Viszlát, Krétakör!

Fotó: Erdély Mátyás

-

A Krétakör először megtanította nekünk, mi az a független színházcsinálás, aztán megmutatta, mit lehet tenni, amikor színházat csinálni már nem elég. Most, hogy második korszakuk is lezárult, áttekintjük Schilling Árpád kultikussá vált társulatának történetét.


A legendás Krétakör (1995-2008)

Bár a Krétakör első korszaka már hét évvel ezelőtt lezárult, sok nézőnek és szakmabelinek még mindig ez az időszak jelenti az aranykort. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a második korszak radikálisan új, a magyar színházi normákra fittyet hányó formai kísérleteire sem a közönség, sem pedig a szakma nagyobbik része nem volt felkészülve, ezért az előadások sokszor értetlen elutasításba ütköztek.

Schilling Árpád 1995-ben alapította a Krétakör Színházat, ami mai nézőpontból szemlélve egy klasszikus színházi formáció volt, állandó színészgárdával, repertoárral. Állandó játszóhellyel nem rendelkeztek, de az új terek felfedezése nem annyira problémaként merült fel a társulat életében, hanem sokkal inkább termékeny kísérletezéseknek lett a terepe. Fontos azt is megemlíteni, hogy a független társulati működés, ami ma már teljesen általános, a kilencvenes évek közepén az amatörizmussal volt egyenlő, és éppen a Krétakör előadásai legitimálták a független színházat, hiszen mára legendássá vált előadásaik mellett már nem lehetett szó nélkül elmenni.



Az előadások legfőbb vonzereje a folyamatos újra való törekvés volt, az állandó keresés és kísérletezés, mégpedig roppant magas szakmai színvonalon. Nem igazán találunk két olyan előadást, amely ebben az első korszakban különösebben hasonlított volna egymásra, így nehéz lenne egységes krétakörös stílust meghatározni, ha mégis ezt kéne tennünk, azt mondhatnánk, a Krétakör állandó jellemzője a keresés és a változ(tat)ás. Így születtek meg olyan előadások, mint a Hazámhazám, ami a Fővárosi Nagycirkuszban jelenítette meg Magyarország történetét a rendszerváltástól 2002-ig, a FEKETEország, ami egy túlméretezett gyerekszobában, napi sajtóhírek alapján mesélt az ország kurrens problémáiról, vagy a W-munkáscirkusz, ami Büchner Woyzeck című drámájának végletekig kegyetlen, fizikai színházi feldolgozása volt.


FEKETEország


A Krétakör Színház nemcsak egy jó társulatvezetőből, hanem olyan kiváló színészekből is állt, mint például Csákányi Eszter, Péterfy Bori, Láng Annamária, Nagy Zsolt vagy Mucsi Zoltán. És nem szabad megfeledkeznünk Mundruczó Kornél vendégrendezéseiről (ilyen volt például Vladimir Sorokin A jég című regényének színpadi adaptációja, amit Alföldi Róbert 2008-ban koprodukcióként átemelt a Nemzeti Színház repertoárjába), valamint arról a stábról, ami a Krétakör mögött kiépült ekkor.

Pár hónapja egy szakmai beszélgetésen Schilling Árpád azt mondta a 2008-as váltásról, hogy „elmúlt az ideje annak, hogy Csehovval üzengessünk”. Kijelentésével nyilvánvalóan a 2003-ban bemutatott Siráj című előadásukra utalt, ami akkor a színházi elemek minimálisra redukálásával kísérletezett egy szinte teljesen üres térben. Ám ha csak a Hazámhazámat vagy a FEKETEországot nézzük, világossá válik, hogy már az első korszak sem volt öncélú Csehovval üzengetés. A komolyabb politikai és társadalmi elköteleződés viszont valóban csak 2008 után jelenik meg a Krétakör történetében.



„Akkor eljutott a színház egy olyan szintre, amikor felmerült az önismétlés veszélye. Minden fesztiválra eljutottunk, minden jegyet eladtunk, minden díjat megnyertünk. Tehát amit ezek között a körülmények között egy független társulat elérhetett, azt elértük. Az volt az érzésem, hogy ez visszahat a társulatra, hogy túl magától értetődőnek tűnik minden” – mondja Schilling a váltás időszakáról. A társulat vezetője akkor új irányokat vázolt fel a színészeinek, melyekben nagyobb szerepet szánt az interaktivitásnak, a közönség bevonásának az előadásokba. Erre az irányra azonban a színészek nem voltak túl fogékonyak, ezért Schilling szélnek eresztette a csapatot.


Ez már nem is színház, hanem politika (2008-2015)

A második korszakban a művészeti működés teljesen új irányt vett: a Krétakör Színház elhagyta a színház szót a nevéből, és Krétakör Alapítványként, produkciós irodaként folytatta a munkát. Ekkor lett projekt- majd később ügyvezető Gulyás Márton. 2008-tól fogva a csapat már nem színházi repertoár kidolgozásával foglalkozott, hanem projektmunkákat készített, és csak az egyes projektekre szerződtettek színészeket és civileket állandó társulat helyett. A művészi munka központjában pedig olyan új, érvényes színházi (valamint filmes és képzőművészeti) forma keresése állt, ami képes kurrens politikai és társadalmi kérdések felvetésére.


1. Politika a színházban


Sokszor elhangzott a vád a szakma és a közönség részéről, hogy amit a Krétakör csinál, az már nem is színház, hogy a politikai és társadalmi szerepvállalás eltüntette a Krétakörből a művészetet. Ez csak abban az esetben van így, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a színház az a hely, ahol a sötétben ülve, teljes nyugalomban nézzük a kivilágított színpadot kényelmesen és passzívan. Ám számos külföldi és kevesebb hazai példa igazolja, hogy ez nem feltétlenül van így, és valószínűleg kár is lenne leszűkítenünk a színház fogalmát az általunk jól ismertre. A színházi kutatások sokszor értelmeznek színházként alapvetően nem színháznak szánt közéleti eseményeket is, így színházzá válhat egy tüntetés is, vagy akár Orbán Viktor ünnepi beszédei.


Krétakör Korrupció

Korrupció


Tény, hogy egy olyan színháznak, amely hitelesen kívánja elmondani nekünk, mi a helyzet jelenleg a politikában és a társadalomban, félre kell tennie Csehovot, ahogy Gulyás Márton is elmondta: „Orbán Viktorról beszélni nem lehet úgy, hogy ne Orbán Viktorról beszéljünk”. Ám ez a kijelentés nyilvánvalóan leegyszerűsíti kissé a képletet, a Krétakört ennél sokkal bonyolultabb témák izgatták. Éppen a Gulyás Márton által rendezett Korrupció erre a példa, ami a rendszerváltástól meséli el egészen napjainkig a magyar korrupció fejlődéstörténetét egy család történetén keresztül. Az előadást hatalmas kutatómunka előzte meg, és a valós korrupciós történetek keveredtek benne a fikcióval. Más kérdés, hogy a produkció nem lett nagy közönségsiker, Gulyás Márton pedig visszatekintve szintén elégtelennek találta a precíz, tényfeltáró jelleget. „Ha most mesélnénk el ezt a történetet, akkor arról beszélnénk, hogy nem Vida Ildikó az érdekes, és nem is Simicska Lajos, hanem az, hogy létrehoztunk egy olyan gazdasági, kulturális, politikai rendszert, amiben a korrupció nem a rossz működésnek a jele, hanem a rendszernek a kikerülhetetlen sajátossága” – mondta.


A párt Krétakör

A Párt


Egy másik, sokat vitatott előadás volt A Párt, amiben ugyanez a gondolatkör jelet meg. Itt a közönség az előadás elején egy falu két polgármesterjelöltje közül választhatott. Schilling előadása nem táplált hamis illúziókat, mint mindig, két rossz közül kellett kiválasztani a kisebb rosszat. Az előadás a választott szereplő történetét mesélte el, tehát gyakorlatilag két előadás volt ez, amiből a néző csak egyet láthatott. A Párt azt mutatta meg a magyar közigazgatási rendszerről, hogy a korrupció benne tulajdonképpen nem választás, hanem szükségszerűség, a politika egyetlen lehetséges útja.

2. Társadalmi szerepvállalás, színházi nevelés

Ez az a szegmense a Krétakör 2008 óta tartó munkájának, amit a legkevésbé ismer a nyilvánosság. A színházi nevelésről vagy T.I.E.-ról (Theatre in Education) ma kicsit többet lehet hallani, mint pár évvel ezelőtt, de még mindig nincs benne eléggé a köztudatban. A lényege annyi, hogy színész-drámatanárok diákcsoportokkal közösen tárgyalnak meg egy-egy fontos társadalmi problémát színházi szituációk elemzésén keresztül. Hazánkban jelenleg a két legfontosabb ilyen csapat a Kerekasztal és a KÁVA Kulturális Műhely. Utóbbival készítette a Krétakör az Új Néző című közösségfejlesztő programot, amelynek keretében észak-magyarországi településeken tartottak színházi nevelési foglalkozásokat, hogy a helyi roma és nem-roma lakosság között párbeszédet kezdeményezzenek. Ugyanilyen színházi nevelési programból született A Papnő című előadás is, amit a Krízis Trilógia utolsó részeként mutattak be a Trafóban 2011-ben, résztvevői pedig erdélyi, Sepsiszentgyörgy környékén élő fiatalok voltak.


hamlet.ws Krétakör

hamlet.ws - ezt az előadást iskolákban is játszották


A Krétakör a Goethe Intézettel közösen létrehozott egy szabadiskola programot is, ami egy művészeti és közéleti aktivizáló program volt középiskolások számára. Ennek a programnak köszönhető az a plakátkampány is, ami a magyarországi mélyszegénységre hívja fel a figyelmet, és amit félig szétmarcangolva még mindig láthatunk például a Blaha Lujza téren.


3. Színház a politikában

Aktuális politikai és kényes társadalmi kérdésekről nyíltan beszélni ritkán kifizetődő. A Krétakör második korszakát folyamatos, indokolatlan támogatási megvonások kísérték. Az utolsó nagyobb elvonásnál, 2014-ben, mikor a minisztérium felülvizsgálta a Krétakör pályázaton elnyert támogatását és felére csökkentette azt, Schilling Árpád megelégelte a dolgot. Ekkor egy videofelvételt készített, amiben az Emmi előtt cafatokra tépte az összegről kapott értesítést. Lehet ezt persze egyszerű sértettségnek is nevezni, ám ha művészi performanszként tekintünk erre a kiállásra, akkor világos, a Krétakör második korszakának előadásai közé szépen beilleszthető ez a felvétel. Már csak azért is, mert a 2014-ben bemutatott Lúzer című előadás éppen azzal kezdődik, hogy Schilling a színpadon állva elmeséli nekünk ezt a történetet. A közélet és a művészet határai elmosódni látszanak a Krétakör munkásságában, ami többé már nem öncél, nem sorok közötti üzengetés, hanem kiállás és olyan kérdések felvetése, melyekre így vagy úgy válaszolni kényszerülünk.



Ebben a kontextusban értelmezhetőek Gulyás Márton politikai megmozdulásai is. „Amit én csinálok, abban nagyon sok elem tud irritáló lenni, és az sem tagadható el, hogy a véleményét nagyon markánsan vállaló és képviselő ember vagyok. De olyat még soha nem mondtam senkinek, hogy mostantól nincs diskurzus vagy beszélgetés” – állítja magáról. Mikor megzavarja Markó Iván előadásának végén a tapsvihart, vagy tükröt állít a német megszállási emlékművel szemben, akkor azt lehet öncélú magamutogatásnak is tekinteni, de társadalmi performansz jellegét semmiképpen nem lehet elvitatni, és el is éri a célját: kikényszeríti, hogy beszéljenek a témáról.


Schilling Árpád nem lúzer

A Krétakör ősszel bemutatott, Lúzer című előadásban Schilling Árpád saját magát alakítja. Az előadás arról szól, hogy az ellenállásban hogyan magányosodhat el valaki végleg, hogyan lesz belőle emberi roncs. Persze, ebben rengeteg az irónia: az utolsó előtti jelenetben a magatehetetlen Schillinget Kiss-Végh Emőke az orrunk előtt bepelenkázza. És aztán van még egy lehetőség a boldogulásra: az előadás azzal ér véget, hogy Schilling kap egy magas állami kitüntetést, aminek hatására kiugrik a betegágyból, és boldogan elfogadja. Sem így, sem úgy nem szeretnénk Schillinget látni, és ő sem saját magát, ezért is döntött úgy, hogy feladja a magyar politikával vívott szélmalomharcot. Jelenleg nemzetközi projektekben gondolkodik, a Krétakör-bázist, ami eddig a Gönczy Pál utcában működött, felszámolta, Gulyás Márton pedig elköszönt a csapattól.


Lúzer Krétakör

Lúzer


Hogy mi lesz ezután, arról Schilling Árpád a következőket mondta: „Magyarországon teljesen elveszítettük az állami támogatásnak a lehetőségét, emiatt teljesen egyértelmű, hogy nemzetközi irányba kell mozdulnunk. Olyan közösségi networkben kell gondolkodni, ami eddig még nem volt teljesen kiépítve. Kapcsolni kell egymáshoz a tudásokat, ez azt jelenti, hogy az itthon szerzett tudással adott esetben egy másik ország ügyéhez szólunk hozzá, egy másik ország problémáival is foglalkozunk.” Majd hozzátette: „Míg mondjuk a Krétakör Színház idején az egyik legfontosabb szempont az volt, hogy minél többet játsszunk Magyarországon, jelenleg nincs bennem ez a nyomás. Ha a következőkben készül egy előadás, aminek van négy koprodukciós partnere, mi elvisszük a négy különböző helyre. Ha közben egyetlen egyszer se játsszuk Magyarországon, engem nem fog zavarni.”


Kövesd a VS.hu kultúra rovatát a Facebookon is!