyugati régióiban szervesen (liberális demokráciává) kapcsolódott össze korábban két egymással versenyben lévő fogalom (liberalizmus és demokrácia); továbbá e folyamatnak a nemzetállam megléte és fejlődése alkotta a keretét. Lutger Helms igazán alapos és mély The Liberal-Democratic Foundations of the European Nation-State and the Challenges  of Internationalization című tanulmányában részletesen kimutatja, hogy a nemzetállam foglalta egységbe és stabilizálta a liberális demokráciákat. Ez persze már nagy részben kellően régen történt ahhoz, hogy elfelejtsük, de nem lehet elégszer hangsúlyozni: a liberális demokrácia korábbi formájában nem vagy nem elsősorban egy globalizált „képződmény”, sokkal inkább annak szülötte, hogy az egyes fejlett országok nagyon is erős nemzeti kontúrokkal, mi több erőteljes nemzeti érdekérvényesítő képességekkel rendelkeztek. Lényegében ebbe a „hármas egységbe” (nemzetállam- liberalizmus – demokrácia) hasított bele a Helms által „internacionalizálódásnak” nevezett folyamat. A szerző hosszasan leírja, hogyan hasított mindez az egyes komponensekre, amelyek – ismételjük – döntően nemzetállami keretekre voltak szabva.  Akarjuk vagy sem, számos területen a korábbi stabil viszonyok alapvető dekomponálódása következett vagy következik be. Értsük tehát jól: a korábban nem létező mértékű internacionalizálódás teljesen új módon vet fel korábban megoldottnak tűnő kérdéseket. A kiindulópont azonban kétségkívül az, hogy széthullóban a korábbi szerves egység. Ez persze nem azt jelenti, hogy széthullik maga a nyugat-európai civilizáció is – ilyen következtetéseket csakis nagy eltájolódással vonhatnánk le. De az sem lenne szerencsés, ha nem keresnénk a mélyebb okokat. Szembefordulások Mint ahogy – Helmshez hasonló – válaszokat keres korunk egyik public intellectual fenegyereke, a francia Alain de Benoist is. The Current Crisis of Democracy című 2012-es esszéjében ő is világossá teszi: a mai válság fő oka, hogy a korábbi „barátok”, liberalizmus és demokrácia szembefordultak egymással. Holott a 20. század nagy részében produktív szintézis létezett közöttük, amelynek fénykora az 1970-es évekre tehető. Ez az a fordulat, amelyről bőven vannak – gazdasági – leírásaink, s amelynek lényege a jóléti állam válsága és a neoliberalizmus kialakulása. Ám amilyen tájékozottak vagyunk a gazdasági tényezők megítélésében (nagyon röviden az államelvű gazdaságirányítás felváltása a radikálisan piacelvűvel), annyira keveset tudunk a fordulat politikai/szellemi hátteréről. Amelynek lényege Benoist szerint, hogy a 70-es évektől „a demokrácia liberális víziója kiszorítja a klasszikus felfogást”. Azt a klasszikus felfogást, amely magában foglalja az állampolgár (citizen) fogalmát, szemben a liberális elmélet által favorizált individuummal, aki nem tud állampolgárrá válni, mert elutasítja a közösségi kereteket. Mára mindez oda vezetett, hogy a liberális demokraták és a „demokrata” demokraták késhegyre menő harcot vívnak egymással, s ennek a politikai élet minden területére óriási kihatása van. Lehetne e gondolatébresztő dolgozat további állításait is elemeznünk (például, hogy mi a különbség a liberális és a demokrata kormányzásfelfogás között), de ettől most el kell tekintenünk. A lényeg, amit a fentiek alapján hangsúlyoznunk kell: a föderális Európa mai koncepciója nagyon is masszív múltképre támaszkodik, amit a – fentebb kifejtettek alapján – nemzetállami liberális demokrácia koncepciónak és gyakorlatnak nevezhetünk. Távolról sem arról van tehát szó, hogy a nyugat-európai fejlődés bizonyos pontjain a nemzetállamnak ne lett volna fölöttébb nagy jelentősége. Viszont ha ez igaz, akkor ebből következik a már föntebb említett múltkép: a mai föderalizáló szemléletmód tulajdonképpen ráépül erre a korábban létező alapra, de egyben meghaladottnak is tekinti azt. A nemzetállami fejlődés korlátait felismerve határozzák el 1945 után a nyugat-európai fejlett nemzetállamok, hogy irányt vesznek a globális struktúrák kialakítása és integrálása felé. A nagy túlélés Mindehhez képest Európa kevésbé fejlett dél- és kelet-közép-európai régióiban a föderalizmus kétségkívül kevésbé népszerű. S nem feltétlen a miatt, mert az európai nemzetállam (R. C. Van Caenegem kifejezésével) egy „nagy túlélő”, hanem azért, mert Európa bizonyos régióiban a múlt teljesen eltérő a nyugatitól, mégpedig a fenti két értelemben: 1. Nem volt zavartalan és tartós nemzetállami fejlődés; 2. Emiatt nem lehetett összekapcsolódnia a liberális demokrácia két alkotóelemének: liberalizmusnak és demokráciának. A föderalizmus kritikusai abból a számukra kétségkívül meghatározó alaptényből indulnak ki, hogy Európa számos pontján egyszerűen nem volt lehetőség a fent leírt szerves összekapcsolódás biztosítására. Érdektelen most, hogy erre miért nem kerülhetett sor; a tény az, hogy a megélt nemzetállamiság itt nem tölthette be azt a társadalomintegráló szerepet, mint Nyugat-Európában. A konfliktus gyökere tehát nem ott van a mai vitában, hogy a progresszív föderalista szemlélettel egy regresszív nemzeti szemlélet áll szemben. Hanem ott, hogy vajon e vitában el lehet-e tekinteni attól, hogy a nemzetállam mai szószólói nem tudták végigjárni azt az utat, amelyet vitapartnereik igen. Vajon „rávehetők-e” a nemzet- és liberális demokrácia-hiányos országok, hogy lemondjanak mindarról, amit a náluknál szerencsésebb helyzetben lévő országok megélhettek? Ez véleményem szerint igen súlyos és nem is olyan könnyen eldönthető dilemma. Ugyanakkor persze felhívja a figyelmünket arra is, hogy a történelem menete már csak ilyen: soha nincs benne szimmetrikusság, mindig vannak benne „lemaradók”, amelyeket az „elöljárók” arra akarnak rávenni, hogy – feladván saját ambícióikat – kövessék őket. A „lemaradók” meg – ez is visszatérő elem – kézzel-lábbal tiltakoznak ez ellen, s megpróbálják bebizonyítani, hogy ők csak ugyanazt az utat akarják végigjárni, mint a „modell-országok” jóval korábban. Demokrácia versus liberalizmus itthon Talán ebből az optikából jobban tudjuk értelmezni Magyarország és benne az Orbán-kormány helyzetét is. A Fidesz által fémjelzett magyar jobboldal először is a nemzetállamok Európáját tekinti mintának, azt a fajta modellt, amelyen a fejlett nyugati országok korábban végigmentek. Ugyanakkor a mai magyar kormány ízig-vérig annak a kornak a szülötte, amelyben a nemzetállami keretek felbomlásával a liberális demokrácia két komponense között is kiéleződik a verseny.  Ha innen nézzük, a Fidesz a demokrácia, ellenzéke a liberalizmus mellett teszi le a voksát, s ez még akkor is így van, ha a magyar ellenzék ezt a fajta demokrácia-felfogást a diktatúrával is azonosítja. A probléma azonban ennél mélyebb, s talán nem túlzunk, ha azt mondjuk: az április 6-i választási eredmény mögött az is meghúzódik, hogy a választók nagy része – ha már választania kell a két érték között – a demokráciát választotta a liberalizmussal szemben. Merthogy ezek ketten immáron itthon is szembemennek egymással. Ez már ugyan csak szegről-végről föderalizmus és nemzetállam vitája, de azért össze is függ vele. Elmenni mellette már csak ezért sem célszerű.

Milyen legyen 2030-ra Európa?


Szuverén nemzetállamok uniója
Európai Egyesült Államok

SZAVAZAT UTÁN