1978 – Amikor Argentína visszakerült a térképre

Fotó: AFP / STAFF / AFP / STAFF

-

Bár talán jobb lett volna az egész vébét eleve nem Argentínában tartani, az argentinok legalább bebizonyították maguknak, hogy nem csak antifocit érdemes játszani.


Azok után, hogy Argentína korábban háromszor is pályázott világbajnokság rendezésére, és egyik se jött össze neki, 1966-ban egy fura londoni FIFA kongresszuson, ahol kölcsönös visszalépéseknek köszönhetően gyakorlatilag egypályázós lett 1974-től 1982-ig az összes világbajnokság, végre megkapta az 1978-as torna rendezésének jogát. Bár ne adták volna oda neki, ugyanis amíg odakinn a levegőn a focit ünnepelték és ezt sugározták a világba, addig az állami terror módszeresen kínozta és ölte le az eltüntetett ellenzéki argentinokat, ami akkor is gyomorforgató, ha állítólag a vébé idejére beszüntették a kínzásokat. A '78-as világbajnokságra volt a legnehezebb kijutni az összes vébé közül, hiszen a lebonyolítás nem változott '74 óta, 16 csapat szerepelt a tornán (négy négycsapatos csoport, majd az első két helyezettek újabb két, négycsapatos csoportot alkottak, amelyeknek a győztesei játszották a döntőt), viszont több, mint száz szövetség nevezett, így arányaiban sem azelőtt, sem utána nem kvalifikálta magát ilyen kevés válogatott az indulók közül a világbajnokságra. A Baróti Lajos vezette megfiatalított magyar csapat pedig ott volt Argentínában, miután Görögország és a Szovjetunió, illetve az interkontinentális pótselejtezőn Bolívia válogatottján is túljutott.

A poszter


A vébén pedig a legnehezebb csoportba került, Argentína, Olaszország és Franciaország mellé. Pechünkre a házigazdával kezdtünk, ami nemcsak a félelmetes hangulat miatt volt rossz, hanem azért is, mert az argentinok hónapok óta a külvilágtól elzárva készültek és ezalatt az idő alatt nőt se nagyon láttak, így frusztráltak és görcsösek voltak, mi pedig jól tartottuk magunkat, a hajráig 1–1 volt az állás. A szövetségi kapitány César Luis Menotti bármennyire is a játékos foci híve volt, az argentinokból kijött a legsuttyóbb énjük, végig büntetlenül rugdosták Törőcsik Andrást, akit végül törlesztésért állított ki a portugál játékvezető. Daniel Bertoni ezen felbuzdulva gyorsan meg is szerezte a győztes gólt, és miután a legvégén Nyilasi Tibor is ugyanarra a sorsra jutott, mint Törő, a magyar válogatott gyakorlatilag ki is szállt a versenyből – az olaszoktól és a franciáktól is 3–1-re zakózott. Bár a vitaminokkal és droggal tömött hazaiak meglehetősen durván kezdték a tornát, Menotti edzői karrierje során folyamatosan szembe ment az Argentínában uralkodó antifocival, és az eredeti argentin stílushoz igyekezett visszanyúlni, a szellemes és látványos támadójátékhoz, ami egészen 1958-ig jellemezte a dél-amerikai ország labdarúgását.


Az argentinok 1958-ban élték át a saját hatosukat a csehszlovákok ellen, pedig úgy utaztak Svédországba, hogy most aztán megmutatják mindenkinek, hogyan kell játszani a focit. Mivel Juan Perón rendszere alatti években el voltak zárva a nemzetközi mezőnytől, fogalmuk sem volt róla, hogy a saját szórakoztatásukra játszott, trükkökről, cselekről és művészetről szóló, amúgy kiváló, de mindenféle taktikát nélkülöző focijuk világbajnoki versenyhelyzetben az évtized második felére már használhatatlan, vagy legalábbis tatarozásra szorul. A Csehszlovákiától elszenvedett 6–1-es zakó volt az a hatás, ami kitérítette pályájáról az argentin labdarúgást, és elvitte a keménykedés irányába. Argentínában ráébredtek, hogy az eredmény fontosabb a látványnál, ugyanis már nincsenek abban a helyzetben, hogy annyi gólt rúgnak, amennyit akarnak, miközben nincs más dolguk, mint szebbnél szebb, de teljesen haszontalan megmozdulásokkal kedveskedni a közönségnek. A hatvanas években megjelennek, majd eluralkodnak az argentin játékon az Európai fociból ismert jegyek: taktika, profizmus, fegyelmezettség, rendes felkészülés és edzés, és nem utolsósorban a szoros emberfogás illetve a kontrajáték. Miközben a brazilok minden csövön tüzelnek és a művészi támadójátéknak teremtenek korszerű és hatékony keretet, az argentinok negatív irányba mennek el, cinikus és kíméletlen bekkelés kezdi jellemezni a focijukat, és a fizikai erőre, illetve fegyelmezett csapatmunkára épülő, eredményközpontú játékot természetesen az 1966-ban hatalomra kerülő katonai diktatúra is támogatja.

Menotti, az ultramacsó szövetségi kapitány


Legalábbis egy ideig, de amikor az évtized végére elharapódzik a brutalitás a pályákon, és a durvaság mellett a piszkos trükkök kezdik jellemezni az argentin csapatok játékát, már Juan Carlos Onganía tábornok sem tud lelkesedni az antifociért. Arról nem is beszélve, hogy a válogatott a '70-es vébére nem kvalifikálja magát, 1974-ben pedig négyet gurítanak nekik a totális focit felpörgető, és testi erővel sem olyan könnyen elnyomható hollandok. Ekkorra persze, már sehol sincs Onganía rendszere, az országban az infláció, az olajár felszökésével párban érkező gazdasági recesszió, és a polgárháborús állapotokhoz vezető belső feszültségek közepette kellene valahogy a vébére is készülni, ami igazából csak az 1976-os fasiszta katonai diktatúra hatalomra kerülése után kezdődik meg. A Junta ugyanis, miközben elkezdte felszámolni szélsőséges ellenfeleit, majd ezt kiterjesztette minden politikai ellenzék képviselőire is – 20-30 ezer ember tűnik el ebben az időszakban –, megszorító intézkedéseket vezetett be, aminek köszönhetően valahogy sikerült kisajtolnia az infrastrukturális fejlesztésekhez, illetve a stadionok építéséhez és újraépítéséhez szükséges összegeket (meg azt a többletet, amit a megbízott tábornok lefölözött).

A Tango, a '78-as vébé legendás labdája


A szövetség a '74-es kudarc után más irányt választott, és kinevezte szövetségi kapitánnyá a menő filozófiatanárnak kinéző, és gyakorlatilag úgy is beszélő életművész, baloldali Menottit, aki a régi, játékos vonalat képviseli, és ennek megfelelően rakta össze csapatát is – az argentin labdarúgásban innentől fogva állandósul a művészi foci és az antifoci képviselőinek vitája. Menottit a Junta hatalomra kerülése után sem mozdították el, a szakember pedig alapvetően kreatív focit kért csapatától (az Argentínában ekkor már alapértelmezett 4-3-1-2 helyett a jóval támadóbb felfogású 4-3-3-as felállásban játszatta Ozzy Ardileséket), illetve a játék tempóját igyekezett olyan szintre emelni, hogy az túl gyors legyen az európai riválisoknak. A lázadó szakember a rendszer kirakatcsapatából, a meglehetősen durván játszó Boca Juniorsból senkit nem hívott be a vébé-keretbe, még a 17 éves csodagyereket, Diego Maradonát sem. A magyarok ellen kierőszakolt győzelem után a franciákat szintén 2–1-re verték, a száz százalékosan végző olaszoktól pedig 1–0-ra kikaptak, de ez már nem számított, mindenképp folytathatták a második csoportkörben, ahol beindult Mario Kempes is. Az eredetileg csatárt játszó, de Menottinál a középpályáról induló Kempes kettőt vert a lengyeleknek, majd az utolsó mérkőzésen Perunak is, de ez önmagában nem lett volna elég a döntőbe jutáshoz. Mivel a hazaiak előtte döntetlent játszottak a brazilokkal, akik leverték Perut, és a furcsán kidolgozott sorsolás miatt pedig korábban játszották utolsó csoportmeccsüket, mint az argentinok – a másik csoportban egyszerre volt a kettő –, a 3–1-re végződött brazil-lengyel után tudták Ardilesék, hogy legalább 4–1-re kell nyerniük ahhoz, hogy jobb gólkülönbséggel becsusszanhassanak a döntőbe Brazília orra előtt. Végül gyönyörű focival 6–0-ra nyertek, ami rögtön gyanús, ha csak az eredményt nézzük, de a peruiak egész jól tartották magukat a második félidő elejéig, kapufájuk is volt, és a kapusuk kivédte az argentinok szemét – a meccs tisztának tűnt, de a sorsolás nem volt korrekt.

Az irányító Ardiles volt az argentinok egyetlen rövidhajúja


A döntőben pedig a Johan Cruyff nélkül játszó hollandokkal kerültek szembe. Cruyff hivatalosan az argentin rendszer elleni tiltakozásképpen mondta le a szereplést, de valójában azért tett így, mert családját emberrablással fenyegették meg. Az osztrák Ernst Happel által irányított narancsmezesek a '74-ben bemutatott stílusban meneteltek, bár kevésbé voltak hatékonyak: a leggyengébb csoportban Iránt ugyan megverték, de ikszeltek Peruval, és kikaptak Skóciától a Trainspottingból is ismert Archie Gemmill-góllal. A második csoportkörben Ausztriát 5–1-re lezúzták (a Cruyff helyén játszó Johnny Rep kettőt vállalt), a címvédő Nyugat-Németországgal 2–2-re végeztek, az utolsó körben pedig 2–1-re verték Olaszországot Arie Haan rakétájával, így megint ott voltak a döntőben, ahol megint a házigazdával kellett szembenézniük. A házigazda pedig mindent megtett, hogy megnehezítse a hollandok dolgát: a döntőre tartó csapatbuszt kacskaringós kerülőútra terelték Buenos Aires utcáin, ahol az argentin szurkolók végig dörömböltek a szélvédőn és üvöltöttek rájuk. Mindent elkövettek, hogy megfélemlítsék Repéket, és ez a pályán is folytatódott, ahol egyedül várták a tíz perc késéssel kifutó hazai válogatottat, akiknek – amellett, hogy Menotti utasítására feltűnően a lelátókat nézték, még véletlenül se tisztelegtek a tábornokokkal tömött VIP-páholy felé – az első dolga az volt, hogy belekössenek René van de Kerkhof gipszébe, mondván, hogy az veszélyes, ebben nem játszhat. A jobbszélső ugyanebben játszotta végig a tornát, és nem volt belőle semmi gond, viszont Daniel Passarella csapatkapitány mindent megtett, hogy kizökkentse az ellenfelet.

WORLD CUP-1978-ARGENTINA-TEAM

Argentína válogatottja


Van de Kerkhof végül pályára léphetett némi extra bandázzsal – ahogyan ikertesója, a másik oldalon játszó Willy is –, és közelről láthatta, hogy Ubaldo Fillol és Jan Jongbloed kapusok egymást múlják felül a 38. percig, amikor a torna gólkirályává előlépő és később az év dél-amerikai játékosává választott Mario Kempes labdaátvételével betört a holland tizenhatoson belülre, majd elpöckölte a labdát Jongbloed mellett. A második félidőben igazából a holland kapus tartotta meccsben csapatát, és tette lehetővé, hogy a csereként beállt Dick Nanninga kiharcolja a hosszabbítást nyolc perccel a vége előtt a René van de Kerkhof által a fejére rajzolt labdából.

FILES-WC1978-ARG-NED


A hosszabbítás első felében egészen az utolsó percig nem történt semmi különös, amikor Kempes megint éket vert a holland védelembe, a gyönyörű cselsorozat után még mákja is volt, és a kapuson felpattanó labdát közelről kotorta a hálóba. Fordulás után egy nagyon hasonló szituációban Daniel Bertoni előtt maradt a labda – Menotti taktikája, a gyors támadásvezetések láthatóan gondot okoztak a hollandoknak –, és az argentin szélső bebiztosította a győzelmet Argentína számára. A dél-amerikai ország első világbajnoki címét szerezte, a hollandoknak viszont annyira elegük volt ebből a tornából, hogy a díjátadó ceremóniát már meg sem várták. Buenos Aires és a többi város utcáit elözönlötték az emberek, akik egy pillanatra megfeledkezhettek a rájuk telepedett, elnyomó, tömeggyilkos rendszerről.