2010 – A tiki-taka meghódítja a világot

Fotó: Getty Images / Jamie McDonald / Getty Images / Jamie McDonald

-

A Guardiola-féle Barcelona fociját először négy éve exportálta a világbajnokságra Vicente del Bosque, a spanyol válogatott szövetségi kapitánya, és a nemzetközi mezőny nem tudott mit kezdeni vele.


A győztesek

A 2010-es volt az első világbajnokság, amelyet Afrikában játszottak – a dél-afrikai télben –, és az első, amelyen a már Európa-bajnok, és sokadszor esélyesként érkező spanyol válogatott végre bejárta azt az utat, amit jósoltak neki. Persze, ez önmagában nem volt meglepetés, hiszen Vicente del Bosque arra a Barcelonára építette csapatát, amely a Johan Cruyff által megkezdett úton végigszaladva, Pep Guardiola vezetésével uralta az európai labdarúgást azokban az években. Márpedig, ha egy válogatott a világ legjobb klubcsapatára épül, amely ráadásul olyan domináns játékot erőltet, mint a Barca, akkor ez az eredmény.

A tempót Xavi diktálta


A válogatott fociban mindig sokkal egyszerűbb taktikával operálnak, mint klubszinten, hiszen a játékosok nem tudnak annyi időt együtt tölteni, nem tudnak olyan kifinomult szisztémákat begyakorolni, mint a minden nap együtt készülő klubcsapatok. Éppen ezért vannak óriási előnyben azok a nemzeti csapatok, amelyeknek egy-egy klub adja a gerincét, mint a Budapest Honvéd az Aranycsapatnak, a Bayern München az 1974-es (meg még pár) német válogatottnak, az Ajax a hetvenes évek a holland csapatának, vagy például a Milan a '94-es vébén Olaszországnak. A totális focit, a Barca és a spanyol válogatott játékának elődjét a hetvenes években nyomató hollandok jelentették: jellemzően a vezetés megszerzése után kezdték a labdatartást, a spanyolok viszont az első percektől fogva ezt csinálták – az ellenfél nem tudott mást tenni, mint mélyen visszahúzódva védekezni. Vagy nekik rontott, mint az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb hatású edzője, Marcelo Bielsa és az általa vezetett Chile, akik Brazíliának is nekiestek (0–3), de erre nem sok szövetségi kapitány vállalkozik, a szép halált csak a legelvetemültebbek, a támadó foci megszállottjai választják. Egyébként pont Bielsa lehetetlenre törekvésről szóló filozófiája teljesedett ki Pep Guardiola Barcelonájában – a spanyol válogatott pedig innen tanulta ezt a játékot.

Iniesta eldönti


A spanyolok az egyenes kieséses szakaszban az összes meccsüket 1–0-ra nyerték meg – a labdatartós játék itt már gyakran pragmatikusba fordult át, és a válogatott nem arra használta, hogy hatosával rúgja a gólokat, mint a Barcelona, hanem hogy az ellenfél ne jusson lehetőséghez. Egyáltalán. Ez persze, nem mindig jött össze, Arjen Robben például kétszer is eldönthette volna a finálét az utolsó percekben, viszont a holland szélső akkor még nem az a játékos volt, akivé valamikor a 2012-13-as szezon során változott, így természetesen mindkét ziccerét elbénázta. Az pedig törvényszerű, hogy a Barca-filozófiát a legjobban megtestesítő játékos, Andrés Iniesta döntse el a vb-cím sorsát.

A többiek

A vb-döntő után Franciaország megint hullámvölgybe került és csoportutolsóként zúgott ki, mint 2002-ben, csak itt most sokkal csúnyábban tette mindezt: Mexikó ellen a félidőben Raymond Domenech szövetségi kapitány és Nicolas Anelka már egymást anyázta, majd a szövetségi kapitány haza is zavarta a Chelsea csatárát. Ez amúgy elég nagy botrányt váltott ki a játékosok és a szakvezetés körében, és Evráék úgy berágtak, hogy bojkottálták az utolsó meccs előtti edzést. Ki is kaptak a házigazda, szintén kipottyanó Dél-Afrikától, ráadásul még a francia szövetség elnöke is belebukott a botrányba.

Thomas Müller, a vébé gólkirálya


A Maradona-vezette argentin csapat már kezdte elhinni magáról, hogy elég jó, amikor a negyeddöntőben a röhögve kontrázó németek kékre-zöldre verték őket is – ahogyan az előző körben az egyébként bután focizó angolokat. Persze, azóta is megy a vita azon, mi van, ha megadják Frank Lampard jó fél méterrel a vonal mögé pattanó gólját, de legalább arra jó volt az eset, hogy az általa kiváltott felháborodást követően a FIFA végre bevezesse a gólvonal-technológiát, ami a brazíliai vébén már be is mutatkozhat. Paraguay, aki mindig mindenkivel döntetlent akar játszani, véletlenül megverte Szlovákiát az F-csoportban, így simán jutott a nyolcaddöntőbe. Mivel az olaszok is döntetlent akartak játszani mindenkivel, csak ők meg véletlenül kikaptak a szlovákoktól a csoportkör utolsó meccsén, a címvédő mehetett haza, az első vébéjén szereplő Szlovákia meg ment még egy kört. Akinek végül tényleg sikerült mindenkivel döntetlent játszania – Új-Zélandnak –, meg veretlenül kellett hazahúznia. Dunga ferde szemmel figyelt braziljai csak baromi nehezen tudták megverni Észak-Koreát, viszont a portugálok gurítottak nekik egy hetest, ami után a szabad világ azon aggódott, nehogy munkatáborba küldjék az egész szerencsétlen csapatot.

Diego Forlán, a vébé legjobbja


Portugáliát egyébként Paraguayjal együtt elvitte a spanyol egynull-cunami, amelyet David Villa menedzselt, és a három meccsen is négy gólt szóró – Thomas Müller lett a vb gólkirálya – Németország is erre a sorsra jutott, ahogyan két évvel korábban az Eb-döntőjében is. A Kassai Viktor által vezetett meccsen viszont mindkét oldalon kimaradtak a helyzetek – a spanyolok labdabirtoklásból, a németek ezúttal is kontrából próbálkoztak –, így Carles Puyol fejesére volt szükség a továbbjutás kiharcolásához. A spanyolok először jutottak döntőbe, a németeknek meg 2006 után megint csak a bronzérem maradt. A torna Horvátországja Uruguay volt. Az uruk a torna legjobb játékosává választott Diego Forlán vezetésével az elődöntőig gázoltak, többek között Luis Suárez kezezésének köszönhetően Ghána ellen, ami miatt viszont az Ajax támadója lemaradt a Hollandia elleni meglehetősen jó meccsről, amelyen a cséká, Giovanni van Bronckhorst nyitott a vébé legnagyobb góljával.


Hollandia egy körrel korábban amúgy Sneijder két góljával fordított Dunga braziljai ellen, akikre azért néztek furcsán, mert brazil csapathoz képest feltűnően sok védő szerepelt a kezdőjükben. Ez pedig még akkor is szokatlan tőlük, ha mindhárom (!) szélső védőjük támadó felfogású, és Dani Alves alapvetően egy sorral előrébb szerepelt – viszont mellette Gilberto Silva és Ramires vagy Felipe Melo focizott, és hát egyikükön sem kreativitásuk miatt akadt meg a szövetségi kapitány szeme. Bár egy évvel korábban a Konföderációs Kupát megnyerte, azért nem véletlen, hogy nem folytathatta ezt a projektet a világbajnokság után.

Netherlands v Spain: 2010 FIFA World Cup Final

A „dejongolás” azóta igévé vált


Noha a hollandok eljutottak a döntőig – amely Howard Webb érdekes felfogású játékvezetése mellett elég durvára sikerült, és amelyről 2006 után megint egy erőszakos kép égett az agyunkba, amelyen Nigel De Jong alkalmaz talpmasszást Xabi Alonso tüdején – és a hosszabbítást is kierőszakolták, de 1974 és 1978 után megint nem tudtak nyerni. Ezzel az első olyan nemzet lettek, amely úgy vesztett három finálét, hogy egyet sem nyert – a németeknek négy ezüstérmük van, de a mellette függő három arannyal azért kevésbé ciki a kollekciójuk.


A 2010-es döntőben bemutatott kíméletlen rugdosódás ugyan nehezen köthető a támadó focihoz, az viszont, hogy a döntő mindkét résztvevője a hetvenes évek holland totális futballjának köszönheti identitását, jelzi a világ focijában uralkodó trendet az elmúlt években. Persze, Dél-Afrikában meglehetősen hűvös volt az idő, úgyhogy az európai csapatoknak, különösen az ilyen stílusban játszó és ennyit futó válogatottaknak könnyű dolguk volt, viszont a dél-amerikai hőséggel nem biztos, hogy boldogulnak majd Brazíliában.