1962 – Lapos vébé a földrengés sújtotta Chilében

Fotó: Getty Images / Keystone / Getty Images / Keystone

-

Miután a világ nem tudott olyan csapatot kiállítani, amely útját állhatta volna a braziloknak, a címvédő a sérült Pelé nélkül is viszonylag könnyedén húzta be második aranyérmét.


Az 1962-es vébé-rendezéséért a nemzetközi fociban a kezdetektől fogva jelen lévő Chile – az 1916 óta egy-két évente megrendezett Copa América rendszeres résztvevői, sőt ekkorra már öt tornát maguk is rendeztek – a padból kiesve jelentkezett a FIFA-nál, mondván, hogy a vébén kívül nincs semmijük, tessék odaadni nekik, légyszi. Végül a már nem először pályázó Argentínát nyomták le a rendezés jogáért, pedig állítólag Chile indulására csak azért volt szükség, hogy a favoritnak számító argentinok mégse egyedül kandidáljanak. Chile a szavazatok nagy részét valószínűleg az argentinhoz képest sokkal élhetőbb és stabilabb közhangulatnak köszönhette. Juan Perón 1955-ös elmenekülése után kiéleződtek a társadalmi ellentétek, kaotikus, már a katonai diktatúra eljövetelét jelző viszonyok jellemezték az országot, és egyébként az argentin foci is ebben az időszakban mozdult el az izmozós-védekező stílus felé. Chile viszont sokkal nyugodtabb helynek számított, toleránsabb társadalommal, és az infrastruktúra ott is megvolt – egészen az 1960-as katasztrófáig, amely visszaküldte az Andok-beli ország déli felét az ókorba...

A környék a 1960. május 22-i, valdiviai földrengés után


A nagy földrengést a legerősebb ismert földmozgás, a Richter skálán 9.5-ösre teszik – az előrengése is sokkal erősebb volt, mint a 2010-ben Haitit romba döntőé – több ezer ember életét követelte, cunamit okozott Chilén kívül Hawaiin, Japánban, a Fülöp-szigeteken, Új-Zélandon és Ausztráliában. Ilyen erejű földrengésnél több százezer áldozattal is lehetett volna számolni, de szerencsére kora délután történt, és az erős előrengés miatt a legtöbben már felkészültek, a partszakasz nagy részét pedig evakuálták. Mintegy kétmillió ember lakhelye így is megsemmisült, a vb-re kinézett stadionok fele használhatatlan állapotba került, így teljesen át kellett alakítani a versenynaptárat, és végül négy helyszínen rendezték meg a tornát az ország északi felében. Nemcsak emiatt, de ez a világbajnokság nem sikerült igazán színvonalasra. Az egy dolog, hogy a labdarúgás kicsit elmozdult a védekező foci irányába, a meccsenkénti gólátlag három alá esett – és innentől fogva már ott is maradt –, de a fő problémát az okozta, hogy a világ nem tudott kiállítani egy olyan csapatot, amely a brazilok közelébe férkőzhetett volna. Pedig a 21 évesen egyértelműen a világ legjobbjának tartott Pelé a második, csehszlovákok elleni csoportmeccsen megsérült, de a csapat nélküle is simán megvédte vébé-címét, hiszen az egyenes kieséses szakaszban Garrincha görbe lábát a gázpedálra helyezte, a brazil válogatott meg mindenkit állva hagyott.

Amarildo, aki Pelé helyére került be


Mané Garrincha nem ezen a néven – hiszen a Garrincha kismadarat jelent –, de teljesen görbe lábakkal született, a jobbosa befelé, a balosa kifelé hajlott, ráadásul az egyik hat centivel hosszabb is volt, mint a másik, vagyis ránézésre a legkevésbé sem emlékeztetett focistára. Ez viszont nem akadályozta meg abban, hogy a világ legjobb védőit is röhögve bőrözze be – sőt, valószínűleg furcsa mozgása még kiismerhetetlenebbé tette cseleit. Az európai szemmel időnként fölöslegesen soknak tűnő cseleken, giccses megmozdulásokon, a nagy gólokon és gólpasszokon kívül viszont nem nagyon izgatta semmi – általában azt se tudta, de nem is érdekelte, hogy ki az ellenfél, vagy mennyi lett az eredmény. Teljesen mindegy volt neki, hogy a haverjaival focizgat a téren, vagy vébé-döntőben több tízezer néző előtt rúgatja a gólokat csapattársaival, és valószínűleg az sem izgatta, hogy a világ a valaha volt egyik legjobb futballistaként ismerte el. Garrinchában semmi ambíció nem volt, focizni szeretett, piálni és csajozni. Ötvenévesen, legalább 14 gyerek apjaként, nincstelenül halt meg májzsugorban, a brazilok pedig úgy emlékeznek rá, mint aki boldoggá tette az embereket. Nem véletlenül, hiszen amellett, hogy Peléhez hasonlóan gyakorlatilag bármilyen gólt tudott lőni – előszeretettel csavarta kapura a szabadrúgásokat, de még szögleteket is külsővel –, képes volt addig húzni egy védő agyát, míg a közönség nem kezdett ollézni az újabb és újabb varázslat láttán.

Manuel Francisco dos Santos, azaz Garrincha


Mivel Garrincha személyisége és játéka is alkalmatlan volt arra, hogy bármiféle komolyabb taktika korlátozza – igazából oda se figyelt a megbeszéléseken, ha egyáltalán jelen volt –, a csapat játékát úgy kellett kialakítani, hogy a szélsőségesen individualista támadó védőmunkájának hiányát valahogy kiegyenlítsék a többiek. Épp ezért a 4-2-4-ben jellemzően a jobb szélen szabadon kevergető Garrinchát ellensúlyozva a balszélső, Mário Zagallo már az '58-as világbajnokságon is rendre visszazárt, hogy besegítsen Didinek és Zitónak a középpályán. Zagallo a '62-es torna nagy részét viszont már egyenesen egy sorral hátrább töltötte, és onnan lépett fel, így a brazilok ekkor már gyakorlatilag 4-3-3-ban fociztak – és léptek túl a csoportkörön veretlenül, a magyar válogatotthoz hasonlóan. Az Aranycsapatból ekkorra már csak Grosics Gyula, meg a kvázi-Aranycsapattag Sándor Károly maradt – Puskás Ferenc a catenacciót megalkotó Helenio Herrera által vezetett spanyol válogatottban lépett pályára, és esett ki csoportjából utolsóként. Viszont volt Albert Flórián, meg a Baróti Lajos szövetségi kapitány taktikai utasításait szelektíven gyűjtögető Tichy Lajos, hátul pedig az ellenfelek támadásait már a Mészöly Kálmán vezette védelem igyekezett a Csendes-óceánba fojtani. Viszont borzasztó formában volt a csapat a torna előtt, így gyakorlatilag senki nem várt tőlük semmit.

Öten a magyar válogatott támadói közül (b-j): Albert Flórián, Monostori Tivadar, Tichy Lajos, valamint Kuharszki Béla és Fenyvesi Máté


A csoportkörben viszont mégis a magyar volt az egyetlen csapat, amelyik valóban focizott, a többiek jobbára szenvedtek. Baróti már a táblánál szétkapta az angolok játékát (2–1), a bolgárok ellen a 12. percben már néggyel vezettünk (6–1, Albert hármat vágott), az utolsó meccset pedig a csapat stílusától idegen módon kibekkeltük 0–0-ra a machete-focit amúgy sokkal jobban értő argentinok ellen. A nemzetközi sajtó is méltatta az egyedüliként élvezetes focit játszó magyar válogatottat, amely a negyeddöntőben annyi helyzetet dolgozott ki, amennyit csak akart, viszont mindet ki is hagyta a fegyelmezetten játszó, brazil-spanyol csoportból érkező csehszlovákok ellen, akik Adolf Scherer góljával tovább is mentek, majd a jugók elleni meccset is a német-szlovák csatár döntötte el duplájával (3–1), és Csehszlovákia 1934 után újra vb-döntőre készülhetett.


A brazilok játéka a csoportkör után indult be igazán, Garrincha kettőt lőtt az angoloknak (3–1, egy fejes, egy bomba) és Chilének is (4–2, egy bomba meg egy fejes; Vavá is duplázott), a döntőben pedig jöttek a csehszlovákok, akik a csoportban kihúzták gól nélküli döntetlenre a két csapat egymás elleni meccsét, ezúttal pedig megszerezték a vezetést az azévi aranylabdás, Josef Masopust góljával a 15. percben. A Pelét az egész tornán kiválóan helyettesítő Amarildo két perccel később egyenlített Kohut Vilmos helyéről – mivel Zagallo inkább baloldali középpályást játszott, a bal szél a belső csatáré volt. A második félidő közepén Amarildo csinált egy lövőcselt, majd helyezte a labdát Zito fejére, majd Vavá használta ki az amúgy az egész vébén kiválóan védő Viliam Schrojf kapus hibáját, amivel még a hajrá előtt eldöntötte a meccset. Ezzel Olaszország után Brazília lett a második válogatott, amely meg tudta védeni vb-címét, Csehszlovákia pedig Magyarország után a második, amely két döntőt veszített.