Elátkozott idők – a devizahitel-katasztrófa bennfentes története

Milliónyi családot elcsábított, a gazdagság illúziójába kergetett, majd becsapott és megkeserítette az életüket. Nem ismerték fel, hogy a tűzzel játszanak, és nem hitték, hogy megtörténhet, ami megtörtént. A devizahitel mindenkit átvert: azt, aki felvette, azt is, aki nyújtotta, és még azt is, aki bár akaratlanul, de segítette a terjedését.

De hogyan történhetett ez meg? Hogyan fordulhatott elő, hogy ami óriási bulinak indult, majd éveken át tartó dorbézolást hozott, az váratlanul és hirtelen feszült csendbe, fájdalmas kijózanodásba és kétségbeesett menekülésbe fajult? Mikor, hol romlott minden el? Mitől vált életveszélyes méreggé egy ártatlannak tűnő szimpla kis banki termék?

Nincs rövid válasz. És nincs egyféle válasz. Csányi Sándor, OTP-elnök, Farkas István egykori PSZÁF-elnök, Felcsuti Péter volt bankvezér és Bankszövetség elnök, Király Júlia korábbi MNB-alelnök, Kovács Levente a Bankszövetség főtitkára, Medgyessy Péter egykori miniszterelnök, Nagy Márton jelenlegi MNB-alelnök, Rogán Antal miniszter, Surányi György egykori jegybankelnök, vagy Barabás Gyula, a Széchenyi Hitelszövetség elnöke és Hunyady Attila, lakásépítő vállalkozó – mindannyian kicsit másképp látják. De most, hogy bő 11 év után, 2015 őszén talán lezárul a devizahitelezés magyarországi története, már van magyarázatuk, mi miért történt.

Videó átugrása
Videó átugrása

01A buli indul,
érkeznek a pezsgők

Hogy kezdődött? Mikor kezdődött? A hivatalos dátum 2004, ebben az évben kezdtek tömegesen terjedni a devizahitelek, azon belül is svájci frank alapú jelzáloghitelek. Ám a téma szakértői szerint ez már az okozat volt, az okok mélyebben keresendők és gyökereik korábbiak. Jól mutatja a helyzet bonyolultságát, hogy már abban sincs konszenzus, hogy pontosan mikor és mi vezetett a devizahitelezés kialakulásához és elképesztő iramú felfutásához. Azért a többségi álláspont kialakult: 2001-ben tört el valami. Ez azért meglepő, mert abban az évben nem is volt kormányváltás. A parlamenti választások viszont már a küszöbön álltak, így az addig feszesen gazdálkodó első Fidesz-kormány (a jegybankelnöki székbe átülő Járai Zsigmond után Varga Mihállyal a pénzügyi tárca élén) a GDP 1 százalékának erejéig már elengedte a költségvetési hiányt a ciklusának utolsó évében. Ami pedig ezután jött, azt ma is nehéz megmagyarázni: a 2002-es szocialista kormányváltás – előbb Medgyessy Péter, majd 2004-től Gyurcsány Ferenc vezetésével – olyan állami túlköltekezést hozott, ami fenntarthatatlan pályára állította az országot.

Surányi György így emlékszik:
2001 eleje és 2006 közepe között, majd 2008-2009 nyara között Magyarország évente 7-8 százalékkal többet költött fogyasztásra és beruházásra, mint amennyi jövedelme volt, és ezt teljes mértékben külföldi eladósodásból finanszírozta.”

2002-ben Medgyessy Péter, akkori miniszterelnök elkezdte megvalósítani a jóléti rendszerváltás programjának brutálisan jól hangzó és brutális hatású kampányígéreteit. Ma is azt vallja, hogy a kétszer száznapos program elemei szükségesek és jók voltak; hiszen emlékezzünk csak: ekkor kaptak az orvosok, ápolók és pedagógusok átlagosan 50 százalékos béremelést. Csakhogy így az államháztartás GDP-arányos hiánya, ami 2000-ben még 3 százalékos volt, a 2002-es választási kampány hatásait is figyelembe véve, 2002 végére ennek háromszorosa lett: 8,9 százalékra ugrott.
De Medgyessy szerint a problémát nem csak ez okozta, hanem az akkori Magyar Nemzeti Bank, amely 2002-től, új elvek alapján mindent alárendelt ama célnak, hogy az inflációt kordában tartsa, és az elhalasztott kamatemelést is gyakorlatilag gyorsított lépésben valósította meg. Így 2003 végén már 12,5 százalékon állt az alapkamat. Nem csoda, hogy senki sem akarta ezt megfizetni, és az emberek olcsóbb deviza felé fordultak.

Járai Zsigmond, aki 2001-től 2007-ig volt a jegybank elnöke, feltehetően mást gondol erről. Noha elzárkózott megkeresésünk elől, 2007-ben megjelent A pénz beszél című önéletrajzi könyvéből felidézhetjük velős véleményét a témáról: „Tetszettek volna jó gazdaságpolitikát folytatni!””

Egyetlen stabil pont volt az időszakban: a bivalyerős forint, amelyet a 2001 és 2008 között érvényben lévő árfolyamsáv is támogatott.

Király Júlia így emlékszik:
A magyar emberiségben úgy rögzült, hogy az úristen 250 forintos eurót teremtett, és ennek megfelelő alacsony svájci frank árfolyamot.”

És hogy ez miért fontos a devizahitelezés szempontjából? Mert minden abba az irányba mutatott, hogy kialakuljon a tartós és igen jelentékeny kamatkülönbözet az euró és főleg a svájci frank javára. Vagyis a magas kamatozású, drága forinthitelekkel szemben az olcsó és látszólag kiszámítható árfolyamú euró és svájci frank alapú hitelek gyökeret vertek a magyar bankpiacon. Ez volt az a pont, amikor a pincérek körbejártak a pezsgős poharakkal megrakott tálcákkal, a vendégek koccintottak, lecsúszott néhány finom korty, halk zene szólt, és szolidan duruzsolt a báli közönség.

  • Az egymást követő kormányok közben azt sugallták: tessék fogyasztani, hitelből növekedni!
  • A jegybank erre azt üzente: magasan tartjuk a kamatokat, senki ne aggódjon, megvédjük a forintot, nem fog gyengülni!
  • A kormány és a jegybank közös egyetértésben arra szavazott: közelgő uniós csatlakozásunk jegyében töröljünk el minden korlátozást, amely a devizatranzakciók és a külföldi tőkebeáramlás előtt áll!
  • Volt euróbevezetési céldátum is, ami azt sejtette: ha pár éven belül jön az euró, miért lenne kockázatos egy devizahitel?
  • Pénzbőség mutatkozott a világban, a külföldi bankok magyarországi lányai azt üzenték: piacot akarunk szerezni, tálcán kínáljuk az olcsó hitelt, bátran tessék csak eladósodni!
  • A bankok azt is mondták: igaz, hogy az euróhoz akarunk csatlakozni, de ha van egy annál is olcsóbb deviza, miért ne abban adjuk a kölcsönt?
  • A nagyobb lakásra, jobb életre vágyó családok pedig egy derűs reggelen arra ébredtek: ha ugyanannyiért feleannyit is lehet törleszteni, ki akarná a drágább hitelt?

A kérdés tehát az, hogy racionális viselkedés volt-e? – Látszólag igen. Emlékeznek bárkire, aki szólt volna, hogy ebből mekkora gond lesz? – Nem véletlen, ha nem.

  • slide1
  • slide2
  • slide3
  • slide5
  • slide6
  • slide7
  • slide8
  • slide9
1 / 9
Uniós hiánycél
Uniós hiánycélÁlamháztartási hiány
Éves átlagos áremelkedési ütemÁlamháztartási hiány
Éves átlagos áremelkedési ütemAlapkamat
Alapkamat
Svájci frank alapú lakáscélú hitel kamataAlapkamat
Alapkamat
Frank alapú hitel kamatEuró alapú hitel kamataForint hitel kamat
De hogy még világosabb legyen, mi az összefüggés Medgyessy gazdaságpolitikája, az akkori jegybanki monetárispolitika és a között, hogy a családok ezrei adósodtak el devizában, mutatjuk a számokat.
Ha ön mindent tud az alapkamatról, a tovább gombra kattintva átugorhatja vizualizációnk.
Ideális esetben az állam annyit költ, amennyi bevétele van, a költségvetés egyensúlyban van.
Ha többet költ, akkor a költségvetés deficites: ennek mértéke
a GDP 3 százalékáig az EU-n belül elfogadott.
2001 után nagyon eltávolodtunk a 3 százalékos hiány­céltól.
A szocialista kormányok jóléti rendszerváltásának jegyében a gazdaságot nem a beruházások és az export hajtották, hanem a költségvetési kiadások és a fogyasztás.
Ha az állam és a lakosság is túlkölte­kezik, akkor az árak emelkednek, nő az infláció.
Ha az infláció gyorsul, akkor a jegybank kamatot emel, miáltal a kereskedelmi bankok kamatai is nőnek:
a hitelek drágulnak.
Az alapkamat változása csak a forintkamatokra hat, a devizahitelekére vagy -betétekére nem. De mivel a hazai bankok többségének külföldi anyabankja van, ott pedig rengeteg deviza lapul, a magyar leánybankok is tudtak devizahitelt adni.
Az euróhitelek árát az Európai Központi Bank, a svájci frank alapú hitelek árát a svájci jegybank alapkamata határozza meg. Ahogy az MNB kamatot emelt, úgy váltak relatíve még olcsóbbá a devizahitelek.
Ha magas az alapkamat, a magyar állampapírok kamata is emelkedik, így az vonzóbbá válik a külföldi befektetok számára. Az embereknek pedig a magas alapkamat azt üzeni, a forint erős, nem kell tartani az árdolyamkockázattól.
Ha tetemes kamatkülönbözet van a devizahitelek javára és stabilan eros a forint, akkor a devizahitelek olcsónak és kockázatmentesnek tunnek. Ha mindez boséges banki kínálattal és eros hitelfelvételi kedvvel találkozik, akkor semmi sem áll a devizahitelek terjedésének útjába.
3%
8,9%
12,5%
  • 2000
  • 2001
  • 2002
  • 2003
  • 2004
  • 2005
  • 2006
  • 2007
  • 2008
  • 2009
  • 2010
  • 2011
  • 2012
  • 20132014
A DEVIZAHITEL KATASZTRÓFA GAZDASÁGI MAGYARÁZATA

Van azonban még egy kritikus kérdés, amely több mint tíz éve komoly vita tárgya. Jó döntés volt-e az első Orbán-kormány által bevezetett államilag támogatott forint lakáshiteleket kigyomlálni a piacról?

Medgyessy Péter így emlékszik:
Abszolút jó döntés volt, ezt meg kellett csinálni, ez egy felelős és helyes döntés volt”

De nem volt könnyű döntés az egykori kormányfő szerint. Nagy viták előzték meg a Medgyessy-kormányban, hiszen a a jóléti rendszerváltás politikájába elvileg nehezen fér bele egy létező állami támogatás megvonása. De végül győztek azok az érvek, amelyek szerint rossz az a támogatási rendszer, amely a jómódúaknak is ad, amely 60 milliós luxusingatlanokhoz is felvehető, amelynek során egy-egy ember akár tucatnyi lakáshoz is hozzájuthat, és ráadásul évről-évre többe is kerül az államnak. 2002-2003-ban már 200 milliárd forint volt az állami kamattámogatás éves terhe, a GDP majdnem 1 százaléka; ez olyan, mintha ma 300-320 milliárd forintot kellene erre a célra fordítani. Vannak, akik azt vallják, hogy a Medgyessy-kormány túl későn is lépett, amikor 2003 őszén minimálisra szűkítette az állami lakástámogatást (ilyen például Surányi György, volt jegybankelnök), és van, aki eredendő hibának, a devizahitelezés felé vezető út egyik alapkövének látja ugyanezt (például Rogán Antal).

Egy biztos: az olcsó forinthitelek 2003 végére eltűntek a piacról. A pezsgővel megrakott tálcáról elfogyott a jó magyar Törley, de a buli még csak most kezdődött.

És hogy ki volt a legelső, aki bedobta a svájci frankot a kölcsönre éhes adósjelöltek közé? Nem mintha ennek jogi vagy erkölcsi értelemben bármilyen jelentősége volna, de azért itt jegyezzük fel: a Postabank lízingcége vállalta az úttörő szerepét. Egy nagy botrányon átesett, később külföldi kézbe (az osztrák Erste tulajdonába) került bankcsoport autóhitelei között jelentek meg az első svájci frank alapú kölcsönök Magyarországon már 2001-ben, rögtön az utolsó devizakorlátozások eltörlése után. Hogy aztán ezzel ötletet adjon az összes létező banknak és pénzügyi vállalkozásnak a hazai bankszektorban. A felfutás azonban később jött: 2004 az első olyan év, hogy már a lakáshitelezési adatokon is egyértelmű nyoma van a devizahitel népszerűségének. A zenekar felállt, kezdődik a tánc.

Videó átugrása
Videó átugrása

02A mámor évei,
kezdődik a tánc

Budapest XIII. kerületében, a Teve–Gömb–Pap Károly és Petneházy utcák által határolt telkeken, 2000-ben még akadt rá példa, hogy valaki lovat tartott az udvaron. Ma egy majdnem 700 lakásos lakópark, a Teve-ház magasodik itt, a 2000-es évek lakásépítési lázának egyik legnagyobb beruházása előbb a támogatott forinthitelek, később a devizahitelezés által hajtva. Csak ebben a kerületben 2000 és 2006 között 8000, 2006 és 2010 között további 6600 új lakást adtak át, de ugyanekkor az országos statisztikák is robbantak. Bár nem jutottunk el az évi 100 ezres lakásépítési szintre, mint az 1970-es évek érett kádárizmusa alatt, de a rendszerváltás utáni nagy pangást feledve évi 20, 30 majd 40 ezer új lakás épült az országban. Kereslet pedig bőven mutatkozott: amióta világ a világ, a magyar embernek az az igénye, hogy saját tulajdonú ingatlanban éljen.

Lakásépítések száma 10e 0 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 20e 30e 40e 50e

Lakást építeni, ingatlant fejleszteni Magyarországon, főleg Budapesten az ezredforduló utáni években, igazi aranybánya volt. Akadt olyan év, hogy csupán egyetlen cég – igaz, az egyik legnagyobb – több mint ezer lakást adott át, és ezzel csúcsot döntött. 2006-ot írunk és a cég neve: AL Holding (korábbi nevén Angyalföldi Lakásépítő Rt.). Hunyady Attila és az AL tulajdonostársai tündérmesében érezték magukat: 2000-ben a már említett Teve-ház első lakásainak az árát még 120 ezer forintos négyzetméteráron tervezték értékesíteni, 2003-ban az utolsókat már 200 ezerért adták el, majd az ezt követő beruházásaiknál sorra dőltek meg a különböző rekordok és kerek összegek. És nem csak a XIII. kerületben, de a XI.-ben, a IX.-ben, a VII.-ben és szinte az összes külső negyedben is szaporodtak a társasházak, lakóparkok; vásároltak spanyolok, írek, magyarok – néhol akkora túljelentkezéssel, hogy szinte sorsolással kellett eldönteni, ki szerezheti meg a lakást.

Természetesen mindez hitelből ment. Magától értetődően devizahitelből. Naná, hogy svájci frank alapú devizahitelből. Ez az időszak a magyar bankszektornak is fénykort jelentett, dübörgött minden a válság előtt. Csakhogy a nagy lelkesedésben, a piaci részesedés megszerzéséért folytatott versenyben felpuhultak a szabályok. Olyanok is hitelhez jutottak, akiknek egy normális világban nem kellene hitelhez jutniuk, és olyan közvetítők is beléptek a piacra, akik a jutalékért cserébe gyakorlatilag bárkire rásózták az olcsó kölcsönöket.

900 0 2005 2015 1800 2700 3600 4500 5400 Autóhitelek Személyihitelek Szabad felhasználású Lakáshitelek Frankalapú hitelek (milliárd)

Nincs jövedelmed? Nincs munkád? Nincs vagyonod? Akkor is kaphatsz hitelt! 2006-ra már egyértelműen ez volt a gyakorlat, és ahogy korábban Amerikában, nálunk is meghonosodtak a ninja-hitelek: no income, no job, no asset – nem probléma. A bankok és ügyfeleik egymást hajtották a könnyelműség útján, már rég nem árversenyt, hanem kockázati versenyt futottak, ahogy az akkori jegybank nevezte a folyamatokat. Az eredmény:

  • a hitelállomány növekedése 2004 és 2008 között évente meghaladta a 20 százalékot
  • ezen belül a devizahitelezés dinamikája elérte az évi 36 százalékot
  • a devizahitelek aránya az összes lakossági hitelen belül 2009-re meghaladta a 70 százalékot
  • a svájci frank hitelek aránya az összes jelzáloghitelen belül, a válság előestéjén elérte a 95 százalékot
  • az utolsó időszakban az újonnan folyósított devizahiteleken belül már csak 30 százalék volt a lakáshitel, 70 százalék pedig szabad felhasználású jelzáloghitel.
Így emlékszik Király Júlia:
A valóban életveszélyes termék, amikor plazmatévére zálogosítom el a lakásomat.”

Ez már pregnáns jele volt annak, hogy a magyar lakosság durván túladósodott. És az is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy talán nem is a devizahitelezés a fő probléma, hanem hogy mindenki erőn felül verte magát adósságokba.

Hogy miért nem lépett senki közbe? Nehéz megmagyarázni, a mámor ekkor már saját útját járja. És bár a kockázatokat egyre többen ismerték fel, azt, hogy mindez társadalmi méretű katasztrófává duzzad majd, még nem gondolta senki. 2007-ben Hunyady Attila sem látta, hogy az AL Holding két évvel később csődöt jelent, és a céget három évvel később felszámolják, a tulajdonosok végül több mint 1 milliárd forintot buknak. Nem tudhatta, hogy a bulinak vége lesz. Csúnya vége.

Videó átugrása
Videó átugrása

03Katasztrófa,
forgatókönyv nélkül –
A táncosok kidőlnek

2008. október 9-én Csányi Sándor, az OTP elnök-vezérigazgatója értetlenül ült a monitorja előtt. Magyarország legerősebb bankjának részvényei azon a napon – egy, a tőzsdei zárás előtti percekben lebonyolított óriástranzakció következtében – több mint 22 százalékot veszítettek az értékükből. Ugyanekkor a forintot és a magyar állampapírpiacot is kíméletlen spekulációs támadás érte. Utóbb kiderült, hogy a tettes ráadásul a magyar származású Soros György alapja volt. A válság minden kétséget kizáróan átlépte a magyar határt, és, minden korábbi gazdaságpolitikai hibát megtorolva, bődületes erővel használta ki az ország sérülékenységét.

Hogy az akkori miniszterelnök (Gyurcsány Ferenc) mit élt át ezekben az órákban, azt nem tudjuk. Nem tudtuk tőle megkérdezni, mert elzárkózott a megkeresésünktől. Egy korábbi interjúkötetből – Martin József Péter és Várkonyi Iván Álomcsőd című könyvéből – azonban tudjuk, hogy a pénzügyminiszter (Veres János) szobájában még aznap este összeült a kormányfő, Simor András jegybankelnök, Bajnai Gordon gazdasági miniszter, de ott volt az Államadósság Kezelő Központ vezetője, egy államtitkár, és benézett Csányi Sándor is. Az események felgyorsultak: az egyik szobából Simor felhívta az IMF-et, egy másikból Gyurcsány körbetelefonált néhány uniós kormányfőt és az Európai Bizottság pár tagját, és a nap végére egyértelmű lett, hogy Magyarország nem ússza meg jókora nemzetközi hitelcsomag nélkül, ha el akarja kerülni a csődöt. (A csomag mérete végül 25 milliárd dollár lett.)

Bár Rogán Antal szerint ekkor derült ki, hogy a devizahitelezés a magyar gazdaság rákfenéje, maguk a devizaadósok ebből az egész felfordulásból még nem sokat érzékeltek. Akkor még nem az jelentette a fő problémát, hogy képesek-e törleszteni vagy sem – jellemzően tudtak: 3-4 százalékos volt a bedőlt hitelek aránya. A bankok voltak azok, amelyek hirtelen azzal szembesültek, hogy elapadtak a forrásaik, ők maguk sem jutnak hitelhez. Több mint húszéves bankvezetői rutinnal a háta mögött, Csányi Sándort is sokkolta a felismerés: milyen az, amikor hirtelen elapad minden pénzforrás.

Hogy eluralkodott-e pánikhangulat? Nem – a Bankszövetség akkori elnöke, Felcsuti Péter legalábbis így emlékszik. Csányi is abban bízott, hogy nem következik drámai forintgyengülés, a 2008 végi – 2009 eleji szinteknél nem lesz rosszabb az árfolyam. Ő, aki már az egyetemi doktori disszertációját is a lakossági hitelezésből írta, arra persze számított, hogy nőhet a fizetésképtelen adósok száma, de azt remélte, hogy ezt saját erőből, állami beavatkozás nélkül kezelni lehet majd. Nagyjából ez volt a bankszektorban általánosan jellemző várakozás, ám ebből később mindenkinek ki kellett ábrándulnia.

És akkor jött az első árfolyamsokk. 2009 tavaszán ment el először 300-ig az euró és 200 forintig a svájci frank. Ami a frankot illeti, ezután szinte már csak romlott a helyzet, vagyis aki ebben a devizában adósodott el (a túlnyomó többség), az sokkal meredekebb hullámvasúton találta magát, mint az euróban eladósodott emberek.

A legnagyobb problémát az okozta, hogy egy olyan ország devizájában adósodtak el a magyar családok, amelyikkel nincs export-import forgalmunk, vagyis ugrálhat bárhogy a frank árfolyama, az a magyarországi bérek színvonalára sehogyan sem hat. Törlesztési probléma ugyanis akkor jelentkezik, ha a havi terhek a havi jövedelmekhez képest arányaiban elszállnak. Márpedig a frankhitelesek törlesztője a válság berobbanását követő években átlagosan 100 százalékot emelkedett, azaz a duplájára ugrott, miközben nincs az a magyar vállalat, amelyik ugyanebben az időben ekkora fizetésemelést tudott volna adni a dolgozóinak.

Éppen ellenkezőleg, örülhetett mindenki, aki legalább a munkáját megtarthatta. A munkanélküliségi ráta ekkortájt kezdett meglódulni: a korábbi 7-8 százalékos szintről 2009 tavaszára már 9,8 százalékra szökött, egy évvel később 11,8 százalékon állt, és egészen 2013 közepéig a két számjegyű magasságokban makacsolta meg magát.

Így emlékszik Barabás Gyula
Voltak családok, ahol az árfolyamváltozás és a bankok kamatemelése már megoldhatatlan helyzetet teremtett. De ha erre még rájött a munkahely elvesztése, akkor ott már nagyon nem is lehetett miről beszélni.”
5% 0 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 10% 15% 20% A háztartások 90 napnál régebben lejárt hiteleinek aránya az összes hitelhez képest

Ez volt az az időszak, amikor – ha csak az MTI hírarchívumát megnézzük – már minden héten téma volt a devizahitelezés (később, 2011-ben, '13-ban és '14-ben pedig átlagosan már minden egyes munkanapra jutott egy devizahiteles hír). Közben pedig mindenki lobogtathatta a korábbi figyelmeztetéseit, hogy ő szólt:

  • a Magyar Nemzeti Bank (MNB) pénzügyi stabilitási jelentéseiben 2004 óta kiemelt kockázatként valóban szerepelt a devizahitel (a jelentések publikusak, bárki által visszakereshetők)
  • a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeleténél (PSZÁF) is találni jószándékú figyelmeztetéseket már 2005 novemberéből, de később is születtek papírok; a parlament gazdasági bizottsága pedig minden évben megkapta a szervezet kockázati jelentését
  • az MNB és a PSZÁF 2008 februárjában közös ajánlást adott ki a rendszerszintű kockázatokról, különösen a japán jenhitelek veszélyeiről (ez utóbbit végül le is vették a kínálatból az érintett bankok)
  • a jegybank irattárában meg állítólag ott lapulnak a 2005-2006-2007-ből származó szabályozási kezdeményezések, amelyek már az úgynevezett Pénzügyi Stabilitási Bizottságban elakadtak.

Egy gond akadt: 2004 és 2008 között senki nem akarta ezeket meghallani – a profitra éhes bankok, az építkezni, költözni vágyó családok és a tempós gazdasági növekedés fényében tündöklő politikusok sem. 2009-ben pedig már késő volt. Az adósok sorra kapták a jobbegyeneseket a forintgyengülés formájában, a balegyeneseket a banki kamatok emelkedése által, mindezt végül állásuk elvesztése pecsételte meg, és ütötte ki őket hosszú időre. És 2009-ben még nem látszott, hogyan fogják felmosni őket a padlóról.

Videó átugrása
Videó átugrása

04A devizahitelesek megmentése – Elcsattannak a kijózanító pofonok

2010 volt az az év, amikor nagyjából mindenki számára világossá vált, hogy a probléma társadalmi méretű és nem fog magától megoldódni. Júniusban, amikor a második Orbán-kabinet átvette a kormányzást, minden negyedik magyarországi jelzáloghiteles késve törlesztett. Összesen 1800 milliárd forintnyi hitellel tartoztak azok, akik csúsztak a visszafizetéssel, miközben jelzálog volt a házukon, lakásukon, és folyamatosan ott lebegett a fejük felett a kilakoltatás réme. Csak abban az évben több mint 30 ezer lakóingatlant adtak át végrehajtási eljárásra a bankszektor szereplői; a helyzet nyilvánvalóan rendezésért kiáltott. Csakhogy ennek módját mindenki másképp gondolta. És a nagy dínomdánom utáni kárfelmérésben jött az egymásra mutogatás.

A kormányváltás erős stílusváltást, majd évekig tartó pengeváltást hozott a bankszektor és a kormányzat között. Miközben gyakorlatilag megszűnt az érdemi párbeszéd a felek között, a kormány brutális kampányba kezdett, melynek lényege egyszerű volt „megfizettetjük az okozott károkat a bankokkal”, „elszámoltatjuk őket”. Konszenzusos megoldásra aligha volt remény.

Hogy miért nem? Az adósok megmentésének egyik fő szószólójaként Rogán Antal úgy érvel, amikor szigorú szabályozásra van szükség, máshol sem nagyon kérik ki a bankok véleményét. És volt még egy dolog: a kormány úgy érezte, hogy az egész 2009-es nemzetközi mentőcsomagért a bankok a felelősek, miattuk kellett IMF-hitelt kérni, így velük is kell azt visszafizettetni.

Rogán Antal így emlékszik:
Valójában az IMF-hitelt a bankadóban kellett megfizettetni, mert ha a bankokon korábban számon kérték volna a tőkehelyzetüket, akkor nem kellett volna 15 milliárd forinttal megemelni a devizatartalék összegét, és ennek az árát nem a magyar adófizetők fizették volna.”

Érkezett tehát a fájdalmas, világrekorder méretű, átmenetinek ígért, de ma is létező bankadó, majd pedig egy sor olyan intézkedés, amely mindegyikének az volt az üzenete: a bankok tisztességtelenek, most lakoljanak.

De kemény viták dúltak a bankárok között is. Egyáltalán nem volt egységes az álláspont például arról, ki mennyire érzi a saját felelősségét, és ebből fakadóan mekkora terheket hajlandó bevállalni. Valójában ezek a viták már 2008-ban, az úgynevezett magatartási kódex szövegezésekor elkezdődtek, később pedig a Bankszövetség akkori elnöke, Felcsuti Péter is azért mondott le, mert szembekerült a kollégáival.

Így emlékszik Felcsuti Péter:
Azt mondtam, hogy valódi önreflexióra, önvizsgálatra van szükség, mert nem tagadható, hogy a bankok gyakran éltek vagy visszaéltek a szerződések adta jogaikkal”

Egy ponton Surányi György is szembement a többségi banki állásponttal, amikor egy radikális tervet prezentált a devizahitelek forintosításáról. Ma már tudjuk, hogy végül egy ehhez hasonló manőverrel tett pontot a jelenlegi kormány – a jegybank és a bankok intenzív együttműködésével – a devizahitelezés magyarországi történetének a végére, ám 2011 elején erre még senki nem állt készen. Felcsuti Péter ugyan szimpatizált a javaslattal (erre mindketten így emlékeznek), de akkor ő már nem volt pozícióban, a Bankszövetség akkori tagjai viszont egy emberként söpörték le a javaslatot az asztalról. Nem támogatta azt a Simor András vezette jegybank sem – Király Júlia akkori alelnök szerint „teljes képtelenség lett volna kivitelezni”, mert sem a nemzetközi feltételek, sem a devizatartalék szintje, sem a hazai forintkamatok nem tették lehetővé –, és a kormány sem állt mellé. Sem 2011-ben, sem két évvel később, amikor Surányiék, kissé átdolgozva, újra elővették a javaslatot.

Videó átugrása

Ebben az időszakban még egészen más típusú adósmentő programokat diktált a kormány.

  • 2010 tavaszán a „felelős hitelezésről szóló” kormányrendelet szigorúbb hitelfelvételi korlátokkal igyekezett gátolni a lakosság további eladósodását,
  • 2010. augusztus 13-ától törvényben tiltották meg a devizaalapú jelzálog-hitelezést Magyarországon,
  • 2011-ben pedig – az egyik ötletgazda, Rogán Antal visszaemlékezése alapján egy éjszakába nyúló fideszes belső vita után – a kedvezményes árfolyamú végtörlesztéssel olyat dobott a kormány, hogy az MNB-ben azonnal összehívták a válságstábot.

Ez volt az az állami beavatkozás, amelyet bankárok, piaci elemzők, közgazdászok hada határon innen és túl, először rossz tréfának remélt, de mindenkinek csalatkoznia kellett.
Úgy ítélték meg, hogy az intézkedés rettentően sokat árt a forint árfolyamának és az ország nemzetközi megítélésének, és balsejtelmük hamar be is igazolódott. November végén a Moody’s, karácsony előtt a Standard and Poor’s, 2012 január első napjaiban a Fitch hitelminősítő fokozta le Magyarországot. Mindhárom intézménynél a befektetésre nem ajánlott, bóvli kategóriába kerültünk, ahonnan azóta sem lábaltunk ki. De a kormány végigvitte az ötletet: mentőövet dobott jobbára olyan adósoknak, akiknek erre egyáltalán nem volt szükségük, egy mozdulattal 300 milliárd forintos terhet zúdított a bankszektorra, és mivel az intézkedés hatására a forint árfolyama újból vészesen begyengült, az igazán rászoruló adósok csak még rosszabbul jártak. És bár Kovács Levente, a Bankszövetség főtitkára szerint utólag a politikusok is biztos belátták, hogy ezt nem kellett volna,

Rogán állítja:
meggyőződésem, hogy utólag is nézve, ez egy helyes döntés volt.”
Videó átugrása

Egyetlen előnye tagadhatatlanul volt: a devizahitelesek egy része kimenekült a csapdából, a devizahitel-állomány legalább csökkent, így megnövekedett az esélye egy sikeres devizahitel-forintosításnak. A többség viszont további 10-20 évre megrekedt az adósságban, onnantól kezdve még többet törlesztett, és újabb állami mentőakcióra vágyott. Ennek megfelelően tucatnyi kormányzati lépést hozott az elmúlt pár év, köztük sok jelentéktelent, amelyet már rég elfelejtett mindenki, és néhány emlékezetesebbet, például:

  • az árfolyamgátat (annak több verzióját is), amelyet a bankok és a politikusok is szerettek, de minden második adós nem értette és bizalmatlanul fogadta,
  • a nemzeti eszközkezelőt, amely döcögősen indult be, de amelynek tevékenységére, úgy tűnik, van igény a bankok és az adósok részéről,
  • vagy az ócsai lakóparkot, amellyel kapcsolatban nehéz bárkiből is pozitív reakciót kiváltani.
Barabás Gyula így emlékszik:
Az ócsai kulturális, kísérleti farm egyenesen szitokszó egy adós részéről.”

Amennyire ellentmondásos és vitatott volt szinte minden intézkedés az elmúlt 10-15 év során a devizahitelezés magyarországi történetében, a végjátékban legalább ekkora lett az egyetértés a szereplők között. Kivétel nélkül minden beszélgetőtársunk szerint meg kellett történnie annak, ami megtörtént: ki kellett vezetni a devizakockázatot a rendszerből, forintra kellett váltani a hiteleket. Abban is egyetértett mindenki, hogy az MNB a kormány és a bankok triója ebben a kérdésben most jól vizsgázott.

Nagy könnyebbséget jelentett persze, hogy kezükben volt a Kúria döntése, amely minden kétséget eloszlatott: az árfolyamkockázatot az ügyfelek viselik, vagyis a hitelfelvétel időpontja óta elszenvedett súlyos árfolyamveszteségeket valóban az adósoknak kell lenyelniük. Megvolt tehát a recept, az orvosi előírás a bajok kezelésére, ám egy ekkora horderejű manőverhez ezzel együtt is nagy elszántság, nagyon alapos tervezés és összehangolt együttműködés kellett. Továbbá diszkréció, már ami az időzítést és az átváltási árfolyamot illeti. Ha ugyanis a részletek kitudódtak volna, egy spekulációs támadás könnyen alááshatta volna minden idők egyik legnagyobb magyarországi pénzügyi tranzakcióját.

Mi volt a kockázat? Felfoghatatlanul sok pénz, 2700 milliárd forintnak megfelelő (9 milliárd eurónyi) devizahitel-állomány forintra konvertálása. Ez praktikusan azt jelenti, hogy a bankoknak is vissza kell fizetniük az őket hitelező külföldi anyabankoknak vagy más hitelintézeteknek a hitelek mögött álló devizát. Mert bár folyamatosan hallottuk az elmúlt években a kétkedő hangokat, hogy kamu az egész, nincs is deviza a devizahitelek mögött, csak a bankok találták ki, hogy jól átverjék a családok millióit, ez természetesen nem így volt.

Most a devizahitelek kivezetésekor rengeteg forintot el kellett adniuk a bankoknak azért, hogy eurót vagy svájci frankot vegyenek rajta, és lezárhassák a devizahiteleiket. A tartozások természetesen ott maradtak a rendszerben, a bankok könyveiben is, csakhogy immár forintban. Ha viszont egyszerre 2700 milliárd forintot eladnak a bankok a piacon, az beláthatatlan forintgyengülést okozhatott volna.

Így emlékszik Nagy Márton:
Ezért kellett elérni, hogy ne a piacon, hanem az MNB-től, az ott pihenő devizatartalékból vegyék meg a szükséges devizát (9 milliárd eurót) a bankok. Ezért kellett titokban rögzíteni az árfolyamot, amelyen ez megtörténik, és szerződésekkel megkötni minden egyes játékos kezét, hogy ne ugorjon ki a közös játszmából.”

Végül minden úgy történt, ahogy azt a jegybank megálmodta: egy 2014. novemberi hétvégén mindenki mindenkivel szerződést kötött: a jegybank a kereskedelmi bankokkal külön-külön, a jegybank a Bankszövetséggel, és a kormány a Bankszövetséggel; és mindenki mindent aláírt a vasárnap délután 5 órai határidőig.

Videó átugrása

Valójában tehát 2014. november 10-én minden szépen csendben lezajlott, onnantól kezdve jöhetett bármilyen forintgyengülés – például a svájci frank őrületes emelkedése nyomán 2015 januárjában –. az egykori devizahitelesek túlnyomó többségét ez már nem érintette. Ezután már csak össze kellett hangolni a forintosítást a bankok úgynevezett elszámoltatásával (a Kúria szerint tisztességtelenül felszámított kamatok és az árfolyamrés visszafizetésével), és azzal az új törvénnyel, amely a jövőre nézve kiszámíthatóbbá tette a hitelezést (ez a fair banking). Mindez egyszerre és jogilag végül 2015. február 1-jével zárult, ez az a nap, amikor azt mondhatjuk, hogy hivatalosan és nagyjából véget ért a hazai devizahitelezés elátkozott időszaka.

Miért csak nagyjából? Két dolog miatt: a deviza alapú autóhiteleket és személyi kölcsönöket – nagyjából 200 ezer szerződést – még forintra kell váltani, de december 1-jével ez is megtörténik. Más kérdés, hogy akik túl vannak a forintosításon, azok sem feltétlenül boldogok. Most látják csak igazán, mekkora terhet cipelnek. Ami kezdetben elfogadható adósságnak tűnt, az forintban számítva sokaknak kibírhatatlan, egy életre gúzsba köti a családokat. És hiába tűnt el a rendszerből az árfolyamingadozás rizikója, ott maradt a kamatkockázaté, amit hosszú távon semmiképpen nem szabad lebecsülni. Most szinte mindenhol a világon rekordmélységben vannak a kamatok, ami azt jelenti, hogy ha a jövőben valamerre elmozdulnak, az csak felfelé történhet. A partinak tehát lehet, hogy tényleg vége, hamarosan a takarítók is levonulnak, de a tömeges fejfájás még évtizedekig velünk marad.

Videó átugrása