1986 – A magyar foci halála

Fotó: AFP / STAFF / AFP / STAFF

-

Régóta élet és halál között vegetált már, de 28 éve, Irapuatóban tűnt föl, hogy nem lélegzik és nincs pulzusa.


Csak egy meccs volt, egy jókora zakó, de az a helyzet, hogy miután ekkora pofont kap egy válogatott, akkor – amennyiben az adott ország futballkoponyái valódi intellektusok, és felismerik a verés szimbolikus voltát – jellemzően önvizsgálatot tartanak, és megnézik, hogy mi a gond azzal, ahogy fociznak. Az 1986-os világbajnokság legnagyobb vihart kavart meccsét játszó argentin és angol válogatottak korábban szintén megkapták a maguk szimbolikus hatosát – az angolok az Aranycsapattól a Wembley-ben 1953-ban, az argentinok az '58-as svédországi világbajnokságon a csehszlovákoktól. Ezek a vereségek mindkét ország futballjában komoly változásokat indítottak el, és többek között ezeknek köszönhették azt, hogy az elkövetkező időszakban világbajnokságot tudtak nyerni (mindketten hazai pályán, Anglia 1966-ban, Argentína 1978-ban). A magyar labdarúgásban viszont nem volt, aki önvizsgálatot tartson, a vereséget rá lehetett fogni a körülményekre, a tésztára, az elvárásokra, a sajtóra, a közvéleményre – mindenkire a játékosokon és a szövetségi kapitányon kívül. A szövetségi kapitány egyébként 1986-os nyilatkozataiban gyakorlatilag mindenkit el is küldött a búsba a vébé előtt és után – persze, nem ilyen nyíltan –, de amúgy ezzel se volt gond önmagában, hiszen ilyen stílusban is lehet menedzselni egy válogatottat, ráadásul a csapatnak volt stílusa is, volt elképzelése, tudta, mit akar játszani, és meggyőző játékkal jutott ki a világbajnokságra a hollandok, az osztrákok és a ciprusiak előtt.

Sallai Sándor a kanadai David Norman ellen – ez is Irapuatóban volt, 2–0-ra nyertünk


De, mint később kiderült, a mindenkire mutogatás, a felelősség hárítása valójában nem a tökösség, a temperamentum vagy az egó megmutatkozása volt, csupán a kudarctól való rettegés megnyilvánulása. A szövetségi kapitány ugyanis a szünetben már annyira kikészült – 0–3-ra vezettek a szovjetek az első csoportmeccs félidejében –, hogy nem volt képes semmi értelmeset kinyögni az addig a pályán tanácstalanul botorkáló játékosoknak. Pedig előzetesen arról volt szó, hogy a rohanós, kontrázós, sok futásra és küzdelemre építő Lobanovszkij-csapatnak nem fekszik majd a ritka levegő és a hőség, elég, ha tartogatjuk a labdát – mi, akiknek amúgy az egész pályás letámadás volt akkoriban a játékunk –, és fél óra alatt a seggükön veszik majd a levegőt az oroszok (ukránok). Az akkor még nem doktor Mezey György által tudományos alapossággal felkészített magyar válogatott Ausztriában készült a mexikói viszonyokra – igen, Ausztriában. Miért ott? Mert az is magasan van. Magaslati edzőtábor. Ennyi erővel persze, Nepálban is edzhettek volna, és akkor talán egy tízest is kap Disztl Péter, de így is mintegy 20 fokkal (Celsius) lőtt mellé a dilettáns szakmai vezetés, ami bőven elég volt ahhoz, hogy Détáriék kótyagosan poroszkáljanak a mexikói hőségben. Ha Svájcban lett volna a vébé, simán megnyerjük. Azaz, dehogy, hiszen annyira nem volt képben a szakvezetés az ellenfelekkel kapcsolatban – Bognár Györgyöt sajnos a keretbe nevezték, így nem térképezhette fel őket –, hogy fogalmuk sem volt, kik fognak pályára lépni, meg úgy általában mire számíthatunk tőlük.

A szovjeteket végül a belgák


Vagy ha igen, akkor nem tudni, miért álltunk át 3-5-2-re, hogy hatalmas üres területet hagyjunk a szovjetek gyors szélsőinek, azoknak a játékosoknak, akikre amúgy mindössze csak a támadójátékuk épült. Hogy majd számra megleszünk ellenük a középpályán, és ezzel föléjük kerekedhetünk? Lehet, hogy a taktikai rajzon így, volt, de az ikszek és a körök, amelyek a táblán mozdulatlanul tartják az alakzatot, azok a valóságban mozognak – a körök gyorsabban és céltudatosabban, mint az ikszek, és előbbiek befutnak oda, ahol utóbbiak nincsenek, majd góllal fejezik be az akciókat. Világbajnokok akartunk lenni – ezt nem a sajtó találta ki, vagy a közvélemény nyomasztotta vele a csapatot, hanem a vezetőség meg a játékosok duzzadtak ennyire az önbizalomtól, valószínűleg arra alapozva, hogy 1984-ben megvertük a hollandokat, 1986-ban meg a brazilokat. Aztán a vébé után megtudtuk a kapitánytól, hogy az egész magyar futball amatőr. Úgy meg viszonylag nehéz világbajnokságot nyerni. De nemcsak amatőr, hanem természetesen a bunda is átszövi az egészet – ezt az 1984-es bundabotrány óta sejthetjük. A németek és az olaszok képesek voltak úgy rendet vágni a saját bundabotrányuk után, a valódi felelősök eltiltásával, hogy néhány éven belül világbajnokságot nyertek. Nálunk néhány bűnbak kapott komolyabb eltiltást, az egész trutyi 90 százalékát meg sikerült elmaszatolni – maradt a bunda, maradt az amatörizmus, és Burcsa Győző megpróbálta elmutogatni az utolsó csoportmeccs előtt Michel Platininek, hogy mindenkinek jó az iksz...


Azért a már doktor Mezey Györgyöt később felkérték, hogy ha ennyire vágja a témát, akkor csináljon profi focit az amatőr helyett – talán az edzőképzés vezetőjének van valami ráhatása arra, hogy legyen valami koncepciója egy ország focijának –, de csak még rosszabb lett az egész. Úgy kezdte a válogatottnál, hogy volt koncepció, volt csapat és voltak eredmények, aztán kiderült, hogy ez mind csak a dekoráció, és az első komolyabb vereségnél már le is szedik a házról. Magyarország azóta sem jutott ki világbajnokságra.

Platini, Európa legjobbja és Dajka László, a mi egyik legjobbunk


Voltak viszont Mexikóban olyanok, akik bírták a hőséget – eleve Mexikó is érdekes történet, hiszen eredetileg a később visszalépő Kolumbia rendezte volna a tornát, ám valahogy sikerült kibuliznia a közép-amerikai országnak, hogy 16 év után újrázhasson, miközben még senki nem rendezett két vébét, ráadásul az Egyesült Államok szívesen beugrott volna... Szóval, gyakorlatilag az egész mezőny bírta a meleget a magyar válogatottat leszámítva – például az Európa-bajnok franciák, akik a mi csoportunkból mentek tovább, miután az utolsó körben a nyelvi korlátok miatt 3–0-ra győztek ellenünk. Platiniék a nyolcaddöntőben megállították a vb-címvédő olaszokat, aztán a brazilokat ejtették ki tizenegyesekkel, de az elődöntőben megint a nyugat-németeket kapták. A Marokkó és Mexikó hulláján keresztüllépő NSZK pedig ezúttal már a rendes játékidőben jobbnak bizonyult, és újra bejutott a döntőbe – legnagyobb egyénisége, a Barcelonában irányító Bernd Schuster nélkül, aki 24 éves kora után már nem játszott a válogatottban, mivel ekkorra sikerült összebalhéznia mindenkivel, akivel csak lehetett. A brusztolós nyugatnémetek a torna legjobb játékosával kerültek szembe a döntőben, ugyanis a félrement '82-es próbálkozás után ez a vb már egyértelműen Diego Maradonáról szólt.

Diego Amando Maradona


Ezt persze komoly stílusbeli váltás előzte meg, ugyanis César Luis Menottit, a játékos foci szerelmesét, aki 1978-ban hazai pályán győzelemre vezette az argentin válogatottat, a szélsőségesen pragmatikus Carlos Bilardo váltotta a válogatott élén, akit csak a győzelem érdekelt, bármilyen ocsmány focival éri is el a csapat. Mondjuk, ezeket a győzelmeket nem is nagyon sikerült elérnie a közvetlenül a vb-t megelőző időszakban, de a tornán már elkezdett működni a csapat játéka, a második meccstől pedig előkapták a nemrég kikísérletezett 3-5-2-es felállást – minek szélső védők, ha már senki nem játszik szélsőkkel? A söprögető, José Luis Brown előtt játszó két hátvéd (José Cuciuffo és Oscar Ruggeri) fogta az ellenfél két csatárát, így a negyedik bekk mehetett előre a középpályára. Előttük Sergio Batista takarított és osztogatott, Jorge Burruchaga irányított, legelöl pedig nem volt klasszikus középcsatár, Jorge Valdano és Diego Maradona szabadon intézte a támadásokat – mindez az angolok elleni negyeddöntőre állt össze ebben a formában, akik csak a végén jöttek rá, hogy a széleken gondot okozhatnak az argentinoknak, de akkor már késő volt. A második félidő elején a világ négy perc alatt mindent láthatott, ami Maradona. Az ötvenegyedikben a vébék történetének egyik legnyilvánvalóbb és leggusztustalanabb csalását, nem sokkal utána pedig a világbajnokságok történetének legcsodálatosabb gólját. Peter Reid és Peter Beardsley valószínűleg a videófelvétel alapján sem érti, hogyan veszi át a labdát és forog ki közülük az argentinok csapatkapitánya még a saját térfelén – és ekkor még eszükbe sem jut, hogy a labda kilenc érintéssel és nem egészen tíz másodperccel később már a kapujukban lesz. Mire feleszmélnek, Maradona már negyven métert ugrott át, és épp Terry Butcher mellett tolja el az angolok tizenhatosának bal sarka felé közelítve. Terry Fenwicknek esélye sincs, ahogyan a kapujából kimozduló Peter Shiltonnak sem. Az Azteca felrobban.


Ilyen gólt azóta se lőttek világbajnokságon, bár egy hasonlót gurított a belgáknak, amely előtt négy védőt rázott le öt másodperc alatt – őket amúgy két szabályos góllal ütötte ki az elődöntőből, és ezzel már ott is voltak a fináléban az NSZK-val szemben, akik a saját fejlesztésű 3-5-2-jükkel készültek, amelyben Franz Beckenbauer szövetségi kapitány azt kérte Lothar Matthäustól, hogy követő emberfogással ügyeljen Maradonára. Az argentin tízes nem is nagyon csinált semmit a meccs legnagyobb részében, viszont a többieknek volt helyük gólokat lőni: Brown egy középre ívelt szabadrúgást fejelt Toni Schumacher kapujába, Julio Olarticoechea pedig a baloldalon szöktette Valdanót, aki lapos lövésével növelte kettőre az előnyt. A meccs utolsó szakaszára Matthäust feloldották védekező feladata alól – nélküle, mivel eggyel kevesebben voltak, a középpálya nem igazán húzott –, így több erő jutott az építkezésre, vagy legalábbis a préselésre, és két szöglet után hét percen belül egyenlíteni tudtak Karl-Heinz Rummenigge és Rudi Völler révén. Pedig Bilardo a meccs előtti éjjel felkeltette a békésen durmoló Ruggerit, hogy megkérdezze, tudja-e kit fog, és a River Plate védője kómásan is kinyögte, hogy Rummenigge...

FUSSBALL: WM 1986

Maradona 26 évesen már egyértelműen a világ legjobbja volt


Viszont azzal, hogy Maradonáról lekerült az emberfogó, az argentin zseni egy slukk levegőhöz jutott, és három német között volt éppen annyi helye, hogy a félpályától kiugrassa Jorge Burruchagát, aki egyedül vihette Schumacherre a labdát, és el is döntötte a világbajnoki cím sorsát. Argentína másodszor nyerte meg a vébét, Németország pedig egymás után a második döntőjét is elveszítette.


Nápolyban úgy tartják, hogy Maradona a döntő után az egekbe emelkedett, és az ősszel már istenként tért vissza a kikötővárosba, ahol a pályán és azon kívül is azt tett, amit csak akart.

A sorozat korábbi részeit itt éri el.