1944. március 19. és a magyar szuverenitás

László Karsai

történész, a Szegedi Tudományegyetem professzora

1944. március 19. és a magyar szuverenitás


Magyarország megszállásának legfontosabb oka az volt, hogy Mussolini bukása (1943. július 25.) és Olaszország kiugrása után, valamint a nyugat-európai második front megnyitásával, a partraszállás helyszínével kapcsolatos bizonytalanság légkörében a német főhadiszálláson erősödött azoknak a befolyása, akik Magyarország különbéke-tapogatózási kísérleteiben, nem alaptalanul az újabb árulás előkészületeit látták. A megszállás okai között érdemes megemlíteni, hogy a szövetségesek Bodyguard [testőr]-fedőnévvel megtévesztő akciósorozatot szerveztek. Ennek célja az volt, hogy a Normandiába tervezett partraszállás helyszínéről és időpontjáról eltereljék a német hírszerzők figyelmét. Olyan látszatot próbáltak kelteni, hogy a második frontot valahol a Balkánon, Dél-Kelet-Európában fogják megnyitni. Nyugodtan állíthatjuk, hogy Hitler tanácsadói, hírszerzői rosszul mérték föl a helyzetet. Az évtizedek óta antiszemita, antikommunista és irredenta szellemben nevelt magyar tisztikar és a közigazgatás vezetői nem lettek volna hajlandók a Badoglio-kormány példáját követni. Nem az úgynevezett „Alaptörvény” Preambulumának megfogalmazói találták ki, hogy a német megszállás azt jelentette, hogy Magyarország elveszítette szuverenitását, ettől kezdve mindenről a megszállók tehetnek. Reményi-Schneller Lajos, aki 1938-tól a németek bizalmi embereként, de főállásban magyar pénzügyminiszterként Darányi Kálmántól Szálasi Ferencig hét kormányban őrizte meg posztját, a népbíróság előtt azt állította, hogy amikor 1944 augusztus elején a betegeskedő Sztójay Döme miniszterelnök (1935-től 1944-ig berlini követ) helyetteseként tárgyalt Angelo Rotta pápai nunciussal és Carl Ivan Danielsson budapesti svéd követtel, nekik azt mondta: „Sem a magyar nemzetet, sem a magyar népet, sem a magyar kormányt mindazért, ami itt történik, felelőssé tenni nem lehet.” A korabeli hivatalos német és magyar álláspont szerint egyébként március 19-én Magyarországra nem megszálló, hanem baráti, fegyvertársi, szövetséges csapatok érkeztek. Horthy rövid ideig fontolgatta, hogy lemond, ám amikor Hitler azzal fenyegette meg, hogy a megszállásban szlovák és román csapatok is részt vesznek, az együttműködés (kollaboráció) mellett döntött. Emlékirataiban azt írta, hogy ha lemondott volna, a nácik „százszázalékosan náci-nyilaskeresztes irányú kormányt” ültettek volna nyeregbe. „Amíg én a helyemen vagyok - írta át saját múltját Horthy - a nyilaskeresztesek hatalomra segítését is aligha kockáztathatják…, ami 800.000 magyar zsidó és sok tízezer menekült pusztulását is” jelentette volna. A németeknek eszük ágában sem volt még Horthy esetleges lemondása esetén sem Szálasi Ferencet hatalomra segíteni. Viszont a magyar zsidók élete sokkal nagyobb veszélyben forgott az antiszemita Sztójay Döme miniszterelnöksége, mint a saját bevallása szerint „aszemita”, a zsidók kitelepítését csak a háború utánra tervező Szálasi Ferenc uralma idején. Horthy Miklós kormányzónak volt hatalma, hogy a németek elsőszámú miniszterelnök-jelöltjét Imrédy Bélát (azzal a felkiáltással, hogy „Azt a zsidót?”) elutasítsa. Imrédynek Horthyval szemben esze ágában sem lett volna fegyverszüneti küldöttséget küldeni Moszkvába. Ha 1944-ben ismét (1938-1939. után másodszor) ő lett volna Magyarország miniszterelnöke, akkor a budapesti zsidókat is deportálták volna az országból, Edmund Veesenmayer, a német Külügyminisztérium Kelet-Európa szakértője, a megszállás után „teljhatalmú megbízott” Imrédy után két szélsőjobboldali politikust, Rátz Jenő és Ruszkay Jenő nevét terjesztette Horthy elé. A kormányzó mind a három javaslatot elutasította. Horthy Sztójay miniszterelnöki kinevezéséhez ragaszkodott és döntése értelmében Csatay Lajos maradt a honvédelmi miniszter, Rátzból miniszterelnök-helyettes lett, Ruszkay be sem került a Sztójay-kormányba. Kállay Miklós miniszterelnök a török követségen talált menedéket. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert, Horthy bizalmi emberét a megszállók a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták. Sztójay eleinte vonakodott, betegségeire hivatkozott, és csak Horthy kifejezett kérésének engedett, amikor elvállalta a miniszterelnöki posztot. Kinevezésébe a németek kénytelenek voltak beletörődni, bár ők is tudták, hogy Horthy ezzel azt akarta jelezni a hazai és a külföldi közvéleménynek, hogy itt német nyomásra megalakult kormányról van szó. Sztójay Horthyhoz hasonlóan pontosan tudta, hogy mi a németországi „zsidópolitika” lényege és célja, vagyis valamennyi európai zsidó legyilkolása. Bár nem a zsidókérdés „végső rendezése” volt a fő oka a megszállásnak, de egyik okának nyugodtan nevezhetjük. Hitler már az 1943 áprilisi klessheimi találkozójukon Horthynak nem csak a különbéke-próbálkozásokat hányta a szemére, hanem éles hangon követelte a magyarországi zsidókérdés rendezését is. Veesenmayer 1943 őszén hosszabb „tanulmányutat” tett Magyarországon. Tapasztalatairól december elején memorandumban számolt be feletteseinek. Jelentésében az általa 1,1 millióra becsült (a valóságban számuk a kitértekkel együtt sem érte el a 800.000 főt) magyar zsidóról írva leszögezte: minden egyes magyarországi zsidó szabotőr és kém, őket pedig legalább ugyanannyi, ha nem kétszer annyi magyar csatlósuk támogatja. Súlyos, fenyegető szavak, különösen, ha figyelembe vesszük, hogyan szoktak a kémekkel és szabotőrökkel bánni háború idején. Közvetlenül a megszállás előtt Hitler magához rendelte Klessheimbe Horthyt. Tárgyalásuk során, mint arról a kormányzó március 19-én beszámolt a Koronatanácson: „Hitler azt is kifogásolta előttem, hogy a zsidókkal szemben nem teszi meg Magyarország a szükséges intézkedéseket. Bűnünk tehát, hogy Hitler kívánságát nem teljesítettem, és nem engedem a zsidók lemészárlását.”   Az idézett mondatok nem csak arról tanúskodnak, hogy Horthy tisztában volt azzal, hogy a zsidókat a nácik lemészárolják, hanem arról is, hogy a magyar zsidók deportálását Hitler követelte, és ebbe Horthy beleegyezett. Minden bizonnyal azért, mert úgy gondolta, csereüzletet köthet: ha kiadja a magyarországi zsidókat a németeknek, akkor a megszálló csapatok elhagyják az országot. Horthy jól ismerte régi, kedves szegedi „vitézeit”, a szélsőjobboldali, hírhedett antiszemitákat, Baky Lászlót és Endre Lászlót, mégis habozás nélkül kinevezte őket belügyi államtitkároknak. Baky később a népbíróság előtt saját felelősségét is igyekezett csökkenteni, amikor megemlítette, hogy: „Tudomásom szerint az egész akcióhoz [ti. a magyar zsidók deportálásához] a kormányzó hozzájárulása megvolt, így tehát én nem éreztem hivatva magamat arra, hogy szembehelyezkedjem az eskümmel.” Baky, aki Heinrich Himmler bizalmi embere volt azt is állította, egyébként Endrével együtt, hogy nekik a kormányzó engedélyt, sőt utasítást adott arra, hogy a magyarországi zsidókat a szívének kedves néhány gazdag zsidó (Chorin, Vida) kivételével deportálják az országból. Hitler a „zsidókérdés megoldását” Heinrich Himmlerre bízta. Himmler pedig Adolf Eichmannt, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) IV-B-4 (zsidóügyi) osztályának a vezetőjét, a deportálások „mesterét” küldte valamennyi „munkatársával” együtt Budapestre. Eichmann soha, még egyetlen országban sem szervezte a zsidók deportálását a helyszínen, és most szilárdan eltökélte, hogy a lehető legtöbb zsidót a lehető legrövidebb idő alatt deportáltatni fogja. Eichmann a megszállás előtt kb. két héttel összehívta a mauthauseni koncentrációs táborba „zsidótlanító” szakértőit, akik Szlovákiától Franciaországig és Görögországtól Ukrajnáig már hatalmas tapasztalatokra tettek szert. Hogy milyen fontos volt a náci vezetőknek a magyarországi „zsidókérdés totális, általános rendezése”, mutatja az is, hogy a megszállókkal együtt érkezett Budapestre Ernst Kaltenbrunner, az RSHA vezetője, aki március 20-án, a hivatalosan még ki sem nevezett új miniszterelnökkel, többek között fő helyen a politikai átállítás mellett a magyarországi zsidókérdés megoldását beszélték meg. Az RSHA vezetőjéről is elképzelhetetlen volt, hogy csak néhány tízezer munkaszolgálatosért utazott volna Budapestre. A magyarországi zsidók deportálását Eichmann-nal és szakértőivel szorosan együttműködve, a Sztójay-kormány hatóságai fegyelmezetten, olykor kifejezetten lelkesen szervezték meg. Lett volna lehetőség az ellenállásra, vagy legalább arra, hogy Eichmann ne tudjon Európa-rekordot felállítani. Ha Horthy Pétain marsall francia államfő, Josef Tiso szlovák elnök, vagy Ion Antonescu román Conducator példáját követi, sok százezer zsidóval több maradhatott volna életben. Franciaországból 1942-től 1944-ig alig tudtak hetente egy-egy deportáló szerelvényt indítani a nácik, mert a hatóságok a francia állampolgárságú zsidók deportálását csak ímmel-ámmal voltak hajlandók megszervezni. Tiso és Antonescu lehetséges, hogy az egyre romló katonai helyzetben, látva, hogy sem Olaszországból, sem Magyarországról nem deportálják a zsidókat, 1942 őszén megmakacsolta magát. Tiso leállította a deportálásokat, Antonescu pedig nem is engedélyezte, hogy az ó-román területekről és Dél-Erdélyből elvigyék őket. Magyarországról május 15-től július 9-ig 437.000 embert deportáltak. Horthy július 6-án az egyre romló katonai helyzetben, a hazai és nemzetközi tiltakozások hatására és talán azért is, mert attól félt, hogy ha Budapestről is elviszik a zsidókat, akkor a fővárost szőnyegbombázni fogják a szövetségesek, úgy döntött, hogy felfüggeszti a deportálásokat. Parancsa csak a budapesti zsidók számára jelentett haladékot, Újpestről, Kispestről, és más főváros környéki városokból még július 9-ig több tízezer zsidót deportáltak. Horthy nem sokkal később meggondolta magát, engedélyezte a deportálások újraindítását. Már ki is tűzték az új dátumot: augusztus 23-at. Ezen a napon a román fővárosban megdöntötték Ion Antonescu marsall rendszerét, Románia átállt, összeomlott a déli front, a németek egyszerűen nem tudták megszervezni kb. 200.000 budapesti zsidó deportálását. Az ország kirablása, hadszíntérré változása előtt viszont semmiféle akadály sem volt.

1944. március 19.: Német megszállás vagy magyar felelősség?


A német megszállás az addigi magyar politika folytatása
Nem magyar bűn, hanem magyar trauma

SZAVAZAT UTÁN