1970 – A megismételhetetlen brazil varázslat

Fotó: wikimedia.org / wikimedia.org

-

Pelé és a többi zseni a támadó foci azóta se látott ünnepévé varázsolta a korszakhatárt jelölő kilencedik világbajnokságot, a helyszín pedig Mexikó volt, miután Argentína újra sikertelenül pályázott a vébé megrendezésére.


A szusszanásnyi szünet vébétörténeti sorozatunkban elsősorban a Bajnokok Ligája döntőjének szólt, de valójában egy korszakhatárt is jelez. Az 1966-os torna volt ugyanis az utolsó, amelyet egyértelműen a futball középkorához sorolhatunk, hiszen az 1970-es, mexikói világbajnokságot szokás több szempontból is az első modern vébéként felcímkézni. És ez volt az első olyan, amelyről Magyarország azért maradt le, mert nem jutott túl a selejtezőkön... Pedig az Albert Flórián, Bene Ferenc, Dunai Antal, Farkas János, Mészöly Kálmán gerincre épülő, bár más-más összeállításban, de kétszeres olimpiai bajnok magyar válogatott selejtezőcsoportja élén végzett, ugyanannyi ponttal, mint Csehszlovákia. Viszont ekkor sem a jobb gólkülönbség, sem az egymás elleni eredmény (Budapesten 2–0, Prágában 3–3) nem számított – pedig mindkettővel Magyarország jutott volna ki Mexikóba –, úgyhogy egymás közötti pótselejtezőn, semleges helyszínen, Marseille-ben kellett eldönteni a továbbjutás kérdését.

A magyar válogatott 1969 szeptemberében


Nyilván nem jött jól, hogy az otthon puhának bélyegzett, bizonyítani akaró aranylabdás Albert még '69 júniusában belement egy olyan szituációba, amibe nem kellett volna, és lábát törte Dániában (3–2 oda, az egyetlen vereségünk a csoportban), így kihagyta az év hátralevő mérkőzéseit, és már soha többé nem játszott úgy, mint azelőtt. Vele talán sikerül nyerni szeptemberben, a következő meccsen Prágában, és akkor nincs pótselejtező – aminek az eléréséhez egyébként még az ősszel ki kellett tömni a dánokat (3–0) és az íreket (4–0). Mindenesetre a csehszlovákoknak valahogy sikerült kiosztaniuk egy hatalmas pofont a '68-as prágai bevonulásért cserébe, pedig az első félidőt végigtámadta a magyar csapat, ám Ivo Viktor kapus mindent fogott. A játékrész végén tizenegyesből meg is szerezték a vezetést a csehszlovákok, a magyar válogatott pedig úgy omlott össze, mint azelőtt ilyen fontos meccsen még soha: az ellenfél végigtámadta a második félidőt, és 4–1-es győzelemmel kiharcolta a részvételt a mexikói világbajnokságra.


A csehek aztán utolsóként végeztek annak a brazil válogatottnak a csoportjában, amely addig még nem látott focit tett ki a pályára: ekkor virágzott ki teljesen a hatékonysággal párosított futballművészet, csúcsra ért az a folyamat, amely az ötvenes években kezdődött el. Nem véletlen, hogy abban az időben a Holdra szálláshoz hasonlították ezt az elképesztő látványos és eredményes focit, amely kiváltképp döntőbeli teljesítményével kijelölte az időegyenesen a modern labdarúgás kiindulópontját – legalábbis ezt gondolták akkor.  A kreatív, művészi futball olyan magasságokba jutott, ahol azóta se járt, a ritka levegőben, a tűző napon annyi helyük volt a támadóknak, mint azóta egy vébén se – ilyen szempontból ez volt az utolsó klasszikus világbajnokság, bár a nézők láthattak egy csomó mindent, ami már egy új korszak eljövetelét jelezte. Miután a kubai kommunista hatalomátvétel destabilizálta Latin-Amerikát, ahogyan az lenni szokott, sorra tértek vissza a katonai diktatúrák: Brazíliában 1964-ben, Argentínában 1966-ban. A Brazíliában 1969-ben hatalomra kerülő Emílio Médici tábornok gyakorló focibuzi volt, és nemcsak kedvenc csapata, a Flamengo életébe igyekezett beleszólni, de a válogatottat is olyan rövid pórázon tartotta, amennyire csak lehetett. Többek között emiatt akadt ki a piás, végső bekattanásakor töltött pisztollyal rohangáló, végül érzelmileg instabillá nyilvánított és leváltott, egyébként elkötelezett kommunista, így rendszerellenes Joao Saldanha szövetségi kapitány, aki az európai ellenfelek fizikalitásától tartva megpróbálta védekezőbb, brusztolósabb irányba elvinni a nemzeti csapatot. Helyére 1958 és 1962 világbajnoka, a válogatottság érdekében saját játékát is átalakító, mindenféle kommunista kapcsolattól mentes Mario Zagallo került.

Mario Zagallo


Zagallónak eszébe sem jutott a brazil stílushoz képest védekezőbb focit játszatni, éppen ellenkezőleg: a csapat vezéregyéniségeivel egyetértésben bepakolta a legjobb játékosokat a kezdőbe, és kitalált egy olyan rendszert, amiben érvényesülhet a zsenialitásuk. Nemhogy két, de egyenesen három tízest épített be: eredetileg Pelé, Tostao és Rivelino is a középcsatár mögött-mellett érezte a legjobban magát, itt viszont Tostao és Pelé középen helycserékkel zavarta meg a védelmeket, és nyitottak helyet a jobb oldalon szélvészként érkező Jairzinhónak, illetve a mögötte száguldozó felfutó szélső hátvédnek, Carlos Albertónak. Rivelino a középpálya baloldalán a korábban Zagallo által játszott szerepkörből szervezett és figyelt visszafelé, és volt még egy mélységi irányító is a csapatban, Gérson, a stabilitást pedig a védekező középpályás, Clodoaldo szolgáltatta a bekksor előtt. Ez leginkább úgy írható le, mint a korban még ismeretlen fogalomnak számító 4-2-3-1, de az 1982-ben megcsillanó, elforgatott gyémánttal operáló 4-2-2-2-nek az előzményét is látni lehet benne. Igazából nem is volt szó aprólékosan kidolgozott szisztémáról, csak egy csapatnyi zseniről, akik elképesztően jól tudtak együtt focizni – talán jobban, mint bármelyik csapat a világtörténelemben. Rivelino – mert tízesből sosem elég Rivelino – mert tízesből sosem elég A vébékre az ötvenes évek óta mindig hihetetlen alapossággal, tudományos módszerekkel készülő csapatnak ekkor is rendelkezésére állt minden, sőt soha nem látott támogatást kaptak – a pénz nem számított, ráadásul a koreai háború kitörésekor kezdődött gazdasági fellendülés még mindig éreztette hatását. A válogatott mellé kinevezett erőnléti edző a NASA módszereit tanulmányozhatta, amivel az űrhajósok fizikai állóképességét fejlesztik, és a csapat is gyakorlatilag egy NASA-edzőprogramot csinált végig, hogy erőnlétben is felvehesse a versenyt jobb fizikai állapotban lévő európaiakkal. Az Umbro új, hipermodern technológiát alkalmazva gyártott mezt kifejezetten a mexikói hőségre – a meccseket a legnagyobb melegben játszották az európai közvetítés miatt –, minden játékos személyre szabott, kézzel készített cipőt kapott, és a csapat már elutazása előtt is a közép-amerikai viszonyoknak megfelelően aludt és étkezett.

Az utolérhetetlen brazil válogatott


Ez volt az első világbajnokság, amelyet világszerte színesben sugároztak a tévéadók – bár a színes tévé ekkor még komoly luxusnak számított –, de fekete-fehérben is ugyanolyan elbűvölő volt, amit a brazilok műveltek, és az első, kifejezetten a vb-re dizájnolt, a tévén is jól látható fekete-fehér Adidas-labda, a Telstar még élvezhetőbbé tette a produkciót. A brazilok mindig kaptak gólt a remekül játszó, fegyelmezetten védekező, vb-címvédő angolok elleni 1–0-t leszámítva – ami egyébként egy baromi jó meccs volt, és amelyet a '66-ban szanaszét rúgott, válogatott focitól átmenetileg visszavonuló Pelé zseniális, és tipikusnak számító gólpassza döntött el, amire a jobb szélről érkező Jairzinho csapott le. A többi meccsen mindig többet gurítottak, mint az ellenfél, általában jóval többet, hat meccsen összesen 19-et, amit azóta sem ért el válogatott világbajnokságon – hét meccs alatt sem. (Korábban azért előfordult, a magyarok 1954-ben 27-et szórtak öt meccsen, a németek ugyanazon a tornán kettővel kevesebbet hat meccsen, és a franciák, illetve a brazilok is jutottak 20 fölé az '50-es években, de azóta csak Ronaldóék 2002-ben tudtak a közelébe kerülni, amikor mind a hét meccsüket megnyerték, és 18 gólt termeltek.)

A jellegzetes Telstar laszti


De nem is a gólok mennyisége az elképesztő, hanem azok a fantasztikus megmozdulások, amelyekből ezek születtek, sőt a legemlékezetesebb mozdulatok közé kimaradt helyzetek is tartoznak: amikor Pelé a csehszlovákok ellen a saját térfeléről ívelte centikkel a bal kapufa mellé a labdát, vagy amikor Tostao kiugratásából úgy kerülte meg Ladislao Mazurkiewiczet, a kimozduló uruguayi kapust, hogy alig ért a labdához, majd épphogy a jobb alsó mellé gurított. A brazilok fölényesen nyerték csoportjukat, majd 4–2-re verték a Didi által vezetett, a kor Chiléjeként szép halált haló Perut, az elődöntőben pedig bosszút állhattak a húsz évvel korábbi égésért Uruguay válogatottján. A másik ágon a focit a másik oldalról megközelítő, egy jóval védekezőbb, és tipikusan lassan induló, a csoportkört egyetlen rúgott és nulla kapott góllal abszolváló olasz válogatott érkezett. A hazaiakat 4–1-gyel verték ki a negyeddöntőben, majd következett az évszázad mérkőzése a nyugat-németek ellen, amely a rendes játékidőben 1–1-re végződött – az Olaszországban focizó védő, a pályafutása egyetlen gólját szerző Karl-Heinz Schnellinger az utolsó percben egyenlített. A hosszabbításban pedig Gerd Müller vezetést szerzett az NSZK-nak, de az olaszok mindkétszer fordítani tudtak, majd Müller egyenlítő gólja után egy perccel Gianni Rivera, aki a szünetben állt be a másik irányító, Sandro Mazzola helyére – Ferruccio Valcareggi nem merte két trequartistáját egyszerre játszatni, így mindig váltották egymást – a győztes gólt is megszerezte. A meccset a műesése közben kulcscsonttörést szenvedő Franz Beckenbauer felkötött kézzel fejezte be, a németeknek ugyanis már nem volt cseréjük.


A mexikóvárosi döntőben Pelé nagyon-nagyon magasra ugorva, fejjel szerezte meg a vezetést a mélyen védekező olaszok ellen, akik az első félidő vége felé Clodoaldo flegma és felelőtlen sarkazása után kihasználták az adódó lehetőséget, és a labdát megszerző, a németek ellen is betaláló Roberto Boninsegna révén egyenlítettek. Az eredményt egészen a 66. percig tartották, akkor viszont működésbe lépett a futebol arte. A jobb szélről induló, de az egész pályát berohangáló Jairzinho gyorsított rá a védelemre bal oldalról, a szabad labdát Gérson szedte össze, aki Puskás helyéről ballal kilőtte a bal sarkot. Öt perccel később egy felívelt labdára megint Pelé ugrott fel a legjobb ütemben, és fejjel tette az ezúttal középen, teljesen üresen érkező Jairzinho elé, akinek elég volt irányba szaladnia, a bogyó bepattant róla. Jairzinho ezzel az első játékos lett, aki minden meccsén betalált egy vébén.

Jairzinho

Jairzinho, a hurrikán


A világbajnoki cím már eldőlt, de egy szakrális aktus még hátravolt: örökre szóló emléket kellett állítani a támadó futballnak. A varázslatot Clodoaldo kezdte, aki tőle szokatlan módon cselezgetésbe bonyolódott, átvert négy védőt, majd kitette a bal oldali vonal mellett várakozó Rivelinónak. Rivelino rögtön előredobta a megint a bal szélen feltűnő Jairzinhónak, aki megint befelé cselezett – a jobb hátvéd, Carlos Alberto eközben elindult előre –, és a középen érkező Peléhez passzolt. A valaha volt legjobb átvette, megállt, egyet-kettőt pofozott a labdán, mintha cselezni akarna, pedig csak kivárta a tökéletes ütemet, majd vakon jobbra passzolt, pontosan a tizenhatoson belülre érő csapatkapitány, Carlos Alberto elé, aki jobb külsővel lőtte minden idők egyik legnagyszerűbb gólját a hosszú alsóba.


Amikor a keletnémet Rudi Glöckner lefújta a meccset, a tömeg elárasztotta a pályát. A Milan védője, Roberto Rosato pedig rögtön megpróbálta kiszabadítani Pelét az őt megragadó szurkolók karmaiból: ő is tisztában volt vele, hogy valami egészen különleges dolgot élhetett át, és ha már a Rimet-kupát nem emelheti a magasba, legalább azt a legendás tízes mezt meg kell szereznie. 31 évig őrizgette, majd 2002-ben 60 millió forint körüli összegért adta el. Ahogyan Jules Rimet 1930-ban ígérte, Brazília harmadik vb-címének elnyerése alkalmával megtarthatta a kupát. 1983 decemberéig őrizték Rióban, amikor ellopták – azóta senki se látta.