1938 – Még szerencse, hogy Hitler nem szerette a focit…

Forrás: teszt

-

Ha a ’34-es olaszországi világbajnokság a fasiszta ingujjfeltűrés jegyében telt el, akkor a franciaországi torna már egyértelműen a háborúra való felkészülésről szólt. Ha Brazília nem alkot maradandót, erre a viadalra az első Európa-bajnokságként emlékeznénk, amelyen bár Magyarország nagyot játszva jutott döntőbe, ott megérdemelten védte meg a címét Vittorio Pozzo csapata.


Az 1934-ben hazai pályán győztes Olaszország nemcsak a világ egyik legerősebb válogatottjával rendelkezett a harmincas években, de emögött az egyik legkeményebb bajnokság is állt – természetesen a totalitárius rendszerekre jellemző bújtatott profizmussal, így a hivatalosan amatőrnek számító játékosokból álló válogatott könnyedén tarolhatta le a ’36-os berlini olimpia mezőnyét is. Benito Mussolini szerencséjére, na meg úgy általában mindenkiére, Hitlert egyáltalán nem érdekelte a foci – egyszer ment ki meccsre életében, az is a saját olimpiáján volt, de akkor a németeket kiejtette a nemsokára a megszállás sorsára jutó Norvégia, úgyhogy a Führer feldúltan távozott a labdarúgás világából – így senkinek nem kellett kötelezően világverőre tápozott német válogatottól tartania, és a ’38-as vébét sem kellett a náci államba vinni. Ráadásul, mivel Hitlert a sportok közül kicsit a bunyó meg a motorsport érdekelte, az idegen országok bekebelezése pedig nagyon, az Anschluss 1938-as bekövetkeztével az olasz válogatott egy komoly riválisát ki is ütötte a nemzetközi mezőnyből, hiszen a vébére kijutott Ausztria megszűnt létezni, így értelemszerűen a tornán sem indulhatott el.

Ezt csak egyszer látta a vébé közönsége


Noha a Wunderteam ekkorra már bőven túljutott a csúcsponton, azért a veterán Matthias Sindelart és társait még szívesen megnézte volna a világ egy olyan tornán, amire kisimult arccal, jó formában érkeznek. Erre még lett is volna lehetőség, hiszen az osztrák szövetség betagozódott a németbe, de a szociáldemokrata beállítottságú Sindelar nem volt hajlandó a náci Németországot képviselni, úgyhogy befejezte a válogatott labdarúgást. Aztán, egy évvel később bekövetkezett rejtélyes halálával – szénmonoxid-mérgezésben hunyt el barátnőjével együtt, baleset lehetett, de öngyilkosságról és gyilkosságról is beszélnek – gyakorlatilag az osztrák futball is meghalt. Az erősen zsidó kötődésű bécsi klubokat megszüntették, ellehetetlenítették vagy újrahúzták, így a dunai iskola inkább csak a Lajta innenső oldalán élt tovább. A magyarok egyébként már rögtön 1938-ban, Franciaországban előléptek a közép-európai foci zászlóvivőivé – a furcsa csak az volt az egészben, hogy megint Európában volt a világbajnokság, hiszen egy korábbi megállapodás szerint Dél-Amerikával felváltva kapta volna meg a rendezés jogát a kontinens. Az argentinok sem értették, csak pislogtak, mint marha a réten, hiszen a logika szerint ők következtek volna, nem pedig a futballt hozzájuk képest csak ugató franciák. Az más kérdés, hogy a válság betett nekik, ahogyan az azt még mindig nyögő Uruguaynak is, így mindkét ország válogatottja sértődötten hagyta ki a világbajnokságot, és csatlakozott hozzájuk a többi latin-amerikai ország is, Brazília és Kuba kivételével.

A III. vb hivatalos posztere


Mindez persze, talán nem következett volna be, ha az angolok nem vonják ki magukat a nemzetközi fociból – a brit csapatok egyébként ezen a tornán sem voltak ott, csak nézték, hogyan homokoznak a gyerekek –, és nem francia a FIFA elnöke, Jules Rimet ugyanis kibulizta országának a labdarúgó világbajnokságot. Bár Franciaország korábban rendezett két olimpiát (1900, 1924), sport infrastruktúrája meglehetősen gyér volt, a profi focit is csak 1935-ben vezették be – kilenc évvel pl. Magyarország után –, és a bajnokság sem volt túl magas színvonalú, azt kisebb, vidéki városok csapatai uralták, amíg az évtized második felében meg nem jelent a színen a Racing Paris és az Olympique Marseille. Az 1936-ban megválasztott baloldali kormány azonban komolyan vette a sportot, Sportminisztériumot hozott létre, és rengeteget pénzt mozgósított, így volt lehetőség infrastrukturális fejlesztésekre, stadionok felújítására (a párizsi Parc des Princes és Stade de Colombes, Antibes és Le Havre), és újak építésére (Marseille, Bordeaux). A közvélemény balra tolódása nemcsak emiatt volt kiemelt jelentőségű, hanem azért is, mert a címvédő olasz válogatottat tízezres antifasiszta tüntetőmassza fogadta, és miután a feszültséget csak fokozták Mussolini keménykedős nyilatkozatai a harci szellemről, az olaszoknak az egész vébét ellenséges lelátók előtt kellett lejátszaniuk. Ha ez még nem lett volna elég, Norvégia hosszabbításban történő kiejtése után a házigazda franciákkal került össze Pozzo csapata, a párizsi negyeddöntőben pedig a hagyományos fehér cseremez helyett - a Duce személyes utasítására - a szélsőjobbal asszociált feketét kellett húzniuk Meazzáéknak.

Leonidas harmadik gólját szerzi a lengyelek ellen


A meccs eleji gyors gólváltásra a Lazio csatárzsenije, a már a norvégok elleni meccset is eldöntő Silvio Piola tolta rá dupláját a második félidőben, így a címvédő máris a Marseille-i elődöntőben találta magát, ahol a világbajnokság színfoltja, Brazília volt az ellenfelük. A vébé legizgalmasabb meccsével indítottak: a lengyelek ellen 4–4-re végeztek, és hosszabbítás után 6–5-tel jutottak tovább – Leonidas három, Wilimowski pedig négy (!) gólt lőtt –, majd a torna legdurvább meccsét játszották a csehszlovákokkal. Az 1–1-re végződő, rugdosódássá fajuló negyeddöntőn Vitéz Herczka Pál két brazilt és egy cseh játékost állított ki, a ’34-es vébén gólkirály Nejedly eltörte a lábát, Planicka kapus a kezét, Ostralech pedig belső sérüléseket szenvedett. A dél-amerikaiak a két nappal későbbi, megismételt meccset 2–1-re nyerték. A brazilok legjobbja, a gólokat elképesztő mennyiségben termelő, hat dugójával gólkirály Leonidas minden mérkőzésen betalált, kivéve az olaszok elleni elődöntőt, amelyet sérülés miatt kihagyott – bár azt kommunikálták, hogy pihentették, így a döntőn majd kirobbanó formában lesz. Viszont a világ legjobb csapata, Olaszország volt az ellenfelük, akik Colaussi és Meazza góljaival – utóbbi tizenegyesből született – legyőzték a hazai közönség támogatását élvező, de csak a hajrában szépítő Brazíliát, akik a duplázó Leonidas vezetésével 4–2-re verték a bronzmeccsen Svédországot. Az olaszok viszont készülhettek a döntőre. Magyarország ellen.

Holland Kelet-India válogatottja a magyarok elleni meccs előtt


A görögök ellen selejtező magyar válogatott (Budapesten 11–1) a vébé legegzotikusabb résztvevőjével, Holland Kelet-Indiával (mai nevén Indonézia) kezdett, akiket 6–0-ra vert el Kohut, Toldi, Sárosi (2) és Zsengellér (2) góljaival. A csapatkapitány, a Ferencváros klasszisa, a jellemzően középcsatárként feltűnő, de középfedezetként is bevethető dr. Sárosi György, illetve az Újpest legendás támadója, Zsengellér Gyula a továbbiakban sem tudott leállni, és a csapat az ő góljaikkal verte a korszak nagy taktikai újítója, Karl Rappan söprögetővel játszó, kilenc-tíz emberrel bekkelő, rendszerével a későbbi olasz catenacciót megalapozó Svájcát. Bár a svédek az első percben vezetést szereztek a párizsi elődöntőben, a magyar válogatott viszonylag hamar egyenlített Jacobsson öngóljával, majd komoly verésben részesítette a skandinávokat – Titkos, Zsengellér (2) és Sárosi voltak a gólszerzők. Következhetett Magyarország első vébé-döntője Colombes-ban, Párizs külvárosában, 45 ezer olaszellenes, vagyis a magyarokat támogató szurkoló előtt.

A magyar válogatott gimnasztikázik két nappal a svédek elleni meccs előtt


A döntőt érdekes sztorik lengik körül, például szokás túlmisztifikálni Mussolini a döntő előtt az olasz csapatnak küldött biztató táviratát, amelyben a hangzatos „Győzelem vagy halál!” csatakiáltás szerepelt – fasiszta diktatúra ide vagy oda, itt valószínűleg nem arról volt szó, hogy vereség esetén falhoz állítják Pioláékat. A magyar válogatott szövetségi kapitányát, dr. Dietz Károlyt is megtalálták a meccs után, az összeállítást az egész tornán variáló kapitány ugyanis felforgatott csapatot állított ki a döntőre. Kihagyta Korányi Lajost, aki az elődöntőn összebalhézott bekkpárjával, Bíró Sándorral; Turay József sérülés miatt maradt ki, de a legnagyobb felháborodást az okozta, hogy Toldi Géza sem kapott helyet a kezdőben. A pletykák szerint az olasz kapitány, Pozzo durvának tartotta Toldit, és nem akarta, hogy játsszon ellenük a döntőben, és azt is rebesgették, hogy Dietz nem kedvelte a Fradi támadóját. Sárosi György mindenesetre dühöngött, nem akart pályára lépni csapattársa és barátja nélkül, Dietznek úgy kellett meggyőznie őt a játékról. Bár van, aki bundáról, van, aki balszerencséről beszél, a jóval erősebb olasz válogatott fölényes győzelmet aratott – különösen Piola első gólja beszédes. Gino Colaussi korai vezető gólját egyébként Titkos Pál még ki tudta egyenlíteni, de a Triestina támadója megszerezte második dugóját, és Piola is duplázni tudott a végén, így Sárosi találata csak az eredmény csinosítására volt elég. Olaszország megérdemelten nyert 4–2-re, és lett másodszor is világbajnok.

Flying Foni

Alfredo Foni próbál hárítani, Sárosi György számít a labdára


A közvélekedés szerint a harmincas évek futballját uraló olasz válogatott a következő évtizedben is folytatta volna diadalmenetét a nemzetközi tornákon, ám sokak tragédiájára a Duce úgy gondolta, hogy a futballpályán aratott győzelmek után inkább jöjjenek a harcmezőn elért sikerek. A világégésben végül ő is ott hagyta a fogát, vébét 12 évig nem rendeztek, de az olasz futball első nagy korszakának nem ez, hanem a Torino repülőgépének 1949-es supergai tragédiája vetett véget.