1 mérföld, 4 perc, 60 év

Fotó: Getty Images / L. Blandford / Getty Images / L. Blandford

-

HÁTTÉR

A 4 percen belül futott mérföld évtizedeken át olyan túlmisztifikált szám volt a férfi sportolók között, mint a 10 másodperc alatti 100 méter a síkfutásban, vagy a sub-50 mp a gyorsúszásban. De jött az oxfordi medikus, Roger Bannister és elindult a rekorddöntési lavina a futószámokban. A nevezetes mérföld, ami később mérföldkőnek bizonyult az atlétikában, épp ma hatvanéves.


„A befutó ideje három..." - eddig jutott a szpíker, mire a háromezer fős tömeg őrjöngeni kezdett. Roger Bannister pont 60 éve lett az első ember, aki az addig lehetetlennek tűnő négy perc alá tudta szorítani az 1 mérföldes futás idejét. A 3:59.4-es, kézi- és elektromos méréssel is duplán legitimált rekord másfél hónap múlva ismét megdőlt az ausztrál John Landy által, és onnantól ez már nem számított szentségnek, sokkal inkább atlétai kihívásnak. Kábé az a pont, ahol a középszerű elválik az elittől. Ahol a savasodás és oxigéndeficit már-már elviselhetetlen. Nemrég Oxfordban jártam azon a helyen, ahol ez a rekord megszületett, és zöld lámpát adott a további őrületes futásoknak. Az oxfordi atléták által ma is használt pályát nem mellesleg a még élő legendáról, Bannisterről nevezték el.

Emléktábla a pálya fakerítésénél


Azok az ’50-es évek

Ha jól belegondolok, az eddigi legjobb, 2 óra 50 perces maratoni időmmel simán győzhettem volna az 1908-as londoni olimpián. Arányaiban a maratonfutásban faragták le a legtöbb percet a modern sport elmúlt bő száz évében – még a tízezer méteren is csak 5 perc a különbség az 1912-es és 2005-ös csúcsok között –, de a rekorddöntéseknek is voltak kegyelmi időszakai. Olyan periódusok, amik szinte minden közép- és hosszútávban csúcsok sokaságát hozták adott, rövid időszakon belül. Az aranykor pedig az 1950-es évek eleje-közepe volt, nem meglepő módon. A második világégésből ocsúdó országokban kezdett beérni a háború utáni első fiatal generáció, tudományosabb és tendenciózusabb edzésmódszerekkel dolgoztak a pályákon – elég csak az Iglói Mihály, azaz Náczi bácsi által trenírozott Iharos-Tábori-Mikes-Rózsavölgyi kvartettre gondolni. Az amatőrök csak névleg voltak amatőrök, leginkább már félprofi-profi státuszban sportoltak. Az ’50-es évekre ezek a fiatal sportolók már készen álltak, versenyre és rekordra éhesen, hiszen a háború évei alatt és közvetlenül utána alig rendeztek versenyt, az eredmények és versenylehetőségek jó évtizednyire „befagytak”. Kivételt képez a csodás Zátopek: 1949 és 1954 között tízezer méteren állítgatott fel újra és újra csúcsokat a cseh legenda, ilyen értelemben előfutára volt az ’50-es évek nagy rekorddöntéseinek. Ez volt az az időszak, amikor a kivételes tehetségek szó szerinti pályafutása elkezdődött. Bannister futása pedig leginkább annyira volt elképesztő a kor viszonyait tekintve, mint motiváló a többi sportolónak: ha 4 perc alá lehet kerülni a mérföldön, akkor bármi lehetséges. És dominó-elvszerűen elkezdődött a csúcsdöntögetés minden távon, amik időnként évekre vagy évtizedekre befagytak. (lásd lejjebb, az 1954-es kulcsévnél)) A mérföldes futás fejlődése ismét elért egy álomhatárt, ami úgy tűnik nehéz falat a középtávfutóknak. A jelenlegi klasszikus férfi mérföld (=1609.3 méter) rekordja ugyanis már 15 éve fennáll: a marokkói fenomén, El Guerrouj tartja 3:43.13-mal. Ugyanúgy megdönthetetlennek hitt űridő a kenyai Daniel Komen 1996-os, tehát 18 éves csúcsa 3000 méteren (7:20.67) Nem összekeverendő: a metrikus mérföld közkeletű elnevezése az 1500 méter: szintén El Guerrouj állította fel 16 éve (3:26.00).

1954. május 6.

Bannister saját bevallása szerint nem sokat készült a futására, lévén medikusként próbált gyakorlatot szerezni azidőtájt, de mivel az 1952-es olimpián Helsinkiben leszerepelt (4. hely 1500 méteren úgy, hogy mind a nyolc futó az addigi rekordidőn belül ért célba), kellett valami, ami meglegyezgeti a büszkeségét. 1953. május 2-án már 4:03-6-ot repesztett, június végén 4:02.0-át, és ezen a határon mozgott az elkövetkező időkben. 1954. május 6-án az Iffley Roadon, az oxfordi egyetemisták és a Brit Atlétikai Szövetség közös találkozóján, 40 km/h-s szél tombolt a salakpálya felett.

Az Iffley Road Oxfordban. Kicsit előrébb, a jobb oldalon terül el az atlétikai pálya, ahol egykor a rekordot felállították. A mai napig ott edzenek az oxfordi atléták.


Bannister majdnem visszalépett, de a futam előtt a fuvallatok lecsendesültek. Mindenki tudta, hogy valami készülödik. Nem véletlen, hogy a versenyt a BBC élőben adta rádión, a kommentátor pedig Harold Abrahams, az 1924-es olimpia 100 méteres győztese volt. Őt a Tűzszekerek filmből is ismerhetjük, mint a kiközösített, majd mennybe menő, angol zsidó futót. Nyúlnak két remek futót, az első 800-ra Chris Chatawayt, a másodikra Chris Brashert, leendő olimpia aranyérmest kérte fel. Chataway izgalmas figura: Eb-ezüstérmes futó ötezren, később tévés újságíró, képviselő, és ő javasolta a Guinnessnek, hogy adjon ki egy rekordok könyvét – a sztori innentől már történelem. Íme a legendás 1 mérföldes verseny egykori felvétele.


A mérföld mint edzésforma

Évekig elérhetetlennek tűnt a 4-perces-korlát megdöntése. Ma már gimiben is simán megfutják: a virginiai Alan Webb 2001 május 27-én 3:53.43-at tolt: ő rengeteg résztávot csinált magas intenzitással, illetve az erő és a sebesség egyensúlyára törekedett az edzései során. De a remek hosszútávfutó, a New York Marathonon zsinórban háromszor is győző Alberto Salazar, aki később csodaedzővé avanzsált, is sokszor használja a mérföldes futást amolyan „edzés megkoronázóként". Gyakorta megesik, hogy versenyek utáni kemény erőfeszítéseket ír elő a futóinak, például a sokszoros olimpiai és világbajnok Mo Farahnak vagy a londoni olimpia tízezer méterén második Galen Ruppnak. Utóbbit alig 15 perccel az idén januári 2 mérföldes csúcsa után 5x1 mérföld résztávos edzéssel kínálta meg Salazar, közte 400 méteres kocogópihenőkkel. Az érdeklődőknek a részidők: 4:21, 4:20, 4:20, 4:16, és 4:01... Galen Rupp mérföldes eredményei mellesleg: 3:50.92 (2013. január, fedettpálya), 3.52.11 (2013. július, szabadtér)

Brit büszkeség

Bannister azon az ominózus 1954-es nyáron, a Brit Nemzetközösségi Játékokon ismét  faragott csúcsán: aranyat szerzett a mérföldes távon. Nemcsak ő (3:58.8), hanem nemezise, az akkori világcsúcstartó Landy is (3:59.6) megint négy percen belülre került, később ezt az összecsapást nevezték az Évszázad Mérföldjének vagy „The Miracle Mile"-nak. Ezt örökíti meg a Vancouver-i stadion bejáratánál álló szoborduó.


Bannister tehát jókor volt jó helyen. Mitikus alakká vált a mítosz lerombolásával, mindezt meglehetősen kevés edzéssel és futott átlagkilométerrel. 1954 nyarán vissza is vonult: no nem a doppinglebukás parája miatt, hanem hogy az idegkutatói karrierjére koncentrálhasson. Lezárta a futkorászást, és egy évre rá már, mint a mai kérészéletű celebek, kiadta az Egyesült Királyságban azóta is közkincsnek számító emlékiratait (The Four Minute Mile, 1955). 1993-ig praktizált és tanított Oxfordban, arcmását pénzérmére vésték, rekordját minden idők 13. legnagyobb brit sportbüszkeségének választották. Még orvosként és mindenféle tiszteletbeli tagként kezdeményezte az anabolikus szteroidok tesztelését a sportban, könyvet írtak róla A tökéletes mérföld címmel, sőt doksit és játékfilmeket (Four Minutes ill.  The Four  Minute Mile) is forgattak a futásáról, az utóbbiban Michael York is szerepel, mint Bannister edzője, Franz Stampfl. 2011-ben Parkinson-kórt diagnosztizáltak nála. Erről angol humorával a már visszavonult idegkutató azt mondta: „Még járni is nehezen megy. Elég ironikus, hogy ez pont egy neurológiai rendellenesség. Elég sokat tudok róla, sokakat is kezeltem vele. Van benne némi nemes irónia.”

A kevesebb több?

„Tudattalanná vált a mozgásom, felfedeztem egy új egységet a természettel. A szépség és erő új forrásaira bukkantam, egy olyanra, amiről nem is álmodtam." –nyilatkozta egy 1993-as tévéinterjúban Bannister az oxfordi 4 percről. Bannister rekordját nemcsak az teszi különlegessé, hogy a 4 perc az éppolyan túlmisztifikált szám volt, mint a 10 mp a 100 méteres férfi síkfutásban, vagy az 50 mp a gyorsúszásban, vagy 74 méter fölé kerülni diszkoszvetésben. Utóbbi 26 évig senkinek nem sikerült. Hanem az is, hogy a mai edzésmódszerekhez képest Bannisterék ezeket a rekordokat nagyon kevés futott kilométerrel (pardon: mérfölddel) a lábukban érték el. Chataway elhíresült mondása szerint soha nem futottak többet heti 40 kilométernél ( „I never ran more than 25 miles a week.”) – ennyit ma egy kocakocogó teljesít. Bannisternk is van egy sokat citált bonmotja: „Az idegrendszeremmel rohantam.” („I run off nervous energy.") A nagy ellenfél, az ausztrál John Landy megközelítése egy kicsit komolyabbnak tűnik, az edzésnaplóját itt lehet megtekinteni. Bannister csak akkor edzett, ha az orvosi tanulmányai közé belefért, általában 30 perceket töltött naponta a pályán. A maximum futott heti adagja 30 mérföld, versenyidőszakban 15 mérföld, azaz 24 kilométer volt! Alapozási időszakban az oxfordi atléták Stampfl vezetésével aerob edzéseket végeztek, majd fokozták az erő-állóképességi futásokat. Egyre nagyobb mennyiségben résztávoztak és egyre növekvő intenzitással. Tavasszal már anaerobba csúszott az edzés, rendszeresen futottak például 10 x 440 yardot (400 métert) 60 másodperc alatt. Háromszor egy héten 220 és 880 yardos ismétlésekkel dolgoztak, minden másnap pedig kemény 880 és 1320 yardokat suhantak. A versenyzés titka Bannister szerint, hogy „az az ember győz, aki még tovább tudja hajszolni magát, mikor minden erőltetés fájdalmassá válik.” Szakértők szerint, ha kitart a melbourne-i olimpiáig, és nem szippantja be a neurológia tudománya, akkor 3:50 körüli időre is képes lett volna, pláne egy jó borítású rekortánon.

egymérföldes síkfutás, Roger Bannister

-


1954: a kulcsév

Kezdetben vala a finnek, magyarok, csehek, szovjetek fölénye, majd felzárkóztak az ausztrálok és britek, majd manapság teljes a kenyai-etióp dominancia. Futottak még: mexikói, portugál, algériai és marokkói különítmények. Leegyszerűsítve így néz ki a közép- és hosszútávfutó világtérkép. A fentebb említett rekorddöntési periódusok és a köztük elterülő, csúcsmentes időszakok minden távon megfigyelhetők, de most koncentráljunk az ötvenes évekre, azon belül is 1954-55-re. 1500 méteren Gunder Hägg 3:43-as csúcsát 1947-ben és 1952-ben csak beállítani tudták, és csak 1954 nyarán tudta megdönteni Wes Santee. 3000 méteren hasonló a kép: a belga Gaston Reiff 1949-es csúcsfutását Iharos Sándor adta át a múltnak 1955-ben (7:55.6). Ötezer méteren csak 1954-ben hat hónap alatt négy világcsúcs született: Zátopek, Kuts, Chataway és ismét Kuts szedte a lábát a leggyorsabban. Sokszor be is fagytak 6-8 évre a csúcsok: 1957-65, 1966-1972, 1987-1994, 1998-2004 között nem akadt senki, aki felülírta volna elődeit. Tízezer méteren szinte kopírozhatóak ezek az évszámok. Mindkét távban közös vonás, hogy kétszer is ugyanaz az ember váltotta az ötezer csúcstartóját, mint a tízezer méterét. 1972-ben a finn futófenomén, Lasse Virén döntötte meg Ron Clarke beálltnak hitt 1965-ös és 1966-os csúcsait, majd 2004-ben Kenenisa Bekele adta át a statisztikai kiadványoknak honfitársa, az etióp Haile Gebrselassie 1998-as eredményeit.