1982 – A futball gyönyörű halála

Fotó: Getty Images / Getty Images / Getty Images / Getty Images

-

Bár a brazilok a '86-os vébére is hasonló felfogással érkeztek, Spanyolországban villant utoljára nagyot a romlatlan, naiv művészfoci, amelyet végül legyőzött a szisztematizált európai játék.


Az 1982-es vébét egészen fura rendszerben bonyolították: először vehetett részt 24 csapat a tornán, akiket hat darab négyes csoportba soroltak be, ahonnan a legjobb kettő ment tovább a második csoportkörbe. Itt már négy darab háromcsapatos csoportot hoztak létre, amelyeknek a győztesei kvalifikálták magukat az elődöntőbe. Bonyolultabb már nehezen lehetne, szerencsére csak egyetlen alkalommal használták ezt a metódust... Ezen a vébén még Magyarország is villogott, bár megint egy csoportba került az ezúttal címvédőként érkező argentin válogatottal (a másik döntős a '78-as vébéről, Hollandia ki se jutott), de legalább nem velük játszotta első meccsét, így bizakodhattak Nyilasi Tiborék, miután Elchében 10–1-re elkenték a salvadoriak száját, a világbajnokságok történetének legnagyobb győzelmét aratva. A következő körben viszont César Menotti már Diego Maradonával felálló csapata következett, akiket amúgy meg is lehetett volna verni, hiszen a játékosok lelki állapotának nem igazán tett jót, hogy azzal a tudattal utaztak Spanyolországba, hogy megnyerik a Nagy-Britannia ellen vívott falklandi oprettháborút. A repülőről leszállva viszont szembesültek az igazsággal, hiszen a spanyol sajtó saját anyanyelvükön tudósított arról, hogy a britek állnak győzelemre. Mario Kempesék ennek megfelelően 1–0-ra ki is kaptak a vébére a hollandok tetemén átlépve érkező belgáktól az első meccsükön. Viszont ellenünk valamelyest összeszedték magukat, és négyet gurítva meg egy sovány, 2–0-ás sikerrel El Slavador ellen továbbcsoszogtak a második csoportkörbe – Magyarország helyett, Nyilasiék ugyanis nem tudták megverni Belgiumot (1–1).


Argentína aztán a legnehezebb hármasba került a második csoportkörben, ahol gyakorlatilag esélye sem volt az előrehozott döntőben a továbbjutás kérdését egymás között eldöntő olaszok és brazilok ellen. Az első fázisból stílusosan három döntetlennel továbbkecmergő olaszok, akiknek a fociját a vébét megelőző években a totonero, az illegális fogadási- és bundabotrány rázta meg, szoros és kíméletlen emberfogásukkal gond nélkül ölték meg az argentinok játékát, a brazilok pedig séróból meg is alázták őket. Ez utóbbit Maradona se tudta elviselni, így miután 85 percen keresztül hiába próbálták szétrúgni Sócrateséket, az argentinok tízese brutálisan beleszállt Batistába, amiért kiállította a mexikói Vázquez.

A nyakigláb Dr. Sócrates


A C-csoport utolsó meccse két, teljesen eltérő futballkultúra legjobbjainak összecsapása volt. Tele Santana brazil szövetségi kapitány Mario Zagallo 1970-es módszerét követve nem bonyolította túl a dolgokat, bepakolta legjobb játékosait a kezdőbe, majd azt mondta nekik, hogy játsszanak. A pályán lévő négy irányító, a cséká, civilben orvos, művész, keményvonalas piás és láncdohányos Sócrates, mellette a zseniális Zico, illetve az egy sorral mögöttük játszó Falcao és Cerezo alkották a középpályás sort az egyedi 4-2-2-2-es formációban felálló csapatban. (A szűk két évtized múlva felbukkanó, szintén 4-2-2-2-nek leírt felállás inkább átmenet egy szélsőkkel operáló 4-4-2 és a 4-2-4 között.) A szélsőjátékot a vonal mellett száguldozó szélső védők szolgáltatták, elöl meg volt még két csatár is, de nem is a formáció a lényeg, hiszen a brazilokat úgy küldték ki, hogy csinálják azt, amihez a legjobban értenek, játsszanak, fejezzék ki magukat művészi módon, szórakoztassanak.


Az olaszok a világháborús vereség okozta paranoia óta egészen más oldalról közelítették meg a játékot, és bár a tudatos futballgyilkolás, a Catenaccio éveit már régen maguk mögött hagyták, az ekkoriban utolsó napjait élő, támadóbb felfogású gioco italiano alapvetően egy szintén nagyon szervezett védekező játék volt. Enzo Bearzot csapata jó olaszos kezdéssel ikszelt Lengyelország, Peru és a már ekkor is harminc éves Roger Millával felálló Kamerun válogatottjával, majd az afrikaiakat több lőtt góllal utasította maga mögé, és máris ott volt a C-csoportban, ahol Argentína fentebb már említett legyőzése után meg kellett vernie Brazíliát, hogy az elődöntőbe kerüljön. Az olaszok középcsatárának, a bundabotrány utáni eltiltásból visszatérő Paolo Rossinak ekkor még nem volt gólja a tornán, így a szurkolók egy része kikövetelte őt a kezdőből, Waldir Peres, a brazilok kapusa viszont pont attól félt, hogy Rossi most kezd majd el igazán játszani. A Juventus csatára természetesen öt perc után már vezetéshez is juttatta csapatát egy szépen megrajzolt akció végén a barcelonai Sarriában, a valaha játszott egyik legjobb vb-meccsen, ami egyébként az 1970-es döntő visszavágója volt.

Rossi a nyugatnémetek ellen


A brazilok természetesen magukhoz ragadták a kezdeményezést, az olaszok meg bekkeltek, de Sócrates így is egyenlíteni tudott hét perccel később egy zseniális támadásból: a kapitány labdája, Zico csele és külsős kiugratása egyaránt művészi igényű megmozdulás volt. Kevésbé volt viszont az Cerezo labdája a félidő derekán, amelyre Rossi hihetetlen helyzetfelismeréssel csapott le, és juttatta vezetéshez másodszor is az olaszokat. Ezután – főleg a fordulást követően – sorra jöttek a brazil helyzetek, ám a 40 éves Dino Zoff szinte emberfeletti teljesítményt nyújtva hárította mindet, egészen a Rossi elhibázott ziccere után érkező Falcao-bombáig, amit nem lehetett megfogni. Dino Zoff hosszan előre Dino Zoff hosszan előre A 2–2 pont jó lett volna a braziloknak, ám ez a csapat nem bekkelhetett, még egy fél félidőt se – inkább a szép halál. Támadtak is tovább, a néha előreporoszkáló olaszok meg kiharcolták a meccs első szögletét, amely után Marco Tardelli lövését Rossi kotorta a hálóba, megszerezve harmadik gólját, és az elődöntőbe lőve Olaszországot.


Zico úgy fogalmazott, hogy ezen a napon meghalt a futball. Az eljövő idő labdarúgását meghatározó szervezett csapatjáték valóban szimbolikus győzelmet aratott az improvizatív művészfoci fölött a spanyol nyárban, bár az olasz focinak ahhoz majd Arrigo Sacchi munkásságának köszönhetően újjá kell születnie az évtized második felében, hogy visszatérhessen a csúcsra. Ekkor viszont még a csúcson volt, a lengyeleket Rossi duplájával söpörte félre, a döntőben pedig a Toni Schumacherék ellen a legendás sevillai ütközetben a fogukat is otthagyó franciák testén át érkező, éppen generációt váltó nyugat-németek sem tudták feltartóztatni őket. Az újabb fináléjában gólt szerző Paul Breitner csak 3–0-nál tudott szépíteni, pedig a meccs az évszázad mérkőzésének visszavágója volt, vagy lehetett volna. Rossi újabb góljával a torna aranycipőjét is megszerezte, Olaszország pedig 44 év után lett újra világbajnok, és harmadik trófeájával utolérte Brazíliát.