A bizonytalanságtól az újrakezdésig – Snétberger Ferenc és Berlin

Fotó: MTI / Bócsi Krisztián / MTI / Bócsi Krisztián

-

1989 tavaszán a berlini fal már javában recsegett-ropogott. 25 évvel ezelőtt a fal árnyékában egy másik történet is fordulatot vett: a Kossuth-díjjal is kitüntetett gitárművész, Snétberger Ferenc családjával Berlinbe költözött. Múltidézés és személyes földrajz a vasfüggöny elbontásának évfordulójához közeledve.


  Berlin „szegény, de szexi”, kúl, hipszter, zöld, huzatos-tágas, szélei felé laza, közepén nyakkendősen fővárosi. Kinek mi. Berlin a tévétorony sziluettje, a multikulti poroszos rendezőelve, a debrecennyi török, a parkokban bedöntött hektoliternyi sör, az egymást érő bárok, az elektronikus zene, a luxusplázák és az NDK-retró, de legfőképp a kivétel; összességében alig német. Berlinről bármit állítani eleve csapda, és ugyan hatalmas közhely, de tény, hogy komoly erőfeszítéssel támogatja a sokszínűséget. Snétberger Ferenc éppen 25 éve van otthon a német fővárosban. Miközben hazai tevékenységét elismerik, berlini szerepéről kevés szó esik. Néhány száz márkával a zsebében kezdte – bő húsz évvel később, 2011-ben már a német parlamentben játszott a kancellár előtt a roma holokauszt áldozatainak emlékére (az erről készült felvételt lásd lejjebb – a szerk.). Akaratlanul is kultúrdiplomáciai szerepet tölt be két otthona, Budapest és Berlin között. A német családügyi minisztérium az idén több prominens személyiséggel együtt például őt is felkérte, hogy legyen a rasszizmus és a diszkrimináció ellen meghirdetett németországi(!) kampányév egyik nagykövete. Berlini otthonától nem messze egy kávé mellett arra kértük, mutassa be az ő Berlinjét. Helyeket, amelyek megváltoztatták az életét.


-


I. Az első kultúrsokk: a „Quartier”

Nyugat-Berlin kultikus klubja, a Quartier körül a nyolcvanas években hemzsegtek a legizgalmasabb jazz-, blues- és rockzenészek. 1913-ban a Quartier Latin a Potsdamer Strasse 96. alatt még moziként kezdett működni, aztán a hetvenes évektől a fal leomlásáig klubként üzemelt. Nina Hagentől John Mayallig felsorolhatatlan számú fellépő fordult meg itt, az Omega is kijutott két koncert erejéig 1975-ben. Snétberger Ferenc Berlin-sztorija is itt kezdődött. „Kultúrsokkot kaptam, amikor felfogtam, micsoda dimenzió ez a vasfüggönyön túli léthez képest. Itt rendezték meg minden évben a Jazz in July fesztivált is, ahol aztán olyan válogatást kapott a közönség, mint akkoriban kevés helyen: Chet Baker, John Scofield, elképesztő a névsor… 1988-ban Al Di Meola előtt kaptam húsz percet akkor még teljesen ismeretlenként. Mint kiderült, a közönség elsőre összekevert vele, csak néhány perc játék után jöttek rá; őrjöngve fogadtak. Az első szám után beállt a csend, aztán hatalmas tapsot kaptam. Alig hittem el. Döntő pillanat volt az életemben. A feleségem német, Magyarországon élő kelet-berliniként meglátogathatta nyugat-berlini rokonait engedéllyel, és ha már átjutott a falon túlra, elvitte néhány kazettámat kinti kluboknak megmutatni. Így kaptam meghívást erre a fesztiválra is. Azonnal tudtam, hogy vissza fogok jönni.”


-


II. A második otthon: Charlottenburg

„Nagyon nehéz volt eljönni Magyarországról. A feleségemmel is Magyarországon ismerkedtem meg, majd miután összeházasodtunk, Budapesten kezdtük a közös életünket. Az 1988-as nyugat-berlini fellépés élménye, és az a szabadság, inspiráló közeg, amit megtapasztaltam, erősen közrejátszott abban, hogy mégis Berlin mellett döntöttünk. Két bőrönddel, egy gitárral és pár száz márkával indultunk. Németül még alig beszéltem, ráadásul a családom csak később jöhetett utánam, a feleségem családja pedig a falon túl élt, Kelet-Berlinben.” Snétbergerék tudták: a döntésük után aligha láthatják egyhamar a családot. Először egy görög ismerősnél húzták meg magukat Nyugat-Berlinben, aztán szociális lakásba költöztek. Lassan haladtak előre, végül Charlottenburgban, Nyugat-Berlin polgári (azaz bürgerlich) hangulatú negyedében találták meg otthonukat.


-


III. A bizonytalanságtól az újrakezdésig: a berlini fal

„Alapvető élményem, ahogy egy tranzitút végén, amikor engedélyekkel felvértezve végre meglátogathattuk a feleségem családját Kelet-Berlinben, jövünk át a fiammal az ellenőrzőpontokon a Friedrichstrasse mellett. 1988-ban már éreztük, hogy lazul a szigor, könnyebb átjutni. Egy-egy keleti rendszámú autó is feltűnt az utcákon Nyugaton. A fal közelében élni az utolsó percig mégis leginkább mindennapos bizonytalanság volt. Remény alig. Éreztük, hogy történni fog valami, voltak jelei, de még egy évvel az áttörés előtt sem mertünk gondolni arra, hogy a fal egyszer leomlik. Van egy fényképem, gondosan őrizgetem. A fiam, Tony a nyakamban ül és kukucskál át a fal repedésén a Brandenburgi kapunál.” A következő éjszakán meg is történt az áttörés. Nyugaton hetekig tartó karnevál kezdődött. Snétberger számára ez az újrakezdés időszaka volt. Közben az is világossá vált, hogy az állandó klubkoncertezéssel nem jut előbbre, hiába vágyna nagyszínpadra. Így hát a saját kezükbe vettek mindent, a feleség, Angela lett Snétberger Ferenc menedzsere.


-


IV. A felsőörsi tehetségközpont alapköve: Neukölln

A kilencvenes évek elején fellépett a berlini Filharmóniában. Komoly visszhangja volt, interjúkat kértek tőle utána. Az egyikben megemlítette egy régi álmát, hogy szívesen alapítana zeneiskolát Berlinben tehetséges, nehéz helyzetben lévő gyerekeknek. Olyanoknak, akiket a rendes zeneiskolák kivetnek. Ekkor még álmodni sem mert volna arról, ami aztán 2011-ben Felsőörsön megvalósult: a Snétberger Zenei Tehetség Központról, ahol évről évre hatvan, 12–20 év közötti fiatal tanulhat Snétberger Ferenc mellett rendes iskolai tanulmányaival párhuzamosan. A német cikkben elmagyarázta, hogy a tehetséges roma gyerekek zeneiségét klasszikus iskolai eszközökkel kevésbé, egyedi módon közelítve viszont elő lehet csalogatni. Olvasta ezt berlini egy hölgy, akinek a férje akkor kormányzati pozícióban dolgozott. „Egyszer csak felhívtak. Felkarolták az ötletet. Megkerestük azt a városrészt, ahol a legtöbb roma él. A választás Neuköllnre esett – ma is itt él a legnagyobb berlini roma közösség. Gitárosokat és hegedűsöket toboroztunk, később csatlakozott hozzám tanítani egy jugoszláviai tangóharmonikás és az énekes-zongorista felesége is. Heti háromszor jártam az iskolába biciklivel, át a városon, nagyon szerettem. Legalább nyolc-tíz tényleg jó gitárost nevelhettem ki; ketten a fiammal, Tonyval rendszeresen játszanak ma is. Az iskola évekig a Wissmannstrasse 32. alatt működött egy próbatermekkel ellátott épületben. Visszagondolva: a felsőörsi iskola története valójában Neuköllnben kezdődött.”


Snétberger Ferenc

-


V. Memory of my people: Bundestag

Helmut Schmidt akkori német kancellár 1982-ben ismerte el hivatalosan a nácik által az európai szinti és roma kisebbség ellen elkövetett népirtást, az 500.000 áldozatnak azonban csak évtizedekkel a második világháború befejezése és húsz évvel az eleve igencsak megkésett kancellári felelősségvállalás után, 2012-ben állítottak emlékhelyet Berlinben, a Reichstag közelében. Az átadása előtti évben, 2011. január 27-én a német parlament megemlékezést szentelt az áldozatoknak. Ezen a Hollandiában élő, roma származású aktivista, Zoni Weisz az összes EU-tagállamnak címezve mondott beszédet a Bundestag nyilvánossága előtt. Snétberger Ferenc ezen a kiemelt fórumon is eljátszhatta a népének ajánlott Memory of my people című darabot. Az emlékmű avatására már felsőörsi diákjai is elkísérték. A berlini magyar nagykövetségre szintén, ahol nemrég a roma világnap alkalmából tartott emlékünnepségen koncerteztek együtt.


Snétberger Ferenc a Bundestagban 2011-ben