1974 – Feltűnnek a hollandok, a 70-es évek magyarjai

Fotó: Getty Images / Getty Images / Getty Images / Getty Images

-

Cruyffék nemcsak abban hasonlítottak Puskásékra, hogy egy világ várta tőlük, hogy megnyerjék a világbajnokságot, majd végül elbukták a döntőt a németekkel szemben, hanem gyakorlatilag ugyanazt az futballiskolát is képviselték.


Hollandia nagyon sűrűn lakott ország, alig van helyük az embereknek, még a tengertől is el kellett szedni területeket, hogy egyáltalán beférjenek valahogy. Ennek megfelelően a hollandok kreatív és innovatív módon bánnak a hellyel, a városrendezést, a földművelést, építészetüket és a lakberendezést is az jellemzi, hogy maximálisan kihasználják a rendelkezésükre álló teret, egy négyzetcentit nem hagynak fölöslegesen szabadon. Ez a speciális gondolkodásmód a képzőművészetükre is hatással van, de a futballjuk felemelkedése is részben annak köszönhető, hogy elkezdtek ezzel a megközelítéssel állni a játékhoz. Ahogyan a holland társadalom besavanyodott, befelé fordult és szerény körülmények között élt a háború utáni években, úgy a hollandok focija is gyakorlatilag értékelhetetlen volt egészen a hatvanas évekig. A válogatottjuk a kontinens egyik legrosszabbja volt, taktikai evolúcióról mintha nem is hallottak volna, mikor a világ többi részén már az Aranycsapat 4-2-4-jét másolták, rendes profi bajnokságról pedig szó sem lehetett. A komolytalan, amatőr környezetben azért nem tűnt teljesen reménytelennek a labdarúgás sorsa, hiszen a skót stílus a századforduló után nem sokkal meghonosodott Hollandiában, így azóta is technikás, játékos focit űztek, de mindennemű céltudatosság nélkül.

Itt tényleg nincs kihasználatlanul hagyott hely Itt tényleg nincs kihasználatlanul hagyott hely

A hatvanas években aztán változtak a dolgok, de nemcsak a futballban, hanem az egész országban – meg úgy a világon is általában: az új generáció megkérdőjelezte, majd elkezdte felrúgni a megmerevedett, archaikus társadalmi viszonyokat, diáklázadások, tüntetések, megmozdulások jellemezték az időszakot, a mozgalmak központja pedig az ötvenes években még egész unalmas városnak számító Amszterdam lett. A néhol agresszív kulturális forradalmat eleinte nem nézi jó szemmel a városvezetés, erőszakkal próbálja elnyomni a megmozdulásokat, de az évtized végétől egészen másképp kezd hozzáállni a problémához – rájön, hogy nem is probléma, és innentől fogva tolerálja a fiatalok viselkedését, a rendőrök belazulnak, Amszterdam pedig nem is olyan lassan a világ egyik legliberálisabb városa lesz. Közben forradalmi változások mennek végbe a fociban is, amelyek egyik legfontosabb kiváltó oka az volt, hogy az évtized közepén az Ajax élére kinevezték Rinus Michelst. Az amszterdami klubnál már ekkor évtizedes hagyománya volt az utánpótlás nevelésnek, minden korosztály ugyanazt a technikára, összjátékra és labdabirtoklásra épülő stílust játszotta, aminek köszönhetően kiváló képességű játékosok álltak Michels rendelkezésére, és közöttük ott volt a korszak legnagyobb tehetsége, a focitörténelem egyik legnagyobb zsenije, a 14-es számú mezt önálló fogalommá tevő Johan Cruyff is.

Ez nem Modric, ő Johan Cruijff


Cruyff – holland írásmódban Cruijff – technikailag kifogástalan volt, mindkét lábával egyformán briliáns, gyors, robbanékony és erős, de ami kiemelte a többiek közül, az a szeme és az agya volt. Lehetetlen szögekből is képes volt gólt szerezni – gyakran képtelennek tűnő mozdulatokkal –, olyan passzsávokat is meglátott, amelyek a többiek előtt rejtve maradtak, és úgy olvasta a játékot, mint senki más. Mindig tudta, hol vannak csapattársai, hol kellene lenniük, mik az adott szituációban rejlő lehetőségek és veszélyek – ezeket pedig közölte is a többiekkel, irányította, szervezte őket, vagyis a lehető legtöbbet tudta kihozni belőlük. Elvileg középcsatárt játszott, de így előtte még senki nem játszotta ezt a posztot: bárhol feltűnhetett, minden irányból veszélyeztethetett, irányított, védekezett, letámadott – és tündökölt abban a rendszerben, amely Michels munkája során kezdett kialakulni. Az Ajax szigorú menedzsere ugyanis nemcsak rendet vágott a klubnál, megteremtve azokat a profi körülményeket, amelyek az egész ország – nemcsak a futball – számára mintaként szolgáltak, hanem meghonosította a győztes mentalitást is, fiatalokat épített be a csapatba, és ami a legfontosabb: holland megközelítéssel nyúlt hozzá a játékhoz. A hollandok virtuóz módon használják ki a rendelkezésre álló teret, és Michels a fociban is ezt a szemléletet képviselte: ha az ellenfélnél van a labda, annyira össze kell nyomni a pályát, amennyire csak lehet, hogy szinte fuldokoljanak, ha meg visszaszerezték a játékszert, akkor teljesen szét kell húzni, hogy legyen hely játszani. Az Ajax ezt a letámadással, a magasra tolt védelemmel és a lestaktikával, na meg a söprögető kapussal érte el.

Rinus Michels, az Ajax-suli atyja


Michels azt kérte csapatától, hogy együtt mozogva rontsanak rá a labdát birtokló ellenfélre: a védők föllépve állítsanak lesre annyi támadót, amennyit csak lehet, így azokkal nem kell foglalkozni, és még többen támadhatják le a labdás játékost. Hogy adott esetben egy félpályányi üres terület maradt mögöttük, az nem számított – korábban a csapatok pont az ebben rejlő veszély miatt nem mertek magasan védekezni –, hiszen ha ennyien rontottak az ellenfélre, akkor se helye, sem pedig ideje nem maradt, hogy pontos labdát tudjon beívelni a védelem mögé. Az esetek többségben a szerencsétlenül járt játékos – ha nem vették el tőle rögtön –, csak vaktában elrúgta, a kapus meg összeszedte. Miután megvolt a labda, megbecsülték, üresbe mozogtak, mindig a legtöbb szabad területtel rendelkező társnak passzoltak, vagy annak, aki egy átadással helyet tud csinálni valakinek – folyamatos, játékos focit játszottak, rengeteg passzal, temérdek labdaérintéssel, aminek köszönhetően annyira összecsiszolódott a csapat, hogy már előre tudták, mit fog csinálni a társ, merre mozog, merről érkezik, hova kell adni, hol kell kérni, és hol kell besegíteni neki. A játékból, a stílusból és a letámadásból adódott, hogy az egyes játékosok szokatlan pozícióban tűntek föl, valamelyik csapattársuk pedig visszazárt a helyére.

Ebben az időben lett cool az Ajax jellegzetes meze


A pozíciócserék, amelyek a '74-ben a totális építészet mintájára totális futballnak keresztelt stílus egyik meghatározó elemét alkották, kezdetben maguktól jöttek, majd Michels és a pályán az egészet levezénylő Cruyff elkezdték kiaknázni az ebben rejlő lehetőségeket. A 4-2-4-ről átálltak 4-3-3-ra – azóta is ez az Ajax alapfelállása –, a három védő mögött/mellett egy szabadon mozgó söprögető (libero) játszott, aki fellépett a letámadással, a többiek pedig tudatosan erőltették a helycseréket. De nemcsak a szélsők váltottak oldalt, vagy cseréltek helyet a középcsatárral, ahogyan már Cziborék is tették, hanem elkezdték vertikálisan is variálni a dolgokat: a labdás ellenfelet mélyen a támadó harmadban üldöző Johan Neeskens helyére visszalépett Cruyff, a jobb szélen felfutó Arie Haan, vagy akár a jobb hátvéd, Wim Suurbier is odakerülhetett a jobbszélső, Johnny Rep helyére, aki ilyenkor visszazárt. Bárki elindulhatott előre egészen nyugodtan, mert tudta, hogy valaki vigyázni fog az általa üresen hagyott területre. A csúcsra pörgő Ajax egy meccsen akár elképzelhetetlennek tűnő 60 percen át tudott letámadást játszani – persze, általában nem volt szüksége ennyire, mert náluk volt többet a labda –, az ehhez szükséges erőnlétet pedig a tudományos alapú fizikai felkészítés, a megfelelő táplálkozás, meg persze a legális és olykor illegális dopping tette lehetővé. Persze, azt sem szabad elfelejteni, hogy a totális futball alapvetően energiatakarékos rendszer volt, hiszen az ellenfelet kergető, vagy a támadással fölfutó játékosnak nem kellett azonnal visszarohannia a helyére, mert ott voltak a csapattársak, akik segítettek és visszazártak. Rinus Michels 1971-ben Barcelonába szerződött, hogy ott is meghonosítsa a rendszert, de a '74-es világbajnokságra elvállalta a holland válogatott felkészítését. Közben az Ajax az erdélyi Kovács István felügyelete mellett kiteljesedett, Hollandiában mindent megnyert és kétszer megvédte a BEK-serleget is – 1973-ban korán megszerezve a vezetést a Juventus ellen, majd a labdát tartogatva, bohém módon az ellenfelet gúnyolva lepörgette a játékidőt. Egy évvel később a vb döntőjében is ezt akarták csinálni a németekkel, de a németekkel ezt nem lehet megcsinálni.

A '73-as Bayern–Ajax párharcot még a korszakváltás előtt játszották


A német labdarúgás vezetői azután, hogy 1954-ben a vb-döntőben legyőzték a világ legjobb csapatát, azt gondolták, hogy nem kell csinálniuk semmit, csak sörözni, amúgy minden rendben van, a német foci a világ tetején foglalta el méltó helyét, és egy darabig ott is marad. A világ eközben gyorsan elment mellettük, már mindenhol régen átmentek profiba a bajnokságok – a szocialista blokkban központilag megszervezett, bújtatott profizmusba –, amikor a DFB-nél is rájöttek némi fejvakarás után, hogy kellene ide valami profi bajnokság, valami Bundesliga. 1963-ban aztán el is indult az agyonszabályozott sorozat, alacsonyan megszabott fizetésekkel és átigazolási díjakkal, és mivel igazán jól nem lehetett megélni magából a fociból tisztán, a bajnokság nagyon gyorsan a korrupció és a bunda melegágyává válik, a kiegészítő bérek pedig a nokiás doboz és a skálás szatyor korabeli nyugatnémet tranzakciós megfelelői útján jutottak el a játékosokhoz. Nem ekkor derült fény az első bundára, de hatalmas botrány robbant ki 1971-ben, ami feltárta a szinte az egész bajnokságra kiterjedő bundahálózatot, és amelynek következtében több, mint ötven játékost, edzőt és klubvezetőt örökre eltiltottak, a Bundesliga szabályait pedig kénytelenek voltak átírni.

SOCCER-GER-BREITNER

Paul Breitner, még Eb- és vb-arany nélkül


A fizetési sapkát és az átigazolási díj maximalizálását egyébként nemcsak azért kellett eltörölni, hogy rendes pénzt kaphassanak a játékosok, de azért is célszerű volt, hogy a csapatok megtarthassák a legjobb, külföldi klubok által csábított játékosaikat. A bajnokságot eddig a pontig szinte minden évben más nyerte, az újrahúzott Bundesligában viszont kiemelkedett két csapat, a Bayern München és a Borussia Mönchengladbach. A bajor gazdaság ezekben az évtizedekben vett repülőrajtot, és a korábban agrárországnak számító bajor tagállam az autó- és repülőgépgyártás, a gépipar és a szerszámgyártás fellendülésének köszönhetően az iparban is az NSZK élére állt, megelőzve Észak-Rajna-Vesztfáliát, amelyet a hagyományos, XIX. század második felétől menő iparágak húztak (acélgyártás, vegyipar, szén). A bajor identitás központi eleme pedig a tartomány vezető szerepét a focira leképező Bayern München lett, akiket nemcsak ezért utált már ekkor is mindenki, aki nem volt bajor, hanem mivel híres mákkirályságukat is sikerült jó korán megalapozniuk utolsó perces gólokkal, tizenegyesekkel és az ellenfél által lőtt kapufákkal.

<Digimax S800 / Kenox S800>

Az Olympiastadion mostanában – a vb-döntő helyszíne akkor még hazai pálya volt a Bayern-játékosok számára


Az Ajax triplázása (1971-73) után a Bayern telepedett rá a BEK/BL-re (1974-76) egészen az angol csapatok megjelenéséig, miközben a Gladbachnak csak két vesztes európai kupadöntő jutott, a bajnokságot pedig 1969 és 1977 között felosztották egymás között. A két csapat legjobbjaiból összeálló német válogatott pedig az 1972-es Európa-bajnokságon kezdett el működni, a Szovjetunió elleni döntőben pedig parádés játékkal, magabiztosan lettek a kontinens bajnokai. Bár a hollandok művészi játékához képest csak iparosmunkát végeztek – egyébként ugyanabban a felállásban fociztak –, egyértelműen ez a két csapat volt az 1974-es, Nyugat-Németországban rendezett világbajnokság legnagyobb esélyese. A profi módon megszervezett, valamicske nyereséggel zárt tornát már tényleg globális selejtezősorozat előzte meg, és olyan futballegzotikus országok kvalifikálták magukat, mint Haiti, Ausztrália, Zaire vagy a világbajnokságra egyetlen egyszer kijutó Kelet-Németország. A keletnémetek aztán, ahogyan annak lennie kell, a csoportkörben 1–0-ra le is mészárolták a házigazdákat – pedig mindez már jóval azután történt, hogy a végső győzelemért járó prémium keveslése miatt a nyugatnémetek azzal fenyegették a szövetséget, hogy hazamennek az edzőtáborból. 1974-ben már a kemény profi világban vagyunk, ahol a szintén anyagias Cruyff azt is eléri, hogy a Pumával kötött szerződése miatt az ő mezén három helyett csak két csík legyen...

SOCCER-GER-BECKENBAUER

Beckenbauer, a legkiválóbb támadó felfogású söprögető


A német csapatkapitány, Franz Beckenbauer mindenesetre még a torna előtt kiharcolta a prémium megtriplázását, majd a zakó után a kicsit szétcsúszó Helmut Schön szövetségi kapitány helyett is ő nyilatkozik, vagyis a Kaiser ekkorra gyakorlatilag átvette a válogatott irányítását, legalábbis a domináns szerep mindenképpen az övé volt. A csapat az összes többi meccsét nyerve, mindkét csoportkörön átgázolva (a négy darab négyesből továbbjutó nyolc válogatott két újabb csoportot alkotott, amelynek győztesei játszhatták a döntőt) be is jutott a döntőbe, ahol a veretlen, nem mellesleg a címvédő brazilokat és az argentinokat is lezúzó, a feltűnő stílusbeli hasonlóságok és az egészen modern játékrendszer miatt az Aranycsapathoz hasonlított holland válogatottal kerültek szembe, vagyis létrejött a döntő, amire mindenki várt.

Bundesarchiv_Bild_183-N0716-0314,_Fußball-WM,_BRD_-_Niederlande_2-1

Cruyff lerázza Vogts-ot, Hoeneß későn érkezik


És kábé úgy is kezdődött, hiszen a fél világ a hollandoknak szurkolt: Cruyff megkapta a labdát a félpályánál – ekkor épp ő volt az utolsó ember, hiszen a libero, Arie Haan és a középső védő, Wim Rijsbergen is előrement –, végigszólózott a német térfélen, elvitte a bogyót Berti Vogts mellett, majd Uli Hoeneß buktatta a tizenhatoson belül. A büntetőt Johan Neeskens bevágta, így Hollandia már azelőtt vezetett, hogy a németek hozzáértek volna a labdához. A hollandok ezután elkezdték tartani a játékszert, járatták, eldugták, dominálták a meccset, csak épp elfelejtettek újabb gólt lőni – emlékezett vissza a tornán négyig jutó Johnny Rep. Rep elárulta azt is, hogy gúnyt akartak űzni a németekből, amivel Willem van Hanegem, a Feyenoord középpályása is egyetért: saját szurkolóik előtt, a müncheni Olympiastadionban akarták megalázni őket, az nem számított, mennyivel nyernek. Viszont a hollandok bohém hozzáállása visszaütött, ugyanis a németek az ilyesmit nem hagyják, és miután egy ellentámadás végén Bernd Hölzenbeint felvágta Wim Jansen, a majdnem teljesen normális irányító-balhátvéd, Paul Breitner egyenlített tizenegyesből.

CORRECTION-SOCCER-WORLD CUP 74-WEST GERMANY-NETHERLANDS

Gerd Müller utolsó válogatottbeli gólja vb-címet ért


Még az első félidő vége előtt Rainer Bonhof húzott el a jobb szélen, középre tett labdáját a korszak legfélelmetesebb ragadozója, a válogatottságtól a vébé után visszavonuló Gerd Müller vette át a hollandok ötöse előtt, lapos lövésével szemben pedig nem volt esélye Jan Jongbloed kapusnak. Hollandia a tornán először került hátrányba, Cruyff reklamálásért sárga lapot kapott. A narancsmezesek a második félidőben már nem tudták feltörni a Beckenbauer-vezette német védelmet, Vogts a meccs első percét leszámítva remekül fogta Cruyffot, Hoeneß és Wolfgang Overath a középpályát uralta – fordulás után is inkább a hazaiaknak voltak veszélyes akcióik –, és 20 évvel az első után Nyugat-Németország megnyerte második világbajnokságát, és elsőként hódította el a braziloknak örökbe adott Rimet-kupa helyét átvevő új trófeát.