1998 – Zidane barátai Ronaldo barátai ellen

Fotó: Bongarts/Getty Images / Alexander Hassenstein / Bongarts/Getty Images / Alexander Hassenstein

-

A franciaországi világbajnokság forgatókönyve már előre nyilvánvaló volt: ha a címvédő brazilok és a trónkövetelő franciák is nyerik a csoportjukat, a világ két legjobb játékosával felálló válogatottak másik ágra kerülnek, és a döntőben találkoznak. Persze, ennyire, azért nem volt sima az út a fináléig.


Már a vébé sorsolásával egybekötött decemberi gálameccsen, amelyen a Zidane által vezetett Európa-válogatott játszott a világ Ronaldóval felálló többi része ellen, lehetett sejteni, hogy a nyári torna is hasonló végkifejlet felé halad. Mind a 32 vb-résztvevőt egy-egy játékos képviselte – ekkor debütált a világbajnokságon az a szisztéma, amely szerint máig bonyolítják a tornát, a meccs pedig 5-2 lett Ronaldóéknak. Azt, hogy a nyári döntő eredménye gyakorlatilag ennek a fordítottja lesz, kevesen gondolták volna.


Franciaország hatvan évvel korábban, 1938-ban már rendezett egy vébét, majd 1984-ben egy Európa-bajnokságot – ezt meg is nyerték Platiniék –, és bár a francia bajnokság hosszú távon nem tudott versenyre kelni a többi topligával, a nyolcvanas évek után újra sikerült kinevelnie egy világelitbe tartozó generációt. Ráadásul – mákjukra – kakasos dresszben játszott a futball történetének egyik legnagyobb zsenije, az algériai származású Zinedine Zidane is, akinek minden labdaérintése maga volt a megelevenedett költészet.

Zidane, a valaha volt egyik legnagyobb


Persze ahhoz, hogy a védekezésben gyakorlatilag használhatatlan, szabadon portyázó kreatív maestro, illetve partnere, Youri Djorkaeff kiteljesedhessen, kellett egy megfelelő rendszer is, ezt pedig Aimé Jacquet szövetségi kapitány a 4-3-2-1-es, karácsonyfának becézett formáció segítségével alkotta meg. A védelem előtt három fedezet biztosította a stabilitást – a vezér a jelenlegi szövetségi kapitány, Didier Deschamps volt –, a szélsőjátékot a felfutó bekkek, az eredetileg középső védő, de a válogatottban jobbhátvédet játszó Lilian Thuram, illetve a fáradhatatlan és elpusztíthatatlan baszk Bixente Lizarazu szolgáltatta. Elöl volt egy középcsatár, Stéphane Guivarc'h, aki egy gólt nem lőtt a tornán, amiért azóta is cikizik, pedig nem is ez volt az elsődleges feladata, hanem az, hogy lekösse és megbontsa a védelmet, valamint megtartsa a labdát, és helyet csináljon az ellenfél védelme és középpályája között ólálkodó Zidane-Djorkaeff párosnak. A braziloknál a '70-ben világbajnok csapatot irányító Mario Zagallo szövetségi kapitány váltotta a sokkal védekezőbb felfogású Carlos Alberto Parreirát – aki a fent már említett gálameccsen irányíthatta a világ többi részét reprezentáló csapatot –, ez pedig egyben jelképezi a foci elmozdulását is a kilencvenes évek első felének bekkelős mélypontjáról. Ebben egyébként nem kis szerepe volt a hazaadás eltörlésének, a hátulról történő becsúszás tiltásának, illetve a csoportkörben a győzelemért kiosztott három pontnak, amely szabálycsomag a '94-es világbajnokságon debütált, és sokkal jobb vébét is varázsolt '90-hez képest, de az évtized második felére érett be igazán a hatása. Bár Zagallo az előző torna legnagyobb sztárját, Romáriót nem nevezte a keretbe, a címvédő brazilok így is tovább erősödtek az előző világbajnokság óta eltelt években.


A valaha volt egyik legjobb középcsatár, Ronaldo karrierje beindult az amerikai torna óta: ő általában nem csinált semmi különöset, csak fogta a labdát, egy-két eszeveszett sebességű bringacsellel – senki nem csinálta nála gyorsabban – elvitte a védők mellett, aztán bebombázta. Testi erővel képtelenség elnyomni, utolérni hiú ábránd, ráadásul technikailag is kifogástalan volt – nála tökéletesebb centert nemigen ismer a foci története, egyáltalán nem véletlen, hogy ő lőtte a legtöbb gólt a világbajnokságok történetében. De ott volt mellette Bebeto is, a '94-es csapat bőgőmasinája, mögöttük pedig a legszebb korszakát élő, görbe lábú Rivaldo és a legutóbbi vb óta érett játékossá váló Leonardo szervezett, egy sorral hátrább pedig Dunga és a válogatottba harmincéves korára beépülő César Sampaio óvta a védelmet. A két szélen a világ legjobb szélső védői rohangáltak, Cafú és Roberto Carlos – mindez a '82-eshez némiképp hasonló, de annál korszerűbb 4-2-2-2-es szisztémában. Az eddigi utolsó vébéjükön szereplő skótok rögtön a nyitómeccsen vezettek Brazília ellen, de Ronaldóék innen nemcsak fordítottak, hanem Marokkó leverése után el is dobhatták a norvégok elleni meccsüket, mindenképp továbbmentek csoportelsőként, és a legjobb nyolcba jutásért a mindig szimpatikus, és inkább a szép halált választó, Salas-Zamorano csatársorral felálló Chilét verték könnyedén. A torna ezután keményedett föl számukra – a franciáknak egy körrel korábban.

Davor Suker, bronzérmes és vb-gólkirály


Ők is hasonlóan lazára vették a csoportkört, de nekik bezavart az, hogy a berber Zidane egy kis vallási ellentétet vitt a pályára, és megtaposta a szélsőségesnek tartott szaúd-arábiaiak egyik játékosát, amiért két meccsre eltiltották. Persze, Paraguayjal talán vele is megszenvedett volna Franciaország, hiszen Paraguayjal mindig mindenki megszenved – leginkább a néző –, és a futballbanditák ellen a hosszabbításban Laurent Blanc közeli lövésére volt szükség, amivel az elegáns középső védő a vébék történetének első aranygólját szerezte. A negyeddöntőben a visszatérő Zidane-nal a pályán a franciák csak tizenegyesekkel verték az olaszokat – a négy éve súlyos teherrel sétáló Roby Baggio belőtte a sajátját –, a brazilok pedig a torna egyik, ha nem a legjobb meccsén győzték le Rivaldo duplájának köszönhetően 3-2-re a Laudrup tesókkal érkező, jó focit pörgető és szeretetre méltó dánokat.


A két fő esélyes így már bent is volt az elődöntőben – persze, miközben a végső ütközet körvonalazódott, azért ott voltak a vébé kis háborúi. Spanyolország–Nigéria 2-3 az első hét legjobb meccsén, majd a spanyolok hiába zúzzák le 6-1-re a már kiesett és magukat megint szétcsapó bolgárokat. Németország 0-2-ről egyenlít azok ellen a jugoszlávok ellen, akik szégyen-gyalázatra alig egy évvel korábban vertek hetet az Üllőin Csank János válogatottjának, amely az utolsó pillanatban, fenéken csúszva érkezett meg a pótselejtezőbe. Bár közel sem lepődtünk meg annyira, ez azért sokkal csúnyább volt, mint Marseille vagy Irapuato. A csoportkör utolsó fordulójában a Luis Hernández–Cuauhtemoc Blanco-féle, a hollandok ellen hosszabbításban egyenlítő (2-2) Mexikó hozta lázba az embereket. Argentínával kapcsolatban viszont nem az volt érdekes, hogy Gabriel Batistuta ezen a tornán is lőtt egy triplát az aktuális outsidernek, Jamaicának, hanem az, hogy a nyolcaddöntőben a villogó tinédzser Michael Owennel kezdő angolok 2-2 után tizenegyesekkel estek ki ellenük, majd a következő körben a hollandok Dennis Bergkamp felejthetetlen góljával küldték haza őket.


A negyeddöntők legmeglepőbb eredménye az elöregedő németek kifilézése volt a közönségkedvenc horvátok által, akik viszont a hazaiakat már nem tudták lenyomni az elődöntőben, mivel a góllövést mint fogalmat addig nem is ismerő Thuram hirtelen rájött, hogy ezt ő is tudja, és megfordította a Saint-Denis-ben játszott elődöntőt. A másik ágon a brazilok csak tizenegyesekkel tudták kiejteni a hollandokat, de a lényeg az, hogy összejött az előzetesen várt döntő, amelyet mindkét csapat majdnem a legjobb felállásban várt, csak Laurent Blanc hiányzott, akit a horvátok ellen kiállítottak.

FUSSBALL: NATIONALMANNSCHAFT WM 1998 in Frankreich, Finale, BRA

A francia válogatott a döntő előtt


Az igazán emlékezetesre sikerült döntő aztán valójában már a kezdés előtt eldőlt. A brazilok a meccs napján – feltehetően a stressztől – epilepsziás rohamot kapott Ronaldót nem is akarták a kezdőbe nevezni, de aztán mégis játszatták, viszont szegény elég gyámoltalanul kóválygott a pályán, alig volt magánál. Nyilván az egész csapatot megzavarta az, ami a legjobbjukkal történt, a védelem is bohózatba illő dolgokat produkált, miközben a franciák hihetetlenül jó focit tettek a pályára, és a két szupersztár közül ténylegesen jelen lévő Zidane egyemberes show-vá változtatta a meccset kiváló játékával és az első félidőben fejelt két góljával. Addig nem is tudta senki, hogy fejelni is szokott. Franciaországban kitört a népünnepély: a focival és a nemzeti csapattal a torna előrehaladtával fokozatosan szerelembe eső franciák elárasztották a Champs-Élysées-t, Zidane arcképét a diadalívre vetítették – a francia válogatott pedig két évvel később a nem kis szerencsével, de bátrabb játékkal és amúgy remek teljesítménnyel behúzott Eb-n bizonyította, hogy világbajnoki győzelme még véletlenül sem kifutott eredmény volt.