1966 – Az angol foci legnagyobb sikere és legnagyobb kártevője

-

Nem véletlen, hogy a Premier League csapatai tele vannak légiósokkal, és az sem, hogy bár az angol klubok rendre előfordulnak az európai elitben, az angol válogatott az egyéniségekkel telepakolt '96-os csapat hazai pályán elért Eb-bronzán kívül gyakorlatilag semmire nem jutott a '66-os vb-cím óta.


Noha a Wembley-re a magyar válogatott által mért csapás gondolkodásra késztette az angol labdarúgás némely vezető koponyáit, a bő egy évtizeddel később érkező vb-győzelem elhitette velük, hogy megoldották a problémákat, és megtalálták azt a focit, ami a játék új, és egyetlen helyes módja. A gyerekeknek egészen a közelmúltig nem is oktattak mást, csak azt, hogyan kell 4-4-2-ben direkt módon focizni – a probléma viszont ezzel mindössze annyi, hogy a '66-os válogatott igazából egészen mást csinált, és amit csinált, azt is azért, mert akkor éppen választ kellett találni egy, a világ élcsapatai részéről érkező kihívásra. Bár az angol labdarúgás némely dilettáns, ám nagy hatású vezetője áltudományos módszerekkel is megtámogatta a direkt, kevés labdaérintéses foci hatékonyságát, ez valószínűleg inkább a rossz időjárási körülmények, a sáros, felázott talaj miatt lett/maradt az angol foci alapjátéka. A csőlátású megközelítés miatt viszont az angol játékosok túlnyomó többsége máshoz nem is nagyon értett, és nem nagyon ért máig. Az edzőképzésben csak az elmúlt néhány évben kezdeményeztek olyan változásokat, amelyek átírják az utánpótlás-nevelés már a megfogalmazásakor is elavultnak számító szabályait.

Alf Ramsey, az angol válogatott menedzsere 1963 és 1974 között


Bár a brit gazdasággal semmi probléma nem volt a háború utáni évtizedekben, a gyarmatbirodalom elkezdett szétesni (Indiából '47-ben kiszorulnak), amivel maga az ország került a helyére. A válogatott olyan csapatoktól kapott ki, mint az Egyesült Államok, vagy az őket saját gyepükbe döngölő Magyarország, és rendre nem tudott mit kezdeni a világbajnokságok mezőnyével – ez pedig az angol labdarúgás helyét jelölte ki valahol a világelit mögött. Ez leesett az angol foci őskonzervatív vezetőinek is, akik bár keresték a megoldást, azért mindennemű modernizációnak ellenálltak, ahogy csak tudtak. Szépen jelzi az egész angol futballkultúra hozzáállását, hogy a '66-os világbajnokságra egy új stadiont nem építettek, csak a sheffieldi Hillsborough kapott egy új lelátót – bár kapott volna négyet –, párat valamelyest kipofoztak, a Wembley lelátóját befedték, de amúgy alapvetően a két világháború közti viszonyoknak megfelelő környezetben zajlott a világbajnokság. Egy maroknyi, korszerűen gondolkodó menedzser azért az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején fellendítette a brit klubfocit taktikával, kulturált játékkal és hasonló, a kontinensen alapvetésnek számító dolgokkal – elég csak a tragikus sorsú Unitedet kinevelő Matt Busbyra, a Celtickel BEK-et nyerő Jock Steinre vagy a nagy Liverpoolt fölépítő Bill Shanklyre gondolni, és bár mind skótok voltak, azért az angolok közül is ott volt Alf Ramsey (Ipswich, válogatott), Bill Nicholson (Tottenham) és Ron Greenwood (West Ham). Bár a későbbiekben is mindig jelen van néhány hasonló egyéniség, ők inkább az árral szemben haladtak, semmint vezették volna a brit foci fejlődését, amely továbbra is inkább a fizikai erőre és a sebességre alapozott, semmint a technikára és a kifinomult taktikára – minden ilyesmire ferde szemmel néztek.

Geoff Hurst, a West Ham csatára


Alf Ramsey volt az első angol szövetségi kapitány, akit már nem nyomasztott a válogató bizottság – az angol válogatott kezdőjét egészen addig ugyanis egy vének tanácsa jellegű társaság állította össze, minden posztra a legjobbat, a taktika, az eltérő habitus, a nem összeillő stílusok nem számítottak. A menedzser szinte csak levezényelte a meccset. A végső győzelmet három évvel a torna előtt megjósoló Ramsey viszont a vb-re való felkészüléskor taktikához igazítva rakta össze a személyzetet, és csapata játékát is okosan alakította ki – meg is kapta kritikaként, hogy kiölte a szépséget és a tökösséget a játékból, de legalább megnyerte a világbajnokságot. Mindenesetre az azon a tornán elért eredmények önmagukért beszéltek, hiszen bár a Wembley-ben Uruguay ellen 0–0-val nyitottak, magabiztosan mentek tovább a csoportból, hogy a nyolc között 1–0-ra verjék Argentínát, majd az elődöntőben 2–1-re a torna sztárcsapatát, az Eusébióval súlyosbított portugál válogatottat. Mivel a néhány éve meghonosított 4-2-4 csak a gyengébb válogatottak ellen működött, viszont az erősebb csapatok ellen nem nagyon tudott labdát szerezni, Ramsey válogatottjában nem voltak szélsők – legföljebb egy az egyik oldalon, de csak a gyengébb csapatok ellen. A braziloktól látta, hogy a szélső védő is felfuthat támadni (a magyaroktól meg azt, hogy a beadások mehetnek a röviden érkező támadónak is, nem muszáj mindig átrúgni a labdát az egész védelem fölött), úgyhogy minek áldozzon fel erre külön embereket, akikkel amúgy stabilitást lehetne biztosítani középen? Ráadásul középre volt egy csomó támadója, akitől gólokat remélhetett: Bobby Charltontól, Geoff Hurstől, Peter Hunttól és Martin Peterstől.

Eusébio


Így végül a vébé előtt másfél-két évvel kikísérletezett, 4-4-2-ként ismert formációban küldte ki a csapatot, bár ez valójában inkább volt 4-1-3-2 – és Ramsey annyira ravasz volt, hogy a tornához vezető időszakban nem is nagyon vette elő a rendszert, nehogy az ellenfelek kiszagolják, mire készül. A négy védő előtt Nobby Stiles volt a védekező középpályás – Portugália ellen ő vette le a pályáról az ekkor nyolcgólos, de végül kilencig jutó Eusébiót –, az egyenes kieséses szakasztól a három támadó középpályás Alan Ball, Bobby Charlton és Martin Peters, akik szabadon garázdálkodhattak támadás közben, de fegyelmezetten visszazártak védekezéskor. Elöl Roger Hunt helye nem volt kérdés, a másik csatár posztra Geoff Hurst került be a csoportkör után, aki az Argentína elleni brutális 1–0 győztes gólját szerezte. A csoportkörből – utoljára a vébék történetében – a Baróti Lajos fiatal csapatával érkező Magyarország is továbbjutott a három gólig jutó Bene Ferenc, illetve a védelemből duplázó Mészöly Kálmán vezérletével. Miután a tévéközvetítésnek hála az egész kontinens élőben követhette az eseményeket, világszerte sokak agyába beleégett Farkas János gyönyörű gólja, amelyet az első gólt szerző Bene beadása után vágott be kapásból a liverpooli Goodison Parkban. A magyar válogatott 3–1-re győzte le a generációváltás közben váratlanul történelmi mélypontra zuhanó világbajnoki címvédő Brazíliát – azon a meccsen, amelyen Mészöly tizenegyesből lőtte a harmadikat, és amelyet sérülése miatt felkötött karral fejezett be.


A dolgozó nép legnagyobb örömére a portugáloktól 3–1-re kikapó, de a bolgárokat ugyanilyen eredménnyel verő magyar válogatott mellett a Szovjetunió, és az első vébéjén szereplő, az olaszok elleni sorsdöntő csoportmeccset hősies küzdelemben 1–0-ra nyerő Észak-Korea válogatottja is továbbjutott. A szovjetek a kiválóan védő Lev Jasin vezetésével aztán megállították Magyarországot a negyeddöntőben (2–1), a koreaiak pedig a 25. percben 3–0-ra vezettek Portugália ellen, majd jött a torna sztárja, Eusébio, és négy góljával megfordította a José Augusto dugójának köszönhetően végül a jegyzőkönyvbe 5–3-mal bekerülő mérkőzést. Az elődöntőben az angolok a portugálokat, a negyeddöntőben Uruguayt 4–0-val leradírozó (nyugat-)németek pedig a szovjeteket intézték el 2–1-re, így következhetett a rögtön klasszikussá váló párharc a Wembley-ben: vébédöntő, Anglia az NSZK ellen. A Bologna támadója, Helmut Haller korai vezető gólját gyorsan kiegyenlítette a West Ham csatára, Geoff Hurst, majd a hajrá elején a vezetést is megszerezte egy másik WHU-s támadó, Martin Peters, viszont az utolsó előtti percben szabadrúgásból egyenlített Wolfgang Weber, a Köln védője, így jöhetett a hosszabbítás. A 101. percben Alan Ball adta be a labdát a jobb szélről, Hurst magának lepattintva szelídítette meg, majd szétlőtte a lécet, ahonnan a gólvonal mögé vagy részben a gólvonalra – nem tudja senki – vágódott a labda, „az orosz partjelző”, a valójában azeri Tofik Bahramov pedig azt mondta, hogy gól.


Anglia vezetett, az utolsó percben pedig Hurst megszerezte harmadik gólját is, így az első, és azóta is egyetlen játékos lett, aki három (de legalább kettő és fél) gólt lőtt egy vébé-döntőben. Alf Ramsey angol válogatottja megérdemelten került a világ tetejére – és ez sokak számára azt jelentette, hogy újra Anglia uralja a világ labdarúgását, ami viszont távol állt a valóságtól.


Ramsey labdabirtoklós focit játszó csapata inkább unikumnak, mint követendő példának számított a szigeten, és bár hasonló játékot tolnak négy évvel később is, a hetvenes évekre lehanyatló angol válogatottnál jó időre elfelejtik ezt a típusú labdarúgást. Ezután egy darabig csak az angol, és az európai futballt domináló Liverpool, illetve Brian Clough Nottingham Forestje alkalmazza ezt a stílust, amivel a két klub nyolc év alatt hat BEK-győzelmet szállít Angliának. Az FA csúcsán ülő illetékesek persze, nem tudják összekötni a pontokat...