1944 jelentősége a Horthy-korszakban

Dávid Turbucz

történész, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa

1944 jelentősége a Horthy-korszakban


Az 1944-es német megszállás fontos szakaszhatár a Horthy-korszak történetében. Egységes és homogén időszaknak az 1919–1944 közötti periódus több okból sem tekinthető, egymástól jól elkülöníthető szakaszokra osztható, amelyeket azonban a kormányzó személye kötött össze, így lehet az egész korszakot Horthy-korszaknak nevezni. Miután a megszállás után a kormányzó nem mondott le a Horthy-korszaknak a német megszállás utáni időszak is a része. Az ország szuverenitása 1944. március 19. után ugyan korlátozottá vált, a német megszállók (például Edmund Veesenmayer) jelenléte is ezt jelzi, azonban nem szűnt meg teljesen, miután Horthy több alkalommal is – igaz, nem azonos szituációkban – képes volt érvényesítenie az akaratát a német érdekekkel, elképzelésekkel szemben. Annak ellenére, hogy a kormányzónak volt mozgástere, ez nem volt a megszállás alatt mindvégig azonos mértékű. A posztján maradó államfő először is elérte, hogy ne Imrédy Béla, a németek jelöltje legyen az ország miniszterelnöke. Horthy a szintén németbarát, de hazai belpolitikai háttérrel nem rendelkező Sztójay Dömét nevezte ki a kormány élére. A magyar zsidók deportálásának 1944. július eleji leállítása is azt jelzi, hogy a kormányzó rendelkezett mozgástérrel, tehát nem kizárólag a németek döntöttek arról, hogy mi történik az országban. A deportálások leállítása kapcsán utalni kell még arra is, hogy Horthy a romló katonai helyzet és a deportálásokkal szembeni nemzetközi tiltakozás eredményeként döntött úgy, hogy véget kell ennek vetni. A Lakatos-kormány augusztus végi kinevezése, majd az előzetes fegyverszünet megkötése is arra mutat rá, hogy a kormányzó mozgástere ugyan beszűkült március 19. után, azonban egyáltalán nem szűnt meg, nem lehet azt állítani, hogy a megszállók bábja lett volna, aki kizárólag azt csinálta, amit elvártak tőle. A német megszállással kapcsolatban, a szuverenitás kérdésén túl, az is gyakran felmerül, hogy mennyiben lehet ezt az eseményt a korszak történetében törésnek tekinteni, illetve mennyiben lehet a megszállás előtti és utáni időszak kapcsán folytonosságról beszélni. Megítélésem szerint mindkettő mellett lehet érvelni, de valahol a kettő között lehet az „igazság”. A letartóztatások, a pártok és napilapok betiltása, a részleges elitcsere, a németek közvetlen jelenléte okkal említhető példaként arra, hogy a megszállás egyfajta törést eredményezett a korszak történetében. Azonban az is igaz, hogy például a politikai és a katonai elitben korábban is voltak németbarát személyek, így önmagában az a tény, hogy különböző pozíciókba németbarátok kerültek, nem új jelenség, erre a megszállás előtt is volt példa, ennek aránya és módja miatt azonban egyértelműen folytonosságról sem lehet beszélni. Ugyanez mondható el a zsidópolitikát illetően is. A zsidótörvények elfogadása évekkel a megszállás előtt megkezdődött, a zsidósággal szembeni diszkrimináció egyre erősödött, ahogyan – ezzel összefüggésben – az antiszemita diskurzus is. 1941 nyarán már deportálásra is sor került, ami elvezetett a kamenyec-podolszkiji tömegmészárláshoz. Azonban azt állítani, hogy a magyar kormányok megszállás előtti zsidópolitikájából egyenesen következett az 1944-es deportálás, megítélésem szerint, nem lehet. Legalábbis Horthy Miklós esetében erről nem lehet beszélni. Ezzel szemben például Endre László magatartását és nézeteit a megszállás különösebben nem befolyásolta, miután ő korábban is támogatta volna, ahogyan mások is, a magyar zsidóság eltávolítását. Horthy-kutatóként a kormányzó szerepére koncentrálnék, ahogyan eddig is tettem, jelezve, hogy az ő esetében – más kortársaival ellentétben – a német megszállás ténye módosította a deportálásokkal kapcsolatos korábbi álláspontját. Az 1941 nyarán lezajlott deportálást megelőző döntéshozatalban a kormányzó szerepe pontosan nem rekonstruálható. Azt azonban tudjuk, hogy azt követően, meglátásom szerint éppen a kamenyec-podolszkiji tömegmészárlás hatására, a kormányzó a megszállásig egyszer sem engedélyezte a magyar zsidók deportálását. 1943. április 16-án a klessheimi kastélyban Hitler kritizálta a magyar állam „zsidóbarát” beállítottságát. Erre reagálva Horthy kifejtette Hitlernek és a szintén jelen lévő Ribbentropnak, hogy – a szavait idéző jegyzőkönyv szerint – ő „mindent megtett, amit a zsidók ellen tisztességes úton-módon tenni lehetett, de meggyilkolni, vagy más módon elpusztítani aligha lehet őket”. Másnap, 17-én Horthy a zsidósággal kapcsolatos álláspontját megismételte: „mégsem ütheti őket agyon”. A „tisztességes” mód alatt a kormányzó a zsidótörvényeket, a jogkorlátozást értette. A tárgyalások során nemcsak az volt egyértelmű, hogy Horthy és a náci vezetők másképpen kívánják kezelni az ún. „zsidókérdést”, hanem az is, hogy Horthy számára legkésőbb akkor, tehát már a megszállás előtt világossá vált, milyen sorsot is szánnak a nácik a zsidóságnak, még ha a kiirtásuk módját pontosan nem is ismerte. A kormányzó ‒ a zsidók kiirtásával kapcsolatban elmondott ‒ szavainak őszinteségében nehéz kételkedni, mert a náci vezetők körében e kijelentéseivel komoly elismerést, szimpátiát, támogatást nem tudott elérni. Horthy Miklós szerepe az 1944-es deportálásokban tehát nem érthető meg a német megszállás nélkül, azaz az 1944-es magatartása nem vezethető le korábbi döntéseiből, magatartásából. Ha kívánta volna a magyar zsidók deportálása korábban is megkezdődhetett volna, így például 1942-ben. Ezt azonban nem támogatta 1941 nyarát követően, és egészen 1944 tavaszáig, a megszállásig nem is járult ehhez hozzá. Hitler 1944. március 18-án, a második klessheimi találkozón is kifogásolta, hogy „Magyarország a zsidókérdésben semmit sem tesz, és nem hajlandó a nagyszámú magyarországi zsidósággal leszámolni”. Így idézte Horthy Miklós a március 19. koronatanács ülésén Adolf Hitler kritikáját. Ebből látható, hogy a Hitler és Horthy közti tárgyaláson szóba került a magyar zsidóság sorsa. Arról azonban, hogy pontosan mi hangzott el, és a kormányzó ezen a téren mibe egyezett bele, ha egyáltalán beleegyezett bármibe is, biztos ismereteink nincsenek. A megszállás alatt a kormányzó a zsidóságot érintő döntésekben eleinte nem vett részt. Június elején azt írta a miniszterelnöknek, hogy „[t]udatában voltam [március 19. után ‒ T. D.] azonban annak, hogy e kormánynak [a Sztójay-kormánynak ‒ T. D.] az adott kényszerhelyzetben számos olyan intézkedést is kell tennie, amelyeket nem tartok helyesnek, s amelyekért nem vállalhatom a felelősséget. Ezek között az intézkedések között szerepel a zsidókérdésnek nem a magyar gondolkodásmódnak, a magyar viszonyoknak […] megfelelő kezelése”. Horthy annyiban vett részt aktívan a zsidóságot érintő intézkedésekben, hogy egyrészt élt a kinevezési jogkörével, azaz kinevezte azt a kormányt, amely meghozta a zsidóság sorsával kapcsolatos döntéseket. Majd március 29-én a miniszterelnök a kormány ülésén bejelentette, hogy a kormányzó „az összes zsidó rendeletekre vonatkozólag szabad kezet adott az ő vezetése alatt álló kormánynak, és azok tekintetében nem akar befolyást gyakorolni”. A kormányzó magatartását elsősorban az befolyásolta, hogy elhitte Hitler azon ígéretét, hogy véget ér a megszállás, ha a magyar állam bizonyítja, hogy megbízható szövetségese a Harmadik Birodalomnak. Horthy legfőbb célja 1944 tavaszán a magyar állam szuverenitásának visszaszerzése volt. A rendelkezésre álló források tanúsága szerint Horthy tehát azért nem mondott le, mert lehetőséget látott az ország szuverenitásának helyreállítására. Ez azonban csak úgy volt elérhető, ha nem fordul szembe a megszálló németekkel és hazai kiszolgálóikkal. A kormánynak azért adott „szabad kezet”, mert nem kívánt aktív szerepet vállalni a zsidóságot érintő döntéshozatalban, miután nem tudott azonosulni a fizikai megsemmisítésükkel, de tiltakozni sem akart. Az 1944. március 29-i minisztertanács ülésén elhangzottak a zsidórendeletekre vonatkoztak, amelyeket aznap kezdett el tárgyalni a kormány. Horthy Miklós a zsidóság gettósítása és deportálása idején is ugyanúgy viselkedett. Változás június végén következett be. A kormányzónak a zsidóság sorsát érintő alapvető passzivitása a felelőssége áthárítását, saját lelkiismeretének megnyugtatását szolgálta. Igaz, ez nem változtat azon a tényen, hogy a tekintélyével, pozíciójából következően jóváhagyta az 1944-es tragédiát. Az ország katonai és gazdasági fokozott kizsákmányolásához hasonlóan az ország szuverenitásának remélt visszaszerzése érdekében vette tudomásul a deportálásokat. Az 1941 ősze és 1944 közötti magatartásával ellentétben az adott helyzetben a zsidóságot feláldozhatónak, deportálásukat „szükséges rossznak” tekintette. Horthy személyét illetően kijelenthető, hogy számára a megszállás ténye tette „elfogadhatóvá” a deportálásokat. Annak eredményeként, hogy Horthy Miklós március 19. után nem mondott le, legitimálta a megszállást, hozzájárult a megszállási rendszer hatékony működtetéséhez. Ahhoz, hogy a nem jelentéktelen mértékű elitcserén átesett államapparátus, a honvédség és a karhatalom kiszolgálja a németek igényeit. Ahhoz, hogy megvalósuljon az ország gazdasági, katonai mozgósítása, és a vidéki zsidóság deportálása. Horthy neve tehát joggal kapcsolható össze a népirtással. Felelősségét érdemben nehéz vitatni, még akkor is, ha ebben 1944 tavaszán csak korlátozottan vállalt aktív szerepet. Nem rendelkezünk arra vonatkozóan hitelt érdemlő forrással, hogy Horthy Miklós a megszállás előtt fontolgatta volna a deportálás megkezdését. Ebből az is következik, hogyha Magyarország német megszállására nem került volna sor, akkor minden bizonnyal a magyar zsidóság deportálása sem kezdődik meg. Legalábbis addig, amíg Horthy Miklós olyan tanácsadókra hallgat, mint Bethlen István, vagy Kállay Miklós.  

1944. március 19.: Német megszállás vagy magyar felelősség?


A német megszállás az addigi magyar politika folytatása
Nem magyar bűn, hanem magyar trauma

SZAVAZAT UTÁN