A diskurzus nem a külhoniakról szól – interjú Bárdi Nándor történésszel

Kilenc esztendeje, 2004. december ötödikén zajlott a kettős állampolgárságról szóló – sikertelen – népszavazás, amelyet hat évvel követett a könnyített honosítás bevezetése. Az évforduló kapcsán Bárdi Nándor történésszel, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének tudományos munkatársával beszélgettünk.


Kilenc éve zajlott a kettős állampolgárságról szóló népszavazás, amelyen a részvétel nem érte el az ötven százalékot, így az egyébként többségben lévő igen szavazatoknak nem lett kötelező ereje az Országgyűlésre nézvést. Mi állt a népszavazás hátterében? A 2004. december 5-i kettős állampolgárságról szóló népszavazás, és annak kampánya nem a külhoni magyarokról szólt, hanem valójában egy magyarországi belpolitikai csatározás volt. Az MSZP új elnökének, Gyurcsány Ferencnek meg kellett mutatnia, hogy Orbán Viktor legyőzhető, ehhez a politikai közösséget fel kellett sorakoztatnia maga mögé – ehhez használta fel a kampányt. A másik oldalnak pedig be kellett bizonyítania, hogy ő a nemzet igazi képviselője. Mire voksoltak pontosan a szavazók ezen a népszavazáson? Az eredeti kérdés arra vonatkozott, hogy a parlament egyáltalán tárgyalja-e ezt a kérdést. Ehhez képest volt, aki ezt a Fidesz melletti szavazásnak fogta föl, más a határon túliak melletti szolidaritásként élte meg, volt, aki úgy fogta föl, hogy ezzel útlevelet kapnak a határon túli magyarok. Tehát minden mindennel, a racionális megfontolások a jóléti sovinizmussal, az érzelmi elköteleződés az ellenségképtermeléssel  keveredett össze, kialakult egy politikai hisztéria, amit a politikai elit nem tudott kezelni.


.


Miért nem? Azért, mert a térségben egyedülálló módon Magyarországon a két politikai közösség belső koherenciateremtése vagy közbeszéde kizárja egymást. Van egy antinacionalista-modernista beszédmód és egy nemzeti beszédmód. Ez a szétválás 1993-ban, a Demokratikus Charta környékén indult el, amikor megjelent az Antall-kormánnyal szemben egy antinacionalista beszédmód, amely démonizálta Antallékat mint a „Horthy-korszak restaurációját”, és ezzel szemben jelenik meg a nemzeti beszédmód, amit a Fidesz, korszerűsítve a liberális nacionalizmussal, a magáévá tesz. Ez a két beszédmódlLényegében folyamatosan kizárja egymást. Amikor a mából nézünk vissza ezekre az eseményekre, a mai „hivatalos” emlékezetpolitika összemossa az autonómiatörekvéseket, a státustörvényt és a kettős állampolgárságot. Önmagában a nemzetpolitika is egy furcsa szó, mivel nem azt mondja, hogy nemzeti politika, hanem azt, hogy nemzetpolitika: alatta elsősorban a külhoni magyarok és a magyar állam viszonyát érti, miközben a magyar nemzetépítésnek a Magyarországon élő és itt lakóhellyel rendelkező magyar állampolgárok is tagjai. Én sokkal inkább azt mondanám, hogy ez a nemzeti- vagy nemzetpolitika a magyar nemzetépítés közösségi politikája, ami nemzetesítő, örökségesítő közbeszédekben, emlékezet és történetpolitikában  nyilvánul meg. Hogy mire vezetnek a természetesen mindig jelenlevő, de nem állandó nacionalista diskurzusok, az attól függ, hogy a dolog partikulárissá válik vagy valamilyen egyetemes, szakszerű szerkezetbe illeszkedik. Ezért más az Álmok álmodói kiállítás vagy a Fölszállott a páva, mint például a Szent Korona kultusz. A kérdés az, hogy mi az, ami partikuláris, és mi az, ami valamilyen egyetemesebb, akár a keresztényszociális eszmekörbe, akár egy közép-európai közös kultúrába bele tud kötődni. De akkor mégis mi a nemzetpolitika legfontosabb kérdése? Ma úgy néz ki, hogy a magyarságpolitikának a kettős állampolgárság a legfőbb célja. Magyarságpolitikának nevezem a magyar kormányzatok külhoni magyarokkal kapcsolatos politikáját, a magyar-magyar kapcsolatokat, a nemzetközi és kétoldalú kisebbségvédelmet, támogatáspolitikát. Ugyanígy van magyarságpolitikája Belgrádnak, Pozsonynak vagy Bukarestnek, de az intézmény- és nyelvpolitikáról szól. Nagy kérdés ebben a dologban, hogy mennyire önálló entitások a résztvevők. 2010 azért fontos ebből a szempontból, mert addig a magyarságpolitika arról szólt, hogy fölépülnek a kisebbségi párhuzamos társadalmak az adott országokon belül. Ha sikerül az autonómiát elérni, ha nem, akkor is létrejönnek az intézményrendszerek, amelyek biztosítják a nemzeti identitás és a tudás újratermelését. 2010-től egy új helyzet áll elő, mert az első projektek nem a külhoni magyarokról szóltak elsősorban. A Trianon-emléknap, a Magyarság Háza, az utaztatási projekt, a könnyített honosítás – ezek mind Magyarországról szólnak, nem a határon túli magyarokról. Ezért fontos az, hogy amikor azt mondjuk, hogy egységes magyar nemzet, és nem azt, hogy egyetemes magyar nemzet, mert az előbbinek kell legyen egy központja. A kérdés az, hogy a magyar állam az magyarságpolitikát – angolul kin-state – politikát folytat vagy diaszpórapolitikát. Utóbbi lényege az, hogy nem veszem figyelembe azt a környezetet, ahol a diaszpóra él, míg előbbi igen. Azt gondolom, hogy a szerbiai, ukrajnai, romániai és szlovákiai magyarok problémáit elsősorban azokban az országokban kell megoldani.

Bardi-Nandor-1

Van-e akkor a magyar kormánynak szerepe? Természetesen igen, csakhogy ehhez egy önálló kisebbségi elit kell. Amikor én azt mondom, hogy magyarságpolitika, akkor azt is  mondom, hogy létezik a kisebbségpolitika is. Ez utóbbi az, amit a kisebbségi elitek csinálnak. A kettő adhatja meg annak a fedezetét, hogy kialakuljon egy stratégia, hogy mi is történjen az adott közösséggel. Erre voltak törekvések, a Fidesz magyarságpolitikai törekvése nem egyirányú, ezen belül több törésvonal van. Egységes politikai nemzetben elsősorban Kövér László házelnök gondolkodik, aki azt mondja, hogy a magyar politikai nemzetet a választójoggal kiterjesztették a külhoni magyar kulturális közösségekre. Hasonlóképpen beszél Németh Zsolt külügyi államtitkár is, de nála megjelenik a szerződéses nemzet fogalma is, azaz ezeknek az eliteknek külön-külön is törekvéseik vannak, amiket külön-külön figyelembe kell venni. Matolcsy György vagy Varga Mihály a munkaerőt tarthatja a legfontosabbnak. Mi lehet a következménye annak, hogy ennyiféle nemzetpolitikai koncepció él egyszerre? Igazából nem látjuk, csak azt érzékeljük, hogy a kisebbségi társadalomépítés – legalábbis a négy nagy külhoni közösségben – lelassult. A kisebbségi elitek számáralényegében egy kijáró-szerep kezd körvonalazolódni Magyarország magyarságpolitikáján belül, tehát az lesz a legitim magyar képviselő, aki a magyarországi politikának is megfelelő. Az RMDSZ és a Fidesz konfliktusa bizonyos értelemben így is értelmezhető, az MKP-nek és a VMSZ-nek nincs ilyen konfliktusa ennek kapcsán. A Híd pedig egy brandpárt, amelynek teljesen más megközelítése van, a szavazói Magyarországgal szembeni, annak nemzetiesítésével szembeni protestet is kifejeznek.

Bardi-Nandor-11

Mi lesz a kettős állampolgárság kimenetele? Úgy tűnik, hogy az állampolgárság felvételének van egy olyan oka, amit úgy is nevezhetnénk, hogy otthontalanság-érzet. A külhoniak jelentős része csalódott a saját politikusaiban, a többségi politikusokban, a magyarországi ellenzékben, így megmarad neki a nemzetiesedő magyarországi média – mint például a Duna TV, amelynek bemondóit keresztneveiken emlegetik beszélgetéseikben, mert úgy érzik, hogy ezek a bemondók szólították meg őket. Ugyanez igaz a nemzetpolitikai aktorokra is: amikor egy székelyföldi bácsi Zsoltiról beszél, nem lehet eldönteni, hogy Semjén vagy Németh Zsoltra utal-e. A kettős állampolgársággal is megszólítva érzik magukat. A valahova tartozás érzését igénylik a helyi közösségen túl is, tágabb értelemben. Figyelembe kell venni azt is, hogy a tömbmagyar területek magyarsága most veszi birtokba a területét, mostanra szereznek közigazgatási és politikai hatalmat. A Székely Menetelés – amit Magyarországról furcsán néztek – is afféle belső megerősítés, olyan emberek is elmentek oda, akik egyébként nem kelnek és fekszenek minden nap nemzetiszín és székely zászlóval, mert úgy érezték, hogy a közösség részesei. Ez egy nagy belső közösségi élmény volt. Mik a külhoni magyarok legfontosabb követelései, mit értenek autonómia alatt? Sok mindent értenek ez alatt, de  a programok 4-5 gondolatra vannak felfűzve. Az első, hogy a nyelvük legyen regionális hivatalos nyelv, a második, hogy minél kevesebben éljenek olyan helyen, ahol a magyar nem regionális hivatalos nyelv. A harmadik fontos dolog, hogy az oktatás és közművelődés a saját kezükben legyen, a negyedik, hogy a területi-gazdasági fejlesztésekben ugyanolyan arányban részesüljenek, mint az országos átlag. Az ötödik a jószomszédi kapcsolatok, a hatodik a szimbólumaik elismerése. Ez nem szimbolikus politizálást jelent, hanem a méltányosság politizálását, a másik mint önálló entitás elismerését jelenti. Ugyanúgy lehet zászlaja, himnusza, stb. Amit pedig nehezen szoktak bevallani, nincs benne programokban, az az emancipáció kérdése, hogy Magyarországon ne tekintsék őket turistának. „Magyar vagyok, nem turista” – ismerjük a pólót, ez azt jelzi, hogy ugyanolyan jogosítványokkal szeretnének rendelkezni, mint az anyaországiak. Képesek-e az elitek és az intézményrendszer ezen követelések megvalósítására? A kisebbségi közösségek önmagukban nem tudják fenntartani az ehhez szükséges intézményeket: a politikai érdekvédelem, az önkormányzati poziciók, a politikai tisztségek, az oktatás, az egyház, a nyilvánosság, a közművelődés, a tudományos szféra ide tartozik. Ezeknél az alrendszereknél van önkormányzati, állami és magánfinanszírozás egyaránt, különböző arányokban. De mindenképpen kell ehhez a magyar állam segítsége is, a finanszírozáson túl (állások) a tudásbeviteli programok integrálására is szükség van részéről, hogy ez az intézményrendszer reprodukálni tudja a magyar nyelvet és tudást is. Az egész önépítkezésben kulcskérdés a kisebbségi kompetenciák minősége. Ez egy hívószó, ami bizonyos értelemben szemben áll a veszteség-narratívával („fogy a magyar!”). Ezek az emberek egyrészt többnyelvűek, tudnak megosztott kultúrájú társadalomban tájékozódni, tudnak ott problémákat megoldani, jóval rugalmasabbak ezekben a kérdésekben. Ez a dolgok plurális oldala, de van egy másik is: a kompetencia mérhető. Az oktatási teljesítmény, a foglalkozási szerkezet, gazdasági aktivitás, a nyelvtudás és még sorolhatnám – ezek mérhető dolgok, amelyek révén egy kisebbségi társadalom tisztában lehet a maga valóságával. És ezek a képességek fejleszthetők. Éppen ezért volt sikeres a határtalanítás/detrianonizáció programja, amelynek az volt a lényege, hogy eltörölje az országhatárok fontosságát, így válhatott könnyedén a magyar kultúra részévé például Lajkó Félix is.

Bardi-Nandor-7

Mint mondta, a külhoni magyar közösségek (is) igénylik a szimbólumhasználatot, amellyel el lehet őket ismerni közösségként. Ehhez hogyan kapcsolódik az a fajta anyaországi politizálás, hogy a magyar kormány kiáll a székely zászló ügye mellett, sőt hivatalokban is kitűzik a lobogót? Nem túl erőszakos reakció ez? Én nem politikai elemző vagyok, hogy megismerjek egy ilyen kontextust, hanem történész, akinek az a dolga, hogy értelmezzen. Az én értelmezésemben itt arról van szó, hogy  egy entitás bejelenti a méltányosságra való igényét. Az, hogy ezzel egy másik szereplő mit kezd, annak rengeteg ága-boga van. Szerintem teljesen mást kezd ezzel egy MSZP-s polgármester mint például Kövér László, bár előbbiről is tudunk, aki kitűzte a zászlót – de ezt már nem tudom megmagyarázni vagy kategorizálni. De a másik oldalon megjelenő, méltóságra való igény fontosabb. A méltóság emberi jog, a nemzeti jogok is emberi jogok, így kapcsolódnak ezek össze. De ami egy történésznek ebből a dologból igazából fontos, az a külhoni magyar közösség tartalma, működése és az, ami rárakódik. Az igazi probléma, amire te is próbálsz rákérdezni, az az, hogy Magyarországon a külhoni magyarok ügyére rengeteg szimbolikus tartalom rávetül, és nem a dologról magáról – a külhoniak társadalmi, politikai helyzetéről – beszélnek, hanem a „nemzetpolitika” ürügyén kontextusról beszélnek. Ha átjönnek, kapnak-e nyugdíjat az öregek? Elveszik-e a munkahelyeinket? Miért szavaznak, ha nem fizetnek adót? Az ilyen és ehhez hasonló kérdések külön kezelendőek a külhoni magyarok valós helyzetétől, mind-mind a maguk kontextusaiban, értelmezési kereteiben. Ebből a szempontból rendkívül nagy probléma, hogy Magyarországon – Németországgal ellentétben – a rendszerváltás óta hiányzik a politikai kultúra oktatása, nincsen demokrácia-oktatás, ez a rendszerváltás egyik nagy hiányossága. A politikai közösség, a nagy vállalkozásoknak és összefogásnak a hiánya okozza mindezt, s ezek a politikai elit teljesítményéhez kapcsolhatóak. Tehát mind a két elitnek felelőssége és feladata, hogy ezen változtasson? Igen, de könnyű lenne az egészet a társadalomra, történelemre és a rossz politikusokra fogni, de az embernek a mindennapjaiban kezdődik ez a dolog: miként viselkedik a buszon, hogyan tartja be a szabályokat, kiáll-e a jogaiért, stb. Lehet nagyon könnyen az egészet a politikai elit nyakába is varrni, de úgy gondolom, hogy elsősorban magunkba kell néznünk, hogy személy szerint – akár nemzeti, akár társadalmi kérdésekben - mi az, amit jól vagy rosszul csináltunk. Ez is egy készség vagy kompetencia, ami tanulható. Fotók: Balkányi László/VS.hu

Kisebbségi kompetenciák – Az etnokulturális közösségek működési sajátosságainak kutatása 1989 után

Ezzel a címmel rendezi konferenciáját december 5-én a Magyar Tudományos Akadémia, ezen interjúalanyunk elsőként ad elő. „A címben megadott előbbi hívószó alatt a kisebbségi közösségek sajátos szerveződését, működését és készségeit, illetve mindezek változását értjük. A megközelítéseket összekötő kulcsfogalom alatt értjük: a többnyelvűséget, a megosztott kultúrájú társadalom mindennapjaiban való boldogulást, az etnikai hálózatok használatát, a transznacionális és regionális azonosságtudatokhoz való egyidejű kötődést, az adott társadalmon belül az oktatási rendszerben szerezett készségeket, a társadalmi rétegződésben elfoglalt pozíciókat, a politikai közösségeken belüli szerepeket.  Ugyanekkor a készségek, pozíciók mérhetők, önszemléletünknek nem kell hitekre és politikai retorikákra támaszkodni. A kisebbségeket az önmaguk gazdasági–társadalmi–kulturális valóságában, nem pedig a szimbolikusan rárakott, politikailag kiüresített összefüggésekben kívánjuk tárgyalni. A konferencia arra tesz kísérletet, hogy az utóbbi két évtized magyar kutatásainak eredményeit ezekből a szempontokból összegzi, a legfontosabb témákat és tendenciákat kiemelve, lehetőség szerint nemzetközi összehasonlításban és elméleti keretekben elhelyezve” – írják a szervezők meghívójukban. A konferencia meghívója és programja ide kattintva érhető el.