1950 – A vébék legnagyobb pofára esése

Fotó: AFP / CHRISTOPHE SIMON / AFP / CHRISTOPHE SIMON

-

Angliát az elején alázta meg az USA, a brazilok pedig nemzeti katasztrófaként emlékeznek a döntő elvesztésére hazai pályán, ami emberi sorsokat tett tönkre.


Mire egész Brazília az 1950-es vb-utolsó meccsére készült, már elfelejtették, hogy néhány héttel korábban a sportág mindenható urai szaladtak bele egy olyan zakóba, amelyre még kisebb volt az esély, mint a házigazda vereségére a fináléban. Pedig nem ártott volna észben tartani a meglepetést… A '38-as vébére remek csapatot küldő Brazília a FIFA-tól megkapta az 1942-es világbajnokság rendezésének jogát, de mivel a németek megtámadták Lengyelországot, a dolog elmaradt, viszont a háború utáni első vébét, az 1950-est megrendezhette a dél-amerikai ország. Miközben a világ másik felét szétlőtték, a gazdasági világválság sújtotta Latin-Amerikában egyre-másra bukkantak föl a diktatúrák – mindenhol puccs és a jól bevált helyi módszer szerint junták, vagy egyéb klikkek ragadták magukhoz a hatalmat, és próbálták elhitetni mindenkivel, hogy az ő érdekeiket szolgálják. Mivel a fiatal latin-amerikai nemzeteket nem honvédő háborúk formálták, hanem igazából abban az időszakban öltöttek arcot, amikor a futball is fejlődésnek indult, az imádott játék kiemelt szerephez jutott a nemzeti identitás kialakulásában. Más országoknak történelme van, Uruguaynak focija – foglalta össze frappánsan Ondino Viera uruguayi szövetségi kapitány az 1966-os világbajnokságon.


A hatalom számára is fontos volt a sport kontrollálása, hiszen a jó eredmények jó hatással vannak a közhangulatra, és a hősnek számító focistákhoz való simulástól is politikai előnyt reméltek. A kívülről dübörgőnek tűnő, vagy Juan Perónék által annak berendezett Argentína belülről olyan törékeny volt, hogy a hatalom bürokráciai okokat bekamuzva inkább nem is küldött csapatot a '49-es Copára és az '50-es vébére, nehogy a népharag elsöpörje vagy destabilizálja a rendszert egy komolyabb égés esetén. A brazíliai torna tanulságait levonva aztán kihagyták az '54-es világbajnokságot is. A versenyből csak a világháború két főkolomposát, Németországot és Japánt zárták ki, de mivel Európa épp újjáépítette önmagát, rengeteg válogatott, köztük Magyarország is, lemondta a részvételt már a selejtezők előtt, sokan pedig a közben, vagy már a kvalifikáció után léptek vissza a szerepléstől. A FIFA több szövetségnél is úgy házalt az indulás jogával, ahogyan a legelső, szintén Dél-Amerikában rendezett világbajnokság előtt, de senki nem vállalta a drága utazást – az indiaiak állítólag azért sem akartak menni, mert nem játszhattak volna mezítláb. Így végül 16 helyett 13 csapattal rendezték meg a viadalt, és a vébék történetében először csoportkörrel, ugyanis a szervezők a megnövelt meccsszám jelentette többletbevétellel kívánták visszahozni a rendezés költségeit. Sokan tehát nem jöttek el, viszont végre megjelentek az angolok – a skót szövetség csak akkor engedte volna el saját a csapatát, ha a válogatott megnyeri a kvalifikációs tornává kinevezett brit házibajnokságot, de másodikként nem akarták odaengedni az egyébként lelkes futballistákat. Utólag talán az ő döntésük igazolódott be, ugyanis az angolok olyan gyorsan kizúgtak a tornáról, ahogyan egyébként a skótok csinálták mindig a későbbiekben – még azt sem tudták a saját bőrükön tapasztalni, hogy a futballvilág súlypontja a romjaiból újjáéledő Európából Dél-Amerikába került át.

Billy Wright (b) angol és Ed McIlvenny amerikai csapatkapitányok a meccs előtt Belo Horizontéban


Ha a döntő másképp alakul, az 1950-es világbajnokság legnagyobb sztorijaként egyértelműen az USA-Anglia csoportmeccsre emlékeznénk, amelyen a nagyképű angolok első nagyobb pofonjukat kapták. A válogatottat összeállító bizottság a világ egyik legjobb játékosát, Stanley Matthewst nem is nevezte a kezdőbe, mivel a komolyabb ellenfelekre tartogatták. A Blackpool sztárja így a tartalékokkal együtt nézte – csere akkor még nem volt –, amint az első félidő végén Walter Bahr lövésébe a haiti diák, a részmunkaidős mosogatófiú, Joe Gaetjens teszi bele a fejét, a labdát védhetetlenül csúsztatva Bert Williams kapujába. Az angolok mindent megpróbáltak, de a hősiesen védekező amerikaiaknak kiszurkolta a győzelmet a melléjük álló brazil közönség. Gaetjens egy sérülések miatt sikertelen, rövid franciaországi karrier után hősként tért haza Haitire – az amerikai válogatott egyébként három „légióst” is alkalmazott, akik még csak kérvényezték az állampolgárságot –, ahol 1964-ben a paranoiás diktátor, Francois Duvalier elfogatta, és a CIA-dokumentumok alapján gyanítható, hogy saját kezűleg ölte meg. Anglia többé nem viselte az ezen a meccsen debütáló kék idegenbeli mezét – később játszottak még kékben, de akkor Peru porolta el őket jó alaposan –, a vereséget, és a csoportkörből való kizúgást ráfogták az utazásra, a sérülésekre, a szokatlan körülményekre és a balszerencsére. Ekkor még úgy gondolták, hogy otthon, a saját sarukban úgyis lepofoznak mindenkit, de Közép-Európában már formálódott egy csapat, amely néhány év múlva ezt is kiverte a fejükből.

A favorit, Brazília válogatottja első, Mexikó elleni csoportmeccse előtt


Bár az előző két világbajnokságot nyerő olaszok ott voltak a tornán, nem sok vizet zavartak, hiszen a vébét megelőző évben a Torino csapatát sújtó supergai repülőgép-szerencsétlenségben a válogatott tíz kezdőjátékosa elhunyt – a kiküldött csapat pedig fáradtan érkezett meg a tornára, hiszen nem kockáztattak meg egy újabb repülőutat. A '38-as döntő ezüstérmese, Magyarország noha nem nevezett az 1950-es vb-re, de mivel futballkultúráját a háború nagyrészt megkímélte, és olyan edzőzsenik tértek vissza az országba, mint Guttmann Béla vagy Bukovi Márton, szép csendben kinevel egy olyan generációt, amelynek legjobbjai néhány év alatt a futballtörténelem addigi legerősebb csapatává állnak össze – olyan játékrendszerrel és filozófiával megtámogatva, amely forradalmasítja a labdarúgást. Persze, a taktikával Dél-Amerikában is bütyköltek már ekkoriban az edzők, de a trófea sorsát végül egy Svájctól látott, egészen radikális ötlet döntötte el. A brazilok ugyanis simán nyerték az első meccsüket (4–0 Mexikó ellen, de akár tíz is lehetett volna, ha bemennek a kapufák), viszont Svájc ellen szenvedtek, és csak 2–2-es döntetlenre végeztek. Bár az európai csapatot ekkor épp nem Karl Rappan irányította, az általa kidolgozott verrou (retesz) szisztémát alkalmazva teljesen unortodox, 1-3-3-3-as felállásban, szélsőségesen védekező felfogásban léptek pályára, és alaposan megizzasztották a brazilokat. Flavio Costa szövetségi kapitány vissza is állt a korban alapértelmezett WM-rendszerre az aszimmetrikus alakzatokhoz a későbbiekben is vonzódó brazilok által eddig alkalmazott felállás helyett, amelyben a balfedezet és a balösszekötő előrébb játszott jobboldali párjukhoz képest. A konzervatívabb megközelítéssel az utolsó, továbbjutásról döntő csoportmeccsen nehezen, de verték Jugoszláviát a világ legnagyobb stadionjában, a vébére épült, 160 ezer néző befogadására alkalmas, futurisztikus és majdnem teljesen kész Maracanában. A meccs előtt a jugók egyik játékosa, Rajko Mitić beverte a fejét egy kiálló gerendába, így ápolni kellett, és mire beállt, a brazilok már vezettek 1–0-ra...

A Maracana, 60 évvel építése után


A Rio de Janeiro-i Maracana megépítését persze, viták előzték meg, hiszen sokan inkább az egészségügybe irányították volna a pénzt, de Getúlio Vargas rendszerében a sport és a testnevelés kiemelt fontossággal bírt, így a stadiont természetesen felhúzták. A csoportkör után a négy csoportgyőztes újabb kvartetté állt össze, amelyben körmérkőzéssel döntötték el egymás között a világbajnoki trófea sorsát. Brazília a Maracanában zúzta le Svédországot 7–1-re (Ademir négy gólt vert), Spanyolországot pedig 6–1-re, és beindult a parti, a brazil válogatottat világbajnokként ünnepelték az utolsó csoportmeccs előtt. Mivel a közvélemény szerint az övék volt a világ legjobb csapata, és mivel az utolsó meccsen a spanyolokkal ikszelő (2–2) és Svédországot öt perccel a vége előtt lenyomó (3–2) Uruguay ellen a döntetlen is elég volt számukra a vb-címhez, jogosan bizakodhattak, viszont a brazilok nagyon durva túlzásokba estek, amiért súlyos árat fizettek. Az egyik brazil napilap például „Íme a világbajnokok” címlappal és a brazil válogatott képével jelent meg, amitől az uruguayi cséká, Obdulio Valera olyan ideges lett, hogy megvett annyi példányt, amennyit csak bírt, majd a hotelban levizeltette az újságokat csapattársaival. Az uruguayi szövetség vezetői csak azt szerették volna, ha a csapat hat alatt megússza, és Juan López szövetségi kapitány ennek fényében a biztonságra törekedett a taktika kidolgozásánál, ugyanis félretette az olaszok által a harmincas években játszott szisztémát.

Uruguay válogatottja


Helyette azt az 1-3-3-3-at, fegyelmezett bekkelést és szoros emberfogást kérte csapatától, amit a svájciak játszottak, és ami ellen szenvedtek a brazilok az első csoportkörben. Bár a riói polgármester beszédétől – melyben a meccs előtt világbajnokként köszöntötte a játékosokat –, valószínűleg nem túl boldog Flavio Costa kapitány eszközölt apróbb változtatásokat a brazilok felállásában, a játékuk még nem változott meg, és ugyanúgy szenvedtek a döntő kör utolsó meccsén is. A 210 ezer néző előtt remegő lábbal kezdő uruguayiak a meccs előrehaladtával egyre jobban megnyugodtak, látták, hogy nemhogy nem szórják meg őket, de abszolút egyenlő félként veszik fel a küzdelmet a házigazdákkal, így attól se lettek túl idegesek, hogy Friaca szünet után szinte azonnal megszerezte a vezetést Brazíliának. Az uruk játszották tovább a játékukat, a jobb szélen találtak rendre területet, így ott erőltették a támadásaikat, és a 66. percben Pepe Schiaffino betette a hálóba Alcides Ghiggia jobbról érkező labdáját. A Maracana elhallgatott. A brazil játékosok megijedtek, és amikor a legnagyobb szükségük lett volna a közönség buzdítására, az cserben hagyta őket. Bár még ezzel az eredménnyel is világbajnokok lehettek, a lendület már rég az uruk mellett volt, és a 79. percben Ghiggia beadás helyett Barbosa kapus tragédiájára a rövid alsót vette célba, a labda besurrant a kapuba, és Uruguay másodszor is világbajnok lett.

SOC-URUGUAY-SCHIAFFINO-DECESO

Schiaffino egyenlít Brazília ellen


A stadion szinte azonnal kiürült, és 1954 márciusáig nem is lép pályára itt a válogatott, a döntőben viselt fehér mezét pedig jó időre elfelejti. Több játékos visszavonul, sokakat nem hívnak be többé, a közvélemény pedig bűnbaknak kiáltja ki a csapat három fekete játékosát: Barbosát, a bal half Bigodét és a védő Juvenalt. A Vargas elnöksége alatt olyan büszkén vállalt etnikai sokszínűség, az afrikai kulturális és genetikai örökség, a mulattság dicsőítése után rasszista hangok jelennek meg, a társadalom nem tudja megemészteni az ország történetének legnagyobb tragédiáját. Nincs történelmük, futballjuk van, így háborús vereségek helyett elvesztett döntőket élnek meg csapásként, az abban részt vett játékosokat pedig árulónak bélyegzik, újjal mutogatnak rájuk, és elfintorodnak, ha meglátják őket az utcán. A legszerencsétlenebbek a billogot egész életükön át hordják: Barbosa ötven évvel későbbi halála előtt arra panaszkodott, hogy noha Brazíliában 30 év a legsúlyosabb büntetés, ő életfogytot kapott olyasmiért, amit el sem követett.