A felelősséget senki sem vitatta

Techet Péter


Joschka Fischer még német külügyminiszterként azt mondta, hogy a holokauszt, az európai zsidóság tudatos és módszeres kiirtása a német nép és kultúra legnagyobb tragédiája. Mondta ezt azon jobboldali és nacionalista német körökkel szemben, akik általában a német kultúra és nép nagy védelmezőiként adják ki magukat, és szeretnének tovasiklani a holokauszton, vagy legalábbis kisebbíteni a német felelősséget, esetleg egyenesen okokat gyártani, amelyek “érthetővé” tennék a történteket.

Joschka Fischer azonban éppen arra utalt, hogy a zsidóság kelet-európai eltűnésével a német kultúra - sokszor maga a kultúra - is eltűnt ebből a térségből. Akik siratják a königsbergi, baltikumi, sziléziai, prágai, pesti, erdélyi (stb.) német kultúra hűlt helyét, azoknak tudniuk kell, hogy sokszor éppen a zsidóság - amelynek e térségben hosszú ideig első, de legalábbis második nyelve maradt a német - képviselte Goethe vagy Kant szellemét, nyelvét, kultúráját. Amikor a nácik a német terjeszkedés jegyében kiirtották a kelet-európai zsidóságot, velük együtt irtották ki a német kultúrát. És nem csak abban az értelemben, ahogy Adorno kérdezte, hogy lehet-e egyáltalán Auschwitz után verset írni...

Joschka Fischer szavait azon magyar nacionalistákhoz is lehetne címezni, akik egyszerre nagymagyarok, a magyar kultúra kárpát-medencei védelmezői, és közben antiszemiták, de legalábbis igyekeznek - például a kommunizmussal párba állítva - relativizálni, kisebbíteni a holokausztot és az abban való magyar részvétel súlyát.

A zsidóság kiirtásával sok helyütt ugyanis a magyar - vagy önmagában: a - kultúra tűnt el. Kevés olyan nép volt a magyar történelemben, amely olyan gyorsan asszimilálódott a magyarságba, annyira gazdagította volna a magyar kultúrát, mint a zsidóság, amelynek szerepe nélkül a magyar kultúra jóval-jóval szegényebb lenne, és amelynek szerepe nélkül talán se magyar iparosodás, se magyar polgárosodás, se magyar liberalizmus és progresszív gondolkodás nem lett volna.

Az antiszemitizmust az első világháború utáni Magyarország kezdte, jóval Hitler előtt született meg az első diszkriminatív törvény, az ország önként állt a németek mellé, tartott ki mellettük, majd amikor szövetségesei mégis megszállták, az állam a helyén maradt, és segítette a vidéki zsidóság gyors deportálását.

Ezek tények. Ahogy az is, hogy Magyarország mozgástere a harmincas évektől beszűkült, és nagyon kevés olyan reális forgatókönyv vázolható fel, amelynek az lenne a vége, hogy egyetlen magyar zsidót sem hurcoltak el. Ha ugyanis Horthy hamarabb és erélyesebben ellenáll, talán már 1941-ben vonult volna be a német hadsereg, amely magyar segédlet nélkül is - igaz, akkor hosszabb ideig tartott volna - deportálni lett volna képes a vidéki zsidóságot.

Nem így történt, felelősséget pedig a történtekért, nem a lehetőségekért szokás vállalni. Magyarország szuverén országként Hitler szövetségese maradt, és szuverén országként - a németek ugyanis nem megszállókként, hanem szövetségesekként voltak az országban - segítette a zsidódeportációkat.

A vitában senki sem vitatta a felelősséget ezért, legfeljebb míg egyesek szigorúbbak, mások kibújókat keresnek a történések megítélésekor. A horvát és a norvég kutatók hozzászólása bizonyította azonban, hogy a felelősségvállalás másutt sem volt könnyű vagy gyors.

Magyarország is már 1945 után megpróbált mítoszokat gyártani; de hát egy világháború után valóban nem lehet a társadalmat tovább szabdalni, megosztani. Inkább felejteni kell. Ahogy Adenauer Németrországa is tette.

Paradox módon csak egy olyan társadalom tud egészségesen emlékezni, amely tud felejteni is. A sebek állandó feltépése ritkán szokott gyógyuláshoz vezetni.


1944. március 19.: Német megszállás vagy magyar felelősség?


A német megszállás az addigi magyar politika folytatása
Nem magyar bűn, hanem magyar trauma

SZAVAZAT UTÁN