A 70 éve történtek a nemzetnek nem bűne, hanem traumája

Gábor Balogh

történész, a Jobbegyenes blog szerzője


A magyar társadalom súlyos mentális deficitjének lakmuszpapírja, hogy a választási kampány egyik központi kérdésévé léphettek elő hetven esztendővel ezelőtti események. Politikusok, újságírók, főállású és wannabe megmondóemberek feszülnek egymásnak egy olyan témában, amit nálunk szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban legfeljebb társadalomtudományi szaklapok hasábjain boncolgatnak. Az Országgyűléstől a kocsmákig vitatkozunk valamiről, amihez tőlünk nyugatabbra a csúcsértelmiségen kívül senki nem érez késztetést hozzászólni. Hazugságok, csúsztatások, és - ami talán a legrosszabb – fél-és negyedigazságok garmadája hangzik el. Az elmúlt hetekben alig lehetett olvasni néhány racionális, objektív és őszinte (ez a legfájóbb hiány) gondolatot 1944-ről. Mintha igazából senkit sem érdekelne, mi is történt itt hét évtizeddel ezelőtt – csak az, hogyan válthatók emlékezetpolitikai aprópénzre az akkori események. Ideje, hát néhány, talán minden vitatkozó fél számára kellemetlen, de aligha megkerülhető körülményről mellébeszélés nélkül vitát nyitni. Az első neurotikus kérdés már a téma megnevezése kapcsán felmerül: március 19-én emlékezhetünk-e Magyarország német megszállására? Egy háborúban a hadviselő felek megszállni ellenséges országokat szoktak, esetleg olyan semleges államokat, amelyek hadseregeik felvonulási útjába esnek, vagy valamilyen oknál fogva szükségesnek érzik, hogy ellenőrzést gyakoroljanak területük felett (A második világháború során így járt Belgium, Hollandia, Jugoszlávia és Norvégia, amelyet a németek, illetve Izland és Irán, amelyet a szövetségesek szálltak meg.) Később ezt az állapotot legitimálhatják egy oktrojált „szövetségesi” viszonnyal, ám arra nagyon kevés példát ismerünk, hogy egy országot a saját szövetségese szálljon meg. Márpedig Magyarországgal '44 tavaszán ez történt. Ez pedig alapvetően meghatározta a következő hónapok sajátos kettősségét, és nem utolsósorban a hadsereg sokat bírált magatartását. Az elmúlt hetven évben, és az utóbbi hónapokban is sokan a fejére olvasták a kormányzónak, a kormánynak, és a Magyar Királyi Honvédség vezetőinek, hogy puskalövés nélkül tűrték a Wehrmacht bevonulását. E felvetésre rendre az a válasz, hogy az ellenállás értelmetlen lett volna, és a fölösleges vérontáson kívül semmilyen eredménnyel nem járhatott. A német és a magyar haderő közti több nagyságrendnyi különbség tagadhatatlan – de az is, hogy történelme során Magyarország már nem egyszer szállt szembe ekkora, vagy akár még nagyobb túlerővel is (például néhány hónappal később a Vörös Hadsereggel). Ehhez azonban mindenekelőtt akaratra lett volna szükség, s ez 1944-ben sem a hadsereg tiszti karában, sem a magyar társadalomban nem volt meg. Ennek oka azonban elsősorban nem az ország sokszor emlegetett „fasizálódása”, a nemzetiszocializmussal való azonosulás, vagy az antiszemitizmus erőssége volt. Az általános bénultság abból az egyszerű tényből fakadt, hogy a katonatisztek döntő többsége (de valószínűleg a civilek nagyobbik része is) valóban szövetségesként tekintett a Harmadik Birodalomra. A háború megelőző három éve alatt a propaganda végig a magyar-német fegyverbarátságról harsogott, amelynek célja győzelemre vinni a bolsevizmus elleni keresztes háborút. Azt se feledjük el, hogy sokan őszinte hálát éreztek az elszakított területek egy részének '38 és '41 közötti visszatérése miatt, amelyet mindenekelőtt Hitler döntésének tulajdonítottak. (Berlin „oszd meg és uralkodj”-elvű politikáján akkor csak az értelmiségi elit nagyon szűk rétege látott át.) A doni katasztrófa után nyilván nagyon sokan kijózanodtak, ám nincs okunk kételkedni abban, hogy a politikailag szinte teljesen tájékozatlan magyar tisztek döntő többsége őszintén hitt ebben a fegyverbarátságban, és a háború céljainak nemességében is. Vagy legalábbis abban, hogy minden, még a német megszállás is jobb, mint a kelet felől előretörő Vörös Hadsereg által megtestesített kommunizmus. Hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy Magyarország Európa egyetlen olyan országa volt, amelynek 1919-ben volt alkalma megismerkedni a szélsőbaloldal uralmával, az idősebb katonáknak személyes, megélt rémálmot jelentett a Tanácsköztársaság – míg a náci terrorról legfeljebb a frontot megjárt tiszteknek lehettek élményei. Szintén fontos, és sokat vitatott kérdés: mennyire tekinthető felelősnek Magyarország a területén végrehajtott zsidóüldözésért, és más emberiség elleni bűnökért? Úgy vélem, e tekintetben élesen el kell választanunk egymástól az ország politikai vezetését, és a társadalmat. Hamis az az érvelés, amely a megszállásra hivatkozva lényegében felmenti a magyar vezetést, mondván: '44 márciusától minden felelősség a németeké. Ez ellen éppen az akkori kormány és támogatói tiltakoznának a leghevesebben, hiszen ők többségében meggyőződéses nemzetiszocialisták voltak, akiket nem a kényszer, hanem saját elveik vezettek a demokratikus többpártrendszer felszámolásakor és a zsidóság jogfosztásakor. Sztójay Döme kormányfő és társai vitathatatlan felelősséget viseltek mindabban, ami Magyarországon a német megszállást követően történt. Ugyanakkor az államigazgatási szervek előszeretettel felemlegetett „eredményessége és szorgalma” a zsidóság deportálása során már jóval árnyaltabb megítélés alá kell, hogy essen. Az utókor és a külső szemlélők (köztük a németek) számára valóban meglepő lehetett, hogy milyen gyorsan elkülönítették, kifosztották, majd elhurcolták a magyarországi zsidóságot. Az igazság azonban az, hogy ehhez a hatóságok különösebb lelkesedésére, rendkívüli erőfeszítésére aligha volt szükség. A harmincas évek vége óta létező zsidótörvények végrehajtásához az államnak pontos, a teljes lakosságra kiterjedő listákat kellett készítenie arról, kikre vonatkoznak a diszkriminatív jogszabályok. A deportálást szervező Endre Lászlónak és Baky Lászlónak nem kellett mást tennie, mint ezeket a lajstromokat összevetni központi lakcímnyilvántartással. A németek által korábban elfoglalt országokban nem léteztek ilyen törvények, tehát ilyen listák sem, ott valóban sok múlhatott azon, hogy az állami hivatalnokok és tisztségviselők mennyire voltak hajlandóak együttműködni velük. Így aztán könnyen kialakulhatott az a kép, hogy a magyarok „szorgalmasabb” zsidótlanítók voltak, mint más nemzetek. Az utóbbi hónapokban ismét fellángolt a vita Horthy Miklós személyes felelőssége körül is. Bírálói úgy vélik, a kormányzó akkor hozott volna morálisan vállalható döntést, ha a megszállást követően lemond. Tény és való, hogy mint államfő de iure felelősséget viselt mindenért, ami hivatali ideje alatt történt az országban. Ugyanakkor érdemes feltenni azt a kérdést is: mit nyert volna az ország, vagy épp a magyar zsidóság Horthy távozásával? Ha a kormányzó nem vállalja, hogy folt essen a nevén, és '44 márciusában visszavonul, vajon akadt-e volna bárki, aki nyáron útjába tud állni a fővárosi zsidóság elhurcolásának? A legtöbb indulatot kiváltó vita a magyar nemzet, a lakosság felelőssége körül zajlik. Nem vitatható, hogy a negyvenes évek Magyarországán az antiszemitizmus széles körben elterjedt és elfogadott volt, mint ahogyan az sem, hogy a kifejezetten nemzetiszocialista politikai erők is jelentős népszerűségnek örvendtek. Mindazonáltal a zsidósággal szembeni előítéletesség még a kifejezetten szélsőjobboldaliak esetében sem mindig azt jelentette, hogy deportálásukkal és megsemmisítésükkel egyetértettek (utóbbiról a magyar lakosság döntő többsége nem is tudhatott.) A Gestapo budapesti kirendeltségét elárasztó feljelentések és a „házmesterország” hamis toposzát jelentős részben éppen a saját felelősségüket utólag elkenni igyekvő németek terjesztették el. Sajátos, és egyben jellemző is, hogy ugyanazok, akik Horthy és más korabeli magyar vezetők visszaemlékezéseit hiteltelen mosakodásnak tekintik, szinte minden forráskritika nélkül elfogadják, és használják a megszállás idején elkövetett bűnök egyik első számú felelősének, Edmund Veesenmayernek a háború után tett vallomását. A hazai zsidóság jogfosztása és elhurcolása felülről szervezett akció volt, és nem spontán, társadalmi igényből születő pogrom. A magyarokat senki sem kérdezte meg, hogy szeretnék-e zsidó szomszédaik deportálását. A „lakosság passzivításának” gyakran emlegetett vádja demokratikus körülmények közt talán megállná a helyét, ám a megszállás után Magyarországon - ha papíron nem is, de facto mindenképpen – totalitárius diktatúra volt. Egy ilyen rendszerben az üldözöttekkel szembeni szolidaritás legapróbb jelét is szigorúan büntetik. Egy olyan országban, ahol százezreket fosztanak meg vagyonuktól és szabadságuktól (a magyarok többsége eddig követhette az eseményeket, a koncentrációs táborokban történekről nem tudott), a társadalom törvényszerűen megbénul, és az emberek döntő többségét elsősorban az érdekli, hogy saját maga és családja ne soroltasson be az üldözöttek közé. Egy ilyen helyzetben számon kérni az ellenállás elmaradását pontosan annyira történelmietlen felvetés, mintha azon morfondíroznánk, hogy az ötvenes években miért nem tiltakoztak tízezrek élőlánccal a recski munkatábor körül. A válasz szomorú, de egyszerű: nem akartak a szögesdróton belülre kerülni. Aki tömeges zsidómentésről beszél, történelmet hamisít – aki viszont utólag megpróbálja „társadalmiasítani” a holokausztot, mintha az a magyar lakosság lelkes közreműködésével történt volna, még veszélyes indulatokat is gerjeszt. A divatos kifejezéssel ellentétében, én úgy vélem: ami 1944-45-ben az országban és az országgal történt, az ennek a nemzetnek nem a bűne, amivel szembe kell nézni, hanem a traumája, amit az óta sem dolgoztunk fel. Tetszik, vagy sem: ezt a munkát csak együtt végezhetjük el. A meghurcoltak és a megfélemlített passzív többség utódai. Túl kicsi ez a haza ahhoz, hogy két Magyarországunk és két múltunk legyen.  

1944. március 19.: Német megszállás vagy magyar felelősség?


A német megszállás az addigi magyar politika folytatása
Nem magyar bűn, hanem magyar trauma

SZAVAZAT UTÁN