1934 – Hogyan izmozták le az olaszok a futballművészeket?

Fotó: / / /

-

Az erőfitogtatást kicsiben kezdő Mussolini fasiszta Olaszországának mindenképpen kellett a világbajnokság – ami természetesen nemcsak a rendezés jogát, hanem a bajnoki címet is jelentette. Még szerencse, hogy a világ egyik legjobb csapatát sikerült összerántania a tornára Vittorio Pozzo szövetségi kapitánynak.


Az 1922-ben hatalomra kerülő fasiszták eredetileg persze nem voltak nagy sportbarátok, de a húszas években ideológiai okokból kiemelt figyelem irányult a kultúrára, a sportra – és ezek között az egyértelmű vezető szerepet élvező sportágra, a labdarúgásra. Mivel az olasz sportolók az erőtől duzzadó vagy annak beállított, nagyhatalmi politikával kacérkodó Olaszországot képviselték, alapvető elvárás volt velük szemben a bátor, büszke és erőteljes kiállás – igaz volt ez az olasz focira is, amely akkor még egészen máshogy nézett ki, mint amit a világháború után játszottak. Az olasz futball alapjait az angoloktól gyorsan tanuló svájciak meg maguk az ott tartózkodó angolok rakták le, az olasz futballkultúra kialakulására pedig rajtuk kívül a közép-európai és dél-amerikai játékosok és edzők voltak a legnagyobb hatással. Persze, a közép-európaiak csak 1929-ig voltak jelen az olasz fociban, hiszen a nacionalista vezetés akkor kitiltotta őket a ligából. Az olasz klubok ekkor kezdtek nagyobb ütemben elszipkázni olasz felmenőkkel rendelkező dél-amerikai játékosokat – így tett szert az olasz válogatott is az argentin válogatott sztárjaira, a középfedezet Luis Montira, és a két szélsőre, Raimundo Orsira és Enrico Guaitára.

Marinetti futurista vb-posztere


A válogatott diadalmenetre történő felkészítése a korszak egyik legnagyobb edzőegyéniségének, a játékkal Angliában megismerkedő Vittorio Pozzónak a feladata volt. Nem sokkal a torna előtt kezdte újrahúzni a csapatot, beépítette az argentinokat, és mivel konzervatív módon közelített a focihoz, elsősorban a fizikai erőre alapozta a támadójátékot és a korban szokatlanul fegyelmezett védekezést. Aztán a vébé előtt nem sokkal jól agyonverte őket a bécsi kávéházak világából érkező Wunderteam, a harmincas évek osztrák sztárválogatottja. Az osztrákokat is egy futballkonzervatív, a bécsi focikultúra megalapozásából oroszlánrészt vállaló Hugo Meisl irányította, ráadásul Pozzo jó barátja, és legnagyobb riválisa. Míg Meisl a századfordulós Rangers játékát tekintette mintának, addig Pozzo ideálja a Manchester United volt. Egyikük sem állt át a trendnek megfelelően a háromvédős rendszerre, mindketten a klasszikus 2-3-5-ös felállást alkalmazták, de kisebb módosításokkal. Az osztrák válogatott ugyanis azt követően kezdte keresztben-hosszában felkoncolni Európa csapatait – az angolokat csak hazai pályán, idegenben azért még nem jött össze –, hogy Meisl a szakmai nyomásnak engedve beállította a csapatba a cingár középcsatárt, a korszak egyik legnagyobb egyéniségét, Matthias Sindelart.

Matthias Sindelar


Sindelar mélyebben játszott egy átlagos centernél, amivel nemcsak a védelmeket zavarta össze, hanem mintegy irányítóként szórva a jobbnál jobb labdákat a játékot is szervezte, és a támadásokhoz felérve be is fejezte az akciókat. Ezzel a forradalmi felfogással legtöbbször nem tudtak mit kezdeni a korszak csapatai, ám Pozzo egy olyan rendszerrel készült, ami alkalmas lehetett a valószínűleg előbb vagy utóbb szembejövő Wunderteam megállítására. A '34-es vébé volt az első, amelyre már selejtezőket kellett vívni: 32 válogatott nevezett, őket 2-3 csapatos, lokálisan beosztott csoportokba sorolták be. A nyolc éve már profi bajnokságban edződő focistákból álló magyar válogatott Ausztriával és Bulgáriával került egy csoportba, de a balkáni ország még a magyar-osztrák meccsek lejátszása előtt visszalépett a küzdelemtől, így a két, versenyben maradó válogatott automatikusan kvalifikálta magát. A címvédő Uruguay is automatikus résztvevője lett volna a tornának, ám oda időközben begyűrűzött a gazdasági világválság, így nem tudtak összeszedni annyi pénzt, hogy útra kelhessenek, és megpróbálhassák megvédeni vb-címüket. Az argentinok megsértődtek azon, hogy legjobbjaik már olasz színekben játszanak, így csak egy gyengített csapatot küldtek Európába – a két legnagyobb esélyes tehát egyértelműen az osztrák és az olasz válogatott volt.

Pozzo és az olasz válogatott


Az osztrákok viszont a polgárháborús, Anschlussal fenyegetett Bécsből fáradtan, meggyötörten érkeztek, ráadásul rengeteg meccset játszottak a vébé előtt, így a brillírozó fasiszta építészet által frissen felhúzott stadionokban nem az igazi, elbűvölően focizó Wunderteam lépett pályára. A franciákat azért csak legyűrték hosszabbításban, majd az Egyiptomot 4–2-re kiverő, szintén nehéz helyzetben lévő magyar válogatott következett. A hazai szövetség ugyanis nem könnyítette meg a magyarok dolgát, Tóth Potya István kapitányt nem utaztatták ki a csapattal, ami egyébként is borzasztó körülmények között zötykölődött ki Olaszországba, és hasonlóan rossz körülmények között szállt meg. Az osztrákok papíron, illetve az előző évek eredményei alapján is egyértelmű esélyesnek számítottak, de focisuli helyett Bolognában egy feszült hangulatú, csúnya, lökdösődős meccset láthatott a közönség. Johann Horvath és Karl Zischek góljára csak a Ferencváros legendája, Dr. Sárosi György tudott válaszolni tizenegyesből, így Ausztria végül a milánói elődöntőben találta magát. Másnap az is kiderült, hogy Olaszország lesz az ellenfelük, a házigazda ugyanis ekkor nyerte meg a spanyolok elleni 1–1-es döntetlen utáni megismételt meccset a félistennek számító Guiseppe Meazza csukafejesből szerzett góljával. A történethez az is hozzátartozik, hogy a spanyolok az előző nap szanaszét rúgott kapusuk, Ricardo Zamora nélkül voltak kénytelenek kiállni.

Guaita beerőszakolja az osztrákok elleni győztes gólt


A mély, sáros talajú San Siróban lejátszott előrehozott döntő aztán szintén nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, viszont Pozzo megközelítése gyakorlatilag eldöntötte a meccset. Ahogyan Sindelar mélyebben játszott a klasszikus centerhez képest az osztrákoknál, úgy Pozzo rendszerében az argentin Monti helyezkedett a középfedezettől megszokotthoz képest mélyebben – viszont nem is az új gyakorlat szerint elterjedt középhátvédet kellett játszania. Pozzo olyan szerepkört talált ki, amelyben védekezéskor hátrább kellett lépnie Montinak, jellemzően az ellenfél középcsatárát fogva, labdaszerzés után viszont pontos passzokkal kellett indítania a támadásokat. Ráadásul Pozzo felfogásának alapvető eleme volt az emberfogás: ha megölöm az ellenfél legjobb támadójának játékát, akkor az ellenfél egész játékát kinyírom. Ennek megfelelően Monti lefogta Sindelart, az osztrákok nem tudtak mihez kezdeni, a kapust leütköző Meazza által kiütött labdát pedig Guaita bekotorta – az olaszok bebrusztolták magukat a római döntőbe. A fináléban a Romániát, Svájcot és Németországot kiütő, a vébé gólkirályával, Oldrich Nejedlyvel súlyosbított Csehszlovákia, a közép-európai iskola (a calcio danubiano) egy újabb képviselője várt rájuk, és egy újabb gyötrelmes meccs. A csehszlovákok nemcsak ellenálltak, hanem a vezetést is megszerezték Antonín Puc góljával a 71. percben – a Slavia Prága csatárát egyébként közvetlenül előtte kellett kijózanítani egy komolyabb ütközés után –, majd a kapufát is eltalálták, és még más komoly helyzetük is volt.

A vb-címet ünneplő olasz válogatott


Úgy tűnt, hogy az olaszok teljesen szétcsúsznak, de tíz perccel később jött Orsi, csinált egy cselt, és külsővel egyenlített, majd a hosszabbításban Angelo Schiavo a győztes gólt is megszerezte. Mivel a bolognai támadó dugója előtt Meazza kezezett, rögtön megjelentek az összeesküvés-elméletek a svéd spori megvesztegetéséről és/vagy megfenyegetéséről, de Olaszország összességében, ha nem is szemet gyönyörködtető meneteléssel, de megérdemelten hódította el első világbajnoki trófeáját. A nemzetközi sajtó persze fanyalgott, a sport kudarcaként értékelte a tornát, de ez nem érdekelte Benito Mussolinit, aki úgy gondolta, hogy ha Olaszország válogatottja képes leigázni a világot, akkor a hadserege is képes minderre.