1990 – A legrosszabb világbajnokság

Fotó: Bongarts/Getty Images / Bongarts / Bongarts/Getty Images / Bongarts

-

Természetesen a valaha játszott legrosszabb vb-döntő koronázta meg a védekező foci legsötétebb időszakában rendezett tornát.


Miközben Maradona már világbajnokként pusztítja Nápoly porcukorkészletét és lődözi a gólokat, Arrigo Sacchi a Milan élén forradalmasítja a(z olasz) labdarúgást, az egész félszigetország a világbajnokságra készül, ugyanis Mexikó után Itália lett a második olyan ország, amely kétszer rendezhetett vébét – csak míg a közép-amerikaiak tizenhat, addig az olaszok ötvenhat évet várhattak a második próbálkozásra. Magyarország pedig Mezey György, majd Bicskei Bertalan vezetésével oda-vissza ikszel Máltával, Írország ellen két meccsen csak egy pontot szerez, és, főleg ezeknek köszönhetően, lemarad a vébéről. Ekkoriban Olaszország uralta a klubfocit, a Milan megvédte a BEK-győzelmét és a többi európai kupában is olyan csapatok villogtak, mint a Napoli, a Juventus vagy a Sampdoria – az olasz válogatottal viszont nem volt olyan könnyű azonosulni, főleg az észak-olaszoknak. Nem elég, hogy a Napoli lett a bajnok, de a mindig korrupt dél, a sorozatos pénzügyi manőverek, a vb-rendezés költségeinek folyamatos emelkedése – Luca di Montezemolóék bár rengeteg lóvét gyűjtöttek, mégis sikerült valahogy veszteségesre kihozni a tornát – olyan szintre juttatta az olaszok egy jelentős részét, hogy nem igazán tudott azonosulni az egységes Olaszországot képviselő válogatottal.

Toto Schillaci, a vébé gólkirálya


A Inter-szurkolók közül így sokan a nyugatnémeteknek szorítottak, hiszen három sztárjuk, Lothar Matthäus, Jürgen Klinsmann és Andreas Brehme egyaránt Franz Beckenbauer csapatában szerepelt, a Fiorentina ultrái csak nem éltettek egy olyan válogatottat, amelyben az őket éppen most eláruló és a Juventushoz igazoló Roby Baggio szervez, Diego Maradona pedig megkérte az őt istenítő Napoli-drukkereket, hogy inkább most is az ő szekerét tolják, úgy, mint év közben rendesen. A szélsőségesebb Milan-szurkerek az ő legjobbjaikkal, Marco van Bastennel, Ruud Gullittal és Frank Rijkaarddal felálló hollandokat támogatták, akik a veszélyesnek minősített, ezért a szigetekre, Szardíniára és Szicíliába kitelepített F-csoportban szerepeltek az angolok, az írek, meg Egyiptom mellett. A stadionokban amúgy jól viselkedtek a szurkolók, de a strandon, a napon azért piáltak annyit, hogy előjöjjön belőlük a Beowulf, a rendőrök pedig álltak elébe egy kis csetepaténak... A formációt tekintve az előző vébén megjelent 3-5-2 itt már alapvetésnek számított, még azok a brazilok is így álltak föl, akik talán soha ilyen fantáziátlan és defenzív csapatot nem küldtek ki világbajnokságra. De ez jellemezte a többi csapat hozzáállását is, hiszen ez a trend uralta a világ fociját: alaposan megszervezett védelmek, képzett bekkek, szételemzett és gyakran dögunalmas, látvány nélküli mérkőzések. A tornán átlagosan 2,21 gól esett meccsenként, ami a legkevesebb, és 16 piros lapot osztottak ki, ami a legtöbb a vébék történetében – nem túlzás azt állítani, hogy ez volt a legrosszabb világbajnokság, és nem véletlen, hogy olyan csapatok menetelhettek a negyeddöntőig, mint a szimpatikusan egzotikus, de szinte pokróc mód játszó kameruniak, vagy a cinikusan és módszeresen bekkelő írek.

Maradona menekül a gyepgyilkos kameruni bekk elől


Csak pár csapat, a torna valódi színfoltját jelentő Costa Rica, vagy éppen a Bobby Robson vezette angolok játszottak nyílt, támadó focit, akiktől pedig nem ezt szoktuk meg, és akik annak ellenére tudták ezt művelni, hogy az írek elleni első meccsük – amely 1–1-re végződött, és amelyen Gary Lineker összecsinálta magát – után szintén átálltak söprögetőre és 3-5-2-re, ami egyébként Johan Cruyff szerint a foci halálát jelentette. Hiszen a szélsőkből szárnyvédők lettek, a 3-5-2 meg, bár a menedzserek erre nem büszkék, valójában elég gyakran 5-3-2-re módosult a pályán. Egyébként a formáció ereje – amellett, hogy kiválóan alkalmas a nem kellően agyafúrt 4-4-2 kinyírására –, hogy szerkezeti módosítás nélkül, csupán személyzeti változtatásokkal lehet könnyen eltolni a potmétereket támadóbb vagy védekezőbb irányba úgy, hogy a csapat egyensúlya megmarad. Carlos Bilardo, a nyitómeccsen Kamerun ellen leégő, világbajnoki címvédő argentin válogatott szövetségi kapitánya azért leginkább azt szerette, ha hét védő és három támadó van a csapatában, így szenvedte magát tovább legjobb csoportharmadikként. A címvédő Claudio Caniggia góljával verte 1–0-ra Brazíliát azon a meccsen, amelyen a félidőben Maradona be akarta nyugtatózni az ellenfél védőjét, Brancót, aki rutinos partizóként elutasította a ki tudja, mivel dúsított üdítőt, amivel az argentin cséká kínálta. Az ezekkel az országhatárokkal utolsó vébéjén szereplő, amúgy nem akármilyen, a szerb sztárok mellett a későbbi vb-bronzérmes horvát válogatott magját is magába foglaló kerettel versenyző Jugoszlávián tizenegyesekkel jutottak túl – és máris az elődöntőben voltak. Közben a csoportkört veretlenül letudó nyugatnémetek a hollandokat győzték le azon a meccsen, amelyen a köpködő Rijkaardot és a vele összebalhézó Völlert is kiállították, majd a szintén utolsó vébéjén játszó csehszlovákokat ütötték ki. Csehszlovákia ellen Lothar Matthäus talán a vébé legjobb egyéni teljesítményét nyújtotta, amúgy érthetően ő volt a torna egyik legjobbja ezen a melós vébén –, és érkeztek meg az elődöntőbe a másik ágon.

Matthäus (b) Gullitt ellen


Az angolok hosszabbításban verték Belgiumot, Kamerun ugyanezt tette Kolumbiával, majd az egymás elleni meccsükön, amely a vébé egyik legizgalmasabbja volt, Linekerék szintén hosszabbításban nyertek 3–2-re. Az olaszok, bár Roby Baggóval és Gianluca Viallival, a szélen Roberto Donadonival középen meg olykor Carlo Ancelottival álltak föl, az alig ismert Juve-csatár, a kor Rickie Lambertje, a magát alsóbb osztályokból pár év alatt felverekedő Toto Schillaci góljainak köszönhetően nyomultak előre. Schillaci eldöntötte az osztrákok elleni nyitómeccset, gólt lőtt a csehszlovákoknak – a brazilok mellett csak az olaszok zárták száz százalékosan a csoportkört –, Baggióval együtt betalált Uruguay ellen (2–0), majd kiejtette a csoportban az Európa-bajnok hollandokat is lenyomó, Románián tizenegyesekkel túljutó, amúgy vébé-újonc íreket.

Colm Meaney pólüca frappánsan összefoglalja az írek véleményét A furgonban


Mint oly sok vébén, ezúttal is az elődöntők jelentették a legizgalmasabb szakaszát a tornának. A németek és az angolok hősies küzdelme során épp csak azt nem hánytorgatták fel egymásnak, hogy ki kezdte a háborút, míg a nápolyi közönség önmagával hasonlott meg, amint Maradonát nézte saját válogatottja ellen. Mindkét meccs a tizenegyesrúgásokig ment, az előbbi volt inkább izgalmas, az utóbbi pedig szenvedősebb – az argentinok Ricardo Giusti kiállítása miatt tíz emberrel húzták ki a hosszabbítás második felét –, és végül úgy alakult, hogy a római finálé az előző döntő visszavágója lett: az olaszoknál és az angoloknál is az utolsó két rúgó, Roberto Donadoni és Aldo Serena, illetve Stuart Pearce és Chris Waddle hibázott.

Lineker mellett Gascoigne volt az angolok legnagyobb sztárja


A döntő persze, meg sem közelítette a négy évvel korábbit, sem a színvonal, sem az izgalmak tekintetében. Jellemző módon egy – amúgy kamunak tűnő – tizenegyessel harcolta ki Nyugat-Németország harmadik vb-címét, az argentinok pedig csak a rend kedvéért beszedtek két piros lapot a második félidőben. A németek utolsó három meccsükön három gólt szereztek, kettőt tizenegyesből, egyet pedig egy megpattanó szabadrúgásból, de világbajnokok voltak, ráadásul már a berlini fal is leomlott, és ősszel újraegyesült Németország.


A sorozat korábbi részeit itt éri el.