2006 – Olaszország nyerte, de Zidane tette felejthetetlenné

Fotó: ODD ANDERSEN / AFP / ODD ANDERSEN / AFP

-

A németországi vb egyenes kieséses szakaszára már nem volt meglepő az olaszok jó formája, de mégis egy szanaszét csúszott hátországból értek oda a döntőbe.


Bár mindenkinek az ugrik be először a 2006-os világbajnokságról, hogy Zinedine Zidane kettéfejeli Marco Materazzi mellkasát, aztán az, ahogyan Grosso bevágja a mindent eldöntő tizenegyest, és hamar előjön az is, ahogyan Zizou a léc aljára nyesi a saját büntetőjét még a rendes játékidőben. A torna legnagyobb pillanatai mégsem ezek voltak, azok korábban történtek. Nem az a 29 passz, ami az argentinok gólját előzte meg, amelyet a teljes apátiában szemlélődő szerbeknek lőttek öt másik társaságában, és nem is az ausztrálok továbbjutása a csoportból, majd az utolsó utáni pillanatban bekövetkezett kihullásuk Olaszország ellen a nyolcaddöntőben, és nem a már súlyfelesleggel játszó Ronaldo három gólja, amelyeknek köszönhetően a világbajnokságok történetének legjobb góllövője lett. A vébé legnagyobb pillanatai Zidane labdaérintései voltak a brazilok elleni meccsen.

Zidane, a vb aranylabdása


A döntő után visszavonuló Zidane számára jutalomjáték volt ez a torna, a brazilok elleni meccsen pedig a vébék történetének egyik legjobb egyéni teljesítményét tette ki a pályára. Noha úgy készült mindenki, hogy a brazilok végre visszavághatnak a simára sikerült '98-as fináléért, végül hasonlóan alakult, sőt. A franciák tízese újraértelmezte a one man show fogalmát – ennek a meccsnek minden pillanata róla szólt, és sikerült olyat alkotnia 90 perc alatt, ami után talán akkor is a valaha volt egyik legjobbként emlékeznénk rá, ha semmi mást nem csinált volna karrierje során.


Pedig számára ez nem volt más, csak szórakozás, játék a haverokkal, brazil barátainak saját fegyvereikkel történő cinkelése. Egy esernyő jobbra, egy bőr balra, egy bringa, egy Zidane-forgás, egy sarkazás vissza, egy hatalmas labda előre – mindezt 34 évesen, 2006-os sebesség mellett, nem 1970-ben. Minden másodpercét élvezte, és egy idő után valószínűleg a műkedvelő brazil nézők is csak arra vágytak, hogy hozzá kerüljön a labda, hiszen amit művelt, az maga volt a futebol arte. Természetesen a gólt is ő rúgatta Thierry Henryval, ami a brazilok kiesését okozta – pedig egészen eddig a meccsig Ronaldóék is olyan magabiztosan tepertek, mint aki a döntőig nem hajlandó fékezni.


Zidane a torna többi meccsén „csak” úgy játszott, ahogyan karrierje során legtöbbször: mozgatta, játszatta, irányította csapatát, öt lehetséges megoldás közül a hatodikat, a – számára – legkézenfekvőbbet választva, és már ez is bőven elég lett volna ahhoz, hogy a torna legjobbjának válasszák. Viszont tudta, hogy Brazília ellen valami olyat kell alkotnia, amire még sokáig emlékezni fognak, hiszen könnyen lehet, hogy ez lesz karrierje utolsó meccse. Viszont olyan játékkal, amit a pályára rakott, és amellyel csapattársait is inspirálta, senki ellen nem lehetett kiesni. A 2002-ben elődöntőt érdemlő spanyolok ezúttal is igazi csapatra emlékeztettek, viszont Raymond Domenech döcögősen kezdő csapata, amelyben Zidane mellett a nemzetközi szinten ekkor feltűnő, 23 éves Franck Ribéry is villogott, meglepően simán elintézte őket. A brazilok ellen aztán azt is megtudtuk, miért, és az elődöntő előtt sejteni lehetett, hogy Cristiano Ronaldóék sem fognak gondot okozni nekik. Aztán a döntőbe beértek az olaszok is, de honnan?!

Ribéryt nem nagyon lehetett megállítani


2006 májusában robbant ki a Calciopoli-botrány, ugyanis kiderült az, hogy amit már jó ideje gyanítottak a nyomozók, igaz: az olasz klubok gyakorlatilag kedvükre választhatnak a bírók közül, a bíróküldő testületek a zsebükben vannak. Bár a nyilvánosság előtt csak az ismert a sztoriból, amit a felszín megkapargatása után lehet tudni, az tény, hogy szinte az egész olasz futball nyakig benne volt a bizniszben, a balhét pedig az egyik főkolompos, a Juventus vitte el. A torinóiakat bajnoki címektől fosztották meg, kizárták a BL-ből és a másodosztályba száműzték, mellettük pedig egy sor klubra szabtak ki pontlevonást, illetve a nemzetközi kupákban sem indulhattak el. Az olaszok érthetően maguk alatt voltak, az emberek hite ismét megingott ebben az egészben, és nyilvánvalóan nem is várták el, hogy maradandót alkosson a morális válságból érkező válogatott, bőven megtette volna, ha tisztességesen mennek egy-két kört, majd mondjuk, a házigazda ellen kipottyannak. Az olaszok azonban furcsa népség, 1982-ben a bundabotrány után nem sokkal nyertek világbajnokságot (ezt egyébként a németek is megcsinálták 1974-ben), és ezúttal is úgy kezdték a tornát, ahogyan olasz válogatott nem nagyon szokott startolni: két győzelem, egy döntetlen egy nem is könnyű csoportban (Ghána, USA, Csehország), sima továbbjutás, majd az egyenes kieséses szakaszban meglovagolták a kedvező sorsolást.

Az egy dolog, hogy az olaszok honnan jöttek, de honnan jött Fabio Grosso?


Bár a meglepően erős ausztrálokat, igaz, emberhátrányban játszva, csak Francesco Totti 95. percben értékesített tizenegyesével verték ki, a svájciakkal a torna legunalmasabb meccsét játszó ukránokat már simán. Az elődöntőben aztán az Argentínát tizenegyesekkel legyőző, a hazai közönség által szintén nem túl sokra tartott Németország jött szembe velük, a klasszikus párosítás pedig klasszikus meccset hozott. Az olaszok fegyelmezetten tartották az alakzatot, hibátlanul védekeztek, ahogyan azt szokták, viszont a hosszabbításban elkezdtek támadni, hiszen tudták, hogy a németeket hazai pályán nem verhetik meg tizenegyesekkel. Marcelo Lippi csapata kétszer is eltalálta a kapufát a ráadásban, majd az utolsó előtti percben a mezőny legjobbja, Andrea Pirlo adott hatalmas labdát a Palermo balhátvédjének, Fabio Grossónak, aki a tizenhatos jobb oldaláról védhetetlenül tekert a hosszú kapufa mellé. Felejthetetlen gól, ahogyan az egy perccel később végigvitt kontra is az, amelyet a csereként beállt Alberto Gilardino okos passzából fejezett be gyönyörűen a szintén becserélt Alessandro Del Piero.


A döntő aztán úgy kezdődött, mint egy újabb klasszikus, Zidane és Materazzi gólváltásával, majd a hosszabbításban kettejük szóváltásával és Zidane kiállításával ért a csúcspontjára. Zizou karakterét tökéletesen mutatta be a torna, meg eleve a döntő is: láttuk a zseniális csapatjátékost, a hihetetlen képességekkel rendelkező focistát, és a hirtelen haragú, bosszúálló berber harcost is. Mellette viszont az olasz foci is megmutatkozott teljes valójában: a játékosok éretten gondolkodnak, pontosan tudják, mikor kell védekezniük és mikor támadniuk, mikor szabálytalankodniuk, mikor az ellenfelet provokálni, mikor a fejét simogatni, mikor kell tizenegyesekre és mikor a meccs eldöntésére játszaniuk. Ráadásul képesek mindezt egy sajátos, kontrollált szenvedéllyel végrehajtani, ez pedig eddig négy világbajnoki címhez segítette őket.